Mária Abariendos
1
Sűrű spanyolbort szürcsöltél-e?
Vagy ittál-e már téli estén
hajadonlány-szeretőd ajkán
legördülő parfőmös nyálból?
Vagy aludtál-e sátorában
a lángoló nő üstökének?
És húnytad-e már szemedet le,
látva egy vérző, hűs narancsot?
… Én Mária Abariendost
tartom a borok velejének!
A szeretők anyjának tartom
én Mária Abariendost!
Áldassék érte minden lépte,
mely forró combját összehajtja,
hogy egyszer húsa volt a párnám
s véréből ittam vért és óbort…
2
Ó, Mária, szüzek szüze! –
bús szájam ezt rebegte;
a Via del Pinón a bál,
a farsang lelke vagy te!
Ó, Mária, kis balkonod
magasra építették.
Én nem alszom már két hete,
oly lázasak az esték…
A Quarnero oly hűs, oly lágy,
mint – gondolom – a kebled…
Ma reggel rádgondoltam és
ráfeküdtem… Ne vess meg!
Szemem behúnytam és a víz
mellem s hasamat érte:
rádgondoltam és üdvöm volt,
légy százszor áldott érte!
Versek bús csavargója: én,
te táncosnő és nő vagy.
Én meleg ételt nem eszem,
s te szótlan – öldöklő vagy.
Még ifjú testem bús, mert szűz;
te csókokon kövérszel.
És mégis vézna csöppenként
korán miattad vész el.
Kapud alatt, hol buja nők
árulnak rothadt dinnyét,
itt éhezem én éccakán
s el nem mozdulok innét,
amíg a sok fagrádicson
föl nem kerültem hozzád…
Abariendos Mária
borítsd szememre szoknyád…
3
Lejött Mária, lejött Mária,
suhogott, mint a selymek.
S rekedten szólt: ölelj meg!
Bezárt szemmel nézett reám
s kínosan zárt öléből
szent füst szállt föl a mélyből.
Belémártotta körmeit
szennyes, vézna husomba;
selyme csípőm surolta.
Kivonszolt… piszkos földje volt
a Via del Pinónak;
lent fügehéj és tökmag.
Lerántott. Forró keblein
kihasadt a ruhája.
S én hanyatt rogytam rája.
Karolt a karja, mint a vész
s karolt két izmos lába. –
Fuldoklottam hajába…
A nyelve, mint piros narancs,
fogam közé úgy folyt be;
s nyála a keblén folyt le.
És ringott, mint a tengerek,
és ringtam, mint a tenger:
két égő acélhenger…
… És vége volt… És vége volt…
Egy úr állt a balkónon,
mely sötét volt és ódon.
És harsány hangon kacagott
és Mária is véle…
Vajjon még él-e?… Él-e?…
Somlyó Zoltán (született Schwartz) (Alsódomboru, 1882. június 22. – Budapest, 1937. január 7.)[1] költő, újságíró, műfordító. Somlyó György (1920–2006) költő, műfordító apja, Somlyó Bálint (1957–) filozófus, esztéta nagyapja.
Nagykanizsán végzett középiskolai tanulmányai után, 1901-től címíró volt a Magyarország című napilapnál, azután Fiuméban újságíró. 1903–1906 között katonáskodott. Visszatérve Budapestre a Magyar Nemzet munkatársa lett. 1908-ban a Nagyváradi Esti Lap és a Szabadság szerkesztőségében dolgozott. 1909–1913 között a szegedi, pécsi, szabadkai szerkesztőségekben dolgozott. 1913-tól újra Budapesten élt. 1922-től a Pesti Hírlap, 1926–1928 között a Literatura folyóirat, 1928-tól a Pesti Napló munkatársa volt. 1928-tól írásaiból élt, amelyekből közölt az erdélyi Zsidó Jövő is.
Hányatott élete költészetének tárgykörét, színvonalát, rendszerességét, közreadását is befolyásolta. Első versei a századvég népies-szecessziós hangján szólaltak meg, hatottak rá A Holnap költői és Reviczky Gyula. Több verse jelent meg a Nyugatban. Szellemi magányában verselt az egyedüllét magányáról és az erotikával átszőtt szerelemről. Verseit áthatotta a bohém anarchizmus és a l’art pour l’art szemlélet. A Tanácsköztársaság bukása után inkább mint műfordító szólalt meg. Fordította Charles Baudelaire, Guy de Maupassant, Voltaire, Jean-Jacques Rousseau és Gerhart Hauptmann műveit. Költészetének alaphangja a magányosság és reménytelenség érzése.
