Furcsa módon éppen T. S. Eliot jósolta meg, hogy hamarosan újra általánossá válik a kötött forma a verselésben. Jóslata be is teljesedett, az amerikai irodalomban talán leginkább Robert Frost és Robert Lowell költészetében, megelőzve az utóbbi mesterét, Eliotot. Azonban sem Robert Frost, sem Robert Lowell nem Eliot jóslatát akarták valóra váltani. Lowellnek „puritánsága”, Frostnak lágy, mély, töprengő, ösztönös, bárminemű kísérletezésre alkalmatlan líraisága követelte a kötött formát.
Tévhit az, hogy egy amerikai költő puritánságát nem kell külön hangsúlyozni. A Lowellét is kell. Az amerikai versolvasó közönség nagy része, „derékhada” ugyanis számonkéri a költőtől a vallásos témát. Márpedig a konjunktúravadászok egész hada – jórészt papok – szívesen barkácsolt és barkácsol ma is prédikátori hangnemben ájtatos-oktató tömjénillatú vallásos giccseket. Ezeket szinte minden nagyobb amerikai versantológiában külön hely illeti meg. Elvben ez a fajta költészet még a puritán szemszögéből nézve is erkölcstelenné válik abban a pillanatban, amikor a költészet fellegvárát kezdi ostromolni, számunkra pedig egyenesen nevetséges. Az igazi puritán azonban ezt sohasem vallja be nyíltan. Persze, a puritánság – úgy is nevezhetnék, hogy vallásos erkölcsiség – sem feddhetetlen. Mert istenfélelemből erkölcsösnek lenni – bár még mindig jobb, mint hitetlenként gyilkolni – nem vall száz százalékos belső önállóságra. Legalábbis a mi európai értelemben használt fogalmaink szerint.
Robert Lowell azért válhatott nagy költővé – még európai értelemben is –, mert belső önállóságra törekedve hosszú utat tett meg a római katolicizmustól a keresztény szellemiségig, a vallás általános, filozofikus értelmezéséig és használatáig (Lowell ugyanis nem gyakorolta a vallást költészetében, hanem vallásos elemeket: eseményeket, alakokat, szimbólumokat, következtetéseket emelt vagy süllyesztett költészetének rétegeibe) és innen az egzisztencialista szabadgondolkodásig.
Lowell puritánságát azért kell hangsúlyozni, mert határeset, és mert jórészt már csak a formára vonatkozik. Költészete ízig-vérig amerikai: gyakorlatias, szókimondó, férfias. Erkölcsi tartalma, bibliai képei, háborúellenessége, aktualitása és nem utolsósorban költészetének belső értékei révén válhatott az amerikai líra közkincsévé.
A Pulitzer-díjas Lowell valóban földrajzban és történelemben, s ami a kettőt eggyé teszi: társadalomban gondolkozik. Nem jövőbelátó próféta és nem a fenség diktátora. Egyszerűen úgy tesz, mintha nem is lenne költő, és bár ebben sok nagy amerikai költővel meg kell osztania a babért, költészete legalább annyira sajátos és egyedülálló, mint minden nagy költőé. Költészetének egyrészt az ad sajátos ízt, hogy a vers egységét valahol mindig megtöri, másrészt az egységet az a feszültség állítja helyre, amelyet szűkszavúság a révén a ki nem mondott összekötő szöveg teremt Lowell ugyanakkor egyaránt használja mind a kísérletező költészetre jellemző úgynevezett „lélektani struktúrát”, mind a vele állítólag szembenálló hagyományos „logikai struktúrát”. Néha a hagyományos „retorikai” elemeket kísérletező formában adja vissza, olykor metafizikai spekulációkba gabalyodva. Verseinek éles hangnemét nemcsak az éles tartalom adja meg, amelyben Randall Jarrell felsorolása szerint az elavult törvények, az imperializmus, a militarizmus, a kapitalizmus, a kálvinizmus, a hatóságok, a tősgyökeres bostoniak (ugyanis Bostonban született 1917-ben), valamint a gazdagok ellen lázadozik, hanem váratlan és telibe találó hasonlatai, szimbólumai, víziói, metaforái is.
Lowell meglehetősen furcsa és önálló vallásossága hibátlanul olvad bele költészetébe, mert ez a vallásosság lényegében irodalmias, antropomorf és indulatos. Nézzük például A fény fiai című versét:
Apáink kőből, csordából sajtolták a kenyeret,
Rézbőrűek csontjaival kerítették el a földjüket;
Németalföldi Hollandiában szedték fel a horgonyt,
S a Genova éjjeli utcáin tekergő vándorok
Ebben a földben vetették el a sátáni fénymagot;
És itt már körben forgó fényszórók botránkoztatták
A sziklára felhúzott, lázadó üvegpalotát.
És gyertyák olvadtak az üres oltáron, égve,
Ahol az otthontalan Káin vére
Égett; a temetetlen magot lánggal emésztve.
Lowellnek – kötetei tanúskodnak róla (Land of Unlikeness – A valószínűtlenség földje; Lord Weary’ Castle – Weary Lord vára, a Pulitzer-díjas verseskötet; The Mills of the Kavanaughs – Kavanaugh malmai; Life studies – Élet-tanulmányok stb. ) – sokba került, amíg sikerült megszabadulnia attól az álarctól, amelyet Eliot és Pound hatására öltött magára, de legnagyobb belső vívmánya talán mégis az volt, hogy megszabadult a „keresztrefeszített” nyomasztó obszessziójától. Költészete egy időre annyira felszabadul, mintha őt magát vették volna le a keresztfáról.
A második világháború után – főleg a politikai élet vonzásában – számos olyan verse született, amelyek aktualitásukkal és militáns hangnemükkel végképp megfojtják azt a puritán légkört, amely már a háború idején is csak fiatalkori emlékként élt benne. Mert ha igazi puritán lett volna, akkor 1943-ban nem ítélték volna el egy évre és egy napra a katonai szolgálat megtagadása miatt. A Soldier (A katona) című versében és még sok más költeményében, majd egy 1961-ben tett nyilatkozatában meg is mondja, hogy miért tagadta meg a katonai szolgálat teljesítését: „Inkább haljunk meg mi magunk, minthogy még egyszer bombát dobjunk másokra.” Ezt mondta Lowell az amerikaiak nevében, és életében nem írt annyi verset, ahány bombát az amerikaiak ledobtak azóta Vietnamra a frissen végetért háborúban. Persze, a költő ezért nem felel. Csak tízszeresen megsínyli azt, amiért nem felel.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.
