Tóth István: A szétszedett szobor, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.
Tóth István egyike azoknak, akik szordinósabb értékelést kaptak eddig a kritikában és irodalomtörténeti összefoglalásokban.
Költészete még fölfedezésre vár.
E fölfedésre gyönge vagyok én. Pislákoló jelzést raknék le csupán: vigyázat, az aszfaltot felszedték, lenn ismeretlen erők munkálnak. Elvégeztetett – ezen a hangon szól a költő; mint mindenki, aki értünk szedte szét magát. Ezt nem is A szétszedett szobor – a kötet címadó verse – sugallja leginkább, hanem a párizsi ciklus. Ezért is egyedül e ciklusról írok.
Van valami épségen-túli fény verseiben, mint Van Gogh Saint-Rémy-i képeiben. Tört lélek, szilánk-érzület szól hozzánk, halk-sikolyos, tompa erővel. Ahogy százszor is elismétel egy szót, ahogy már-már mániákusan vissza-visszatér holt anyja és apja emléke, ahogy „hűlt üveg”-hez hasonlítja magát és fohászkodik: „segítsetek át, ti borok / a lét formáin engem” – abban van valami félelmetes.
Félelmetesen komor kővilág maga Párizs is. Művészete „dühösen csapódik a földbe, mint önpusztító üstökös.” Prostituáltjai „lépcsősen és hidegen állnak, / akár a Notre Dame-i szentek”. Utcáit kóbor alakok lepték el s „vonulnak, mint egy farsangi menet: / bitnikek, szajhák és gentlemanek”. Bitnikek „örökös farkasszemet néznek a várossal gyűlölkődőn”, a Luxembourg kertben „kirajzolódott vérkörök / a vörös szálviák”, „mint nagy könnycsepp, árad a tó / a szökőkút alatt.” A Louvre-ban vak fiú tapogatja ki a szobor szépségét, az ég is üres: „hatalmas zéró”. Megkövült magány kísért a Montmarte-on:
Kivirágzik, körülvesz a nemlét,
mintha máris ezerarcú lennék.
Kővé lettem követ simogatva,
magam vesztve maradtam magamra.
Hűlt köveken, koptató utcákon
én követem magam a világon.
„Mérgező” sugárzásként árad belőle e hangulat: szinte óvja az élőket önmagától, a hulló hópehely is, ha felé lép, „kitérve elillan” előle. Azonosulni csak holtakkal tud: „örökös szolga” apjával, kit holtában is előrángat a kasza, a gereblye, sírveremben sápadó édesanyjával, a sohasem ismert „föld szavú” költőtárssal, René-Guy Cadou-val és a deportáltakkal. Itt, a deportáltak emlékművénél a legteljesebb a szertefoszlásélmény:
Se fa,
se fű,
se szó.
Csak kőalakú kő,
csak vasalakú vas,
csak csendalakú csend.
Millió alakú alaktalanság,
százezeréves nemlétezés:
sok mészkőfej,
pernyehaj,
hamucsont,
csendszáj,
földkéz,
éjszem,
úttest.
Itt a legkonokabb szembenállása a „víg pimaszsággal”, itt felszakad végre a ködképek gyötörte kebelből az emberért szálló felszabadító sóhaj:
Isten malmai, agyvelők,
gyorsuljatok meg mielőbb.
Ne hagyjátok, hogy maga ellen
forduljon az isteni szellem.
Mi a művészi hatást biztosító „eltérítés” eszköze Tóth István versében? A rím, a ritmus, gondolatritmusok, trópusok –, mint a versekben általában. S e tekintetben alig van sajátosabb jelezni való, legfennebb egy-egy különös összetétel: világszinű, falemberek, kapuperc, színtelen szögletesség, csendbelsejű föld, kőalakú kő, vasalakú vas, csendalakú csend, pernyehaj, hamucsont, csendszáj, földkéz, éjszem, űrtest, kőszavak, született
árvaság, föld szavú, mozgásba torzul.
De már ezeknek az össze nem illő szavaknak az egymásba kapcsolása is jelzi az igazi strukturáló erőt. Mert e kapcsolások nemcsak hogy eltérnek elvárásainktól, a köznyelv rendjétől, de beilleszkednek egy új rendbe s ez a dolgok szétszedése, vagyis más elv szerinti összeillesztése.
Valahogy feltünnek, aztán pillanatra megmerevednek: kővé lesznek a dolgok, s e pillanat alatt szétszedetnek, porrá omolnak, semmibe szóródnak, majd – testtelenül – újra összeállnak a versben.
Ez a rend, a makró-ritmus Tóth István költészetében.
A bitnikek özönlenek a türingiai erdőkből, aztán szobrot ülnek a piszkos köveken. A prostituáltak „állnak, mint élettelen szentek; / néha paráznán megmozdulnak”. A Louvre-ban a szobor áll szobrot, Bázelben Erasmus lesz kapuvá, az emlékműben a deportáltak fallá.
Van Apollinaire-nek egy karcolata, melyben egy ember bemegy a falba és eltűnik benne: e karcolatra emlékeztetnek Tóth István versei. A mondott körforgás egyébként a költő élmény rétegeinek kifejezője. Alap: a föld, a falu, az igazi élet, mely a párizsi ciklusban elevenen csak a Cadou-ra való emlékezésben van jelen (a dolgok felbukkanása). Erre rétegződik a klasszikus humanista műveltségélmény (a szoborrá válás pillanata), végül pedig a művészet mint struktúra (szétszedés, új összeillesztés: vers).
Ami itt szétszedetik, az valójában maga az idő: „a füvek, fák, az ércek és kövek istene”. Ő az, ami „romjaiból felépül, / és saját romjaira hull szét: / aki múzeumnyi isteneket látott hamuvá némulni / az ember oldalán – –”. A költő térben rendezi el, amit az idő lepergetett előttünk s szétszedve az időt, versbe menti át, aminek „a szálló porban és a szélben” lenne „örök száműzetése”.
Ezért lesz átjárhatóvá a fal elevenek és holtak számára, ezért rángathatja elő a kasza, a gereblye a holt apát, így válik „millió alakú alaktalansággá” a múlt, s egyesülhet újra „a sok töredékvilág”. Mire ideér, „egy fáradt tekintetté / sűrűsödik az élet”, mert minden ami volt, van és lesz egyszerre borul tudatára és járja meg a rög-eszme-rögeszme-kristályutat. A vers a költészet csillagterébe vetíti a dolgokat és így teszi közös élményünkké, mit egyébként meg nem oszthatna senkivel: a szellem zsákmányát – az örömöt.
Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában, 1972. június 30-án.