Minden irodalomtörténeti korszaknak megvannak a „plebejus” és „arisztokrata” műfajai – az irodalmi fejlődés egyik mozgatója éppen a „műfajok forradalma”, mely felborítja ezt az adott hierarchiát, polgárjogot (vagy éppen nemeslevelet) szerezve az irodalom korábbi páriáinak. A fenséges tragédia bölcsőjét kecskebőrbe bújt duhajok ringatták – de ki gondol ma rájuk, az Antigoné olvasása közben? S kinek jut eszébe, a modern regény „magas” irodalmi formáit élvezve, Boileau fanyalgása, mely a regényt kizárta a „fentebb” műfajok köréből, pusztán alárendelt, szórakoztató szerepet szánva neki, az erkölcsöt és szépérzéket nemesítő eposz és tragédia mellett?
Meglehet, ilyen „műfaji forradalom” zaja vagy legalábbis előcsatározása az a mind hangosabb követelés, amellyel korunk egyik legnépszerűbb tömegolvasmányának, a science fiction-nek a művelői sürgetik műfajuk irodalmi, esztétikai elismerését. S ez a sürgetés, elmondhatjuk, nem is maradt hatástalan.
A Helikon világirodalmi ügyelő ez évi első füzete, teljes egészében az SF kérdéskörének szentelve, azt is bizonyítja, hogy az új irodalmi jelenségnek immár elmélete, immanens kritikája is születőben, s hogy az SF-alkotás is lehet a modern strukturális elemzés vagy az elméleti-poétikai kutatás tárgya, az egyetemes irodalomértés számára sem lebecsülhető eredményekkel. Persze ez önmagában még nem jelent sokat, mert ma még nehéz eldönteni, mennyi ebben a világszerte fellobbanó elméleti lázban az új irodalmi jelenség természetes szükséglete, s mennyi az új vadászterületre bukkant irodalmárok szakmai zsákmánydühe – dehát erre úgyis csak az idő válaszol majd. A lényeges az, hogy az SF megelégelte plebejus helyzetét, ponyvából és szórakoztatóiparból, úgy érzi, művészetté, örökbecsű kultúrértékké kell – és jogos – előlépnie. Ahogy Kuczka Péternek a szóban forgó Helikon-számot bevezető esszéje önérzetesen megfogalmazza: „Ha manapság megnézünk egy ilyen sárguló, töredező papírra nyomott magazint, s látjuk címlapján a dúskeblű, félmeztelen hősnőt, aki sugárpisztollyal a kezében – oh, Freud!, oh, tudatalatti!, oh, kamaszos manipulációk! – óriási hernyóval, polippal, gülüszemű szörnnyel vagy Mars-lakóval verekszik, nehezen hisszük el, hogy novellái között esetleg »klasszikusok«, standard antológiadarabok is szerepelnek. De hát az örök Buddha reinkarnációját néha piszkos putriban találják meg a kereső lámák…”
Az is tény azonban, hogy az SF lázadása még meglehetősen felemás; miközben tiltakozik az őt perifériára szorító hagyományos hierarchia ellen, szívesen él maga is hierarchikus érvekkel. Nemcsak saját új-voltának bizonyítékait keresi, hanem „kékvérű” őseit is – nemcsak polgárjogot követel, hanem egyenesen nemeslevelet. Az olyan kísérletek, amelyek Lukianoszra, Morusra, Rabelais-re, Cyranóra és Swiftre vezetik vissza a műfaj eredetét, mint Darko Suvin A science fiction műfaj poétikája című tanulmánya, vagy amelyek egyenesen a mítosszal, a mitikus gondolkodással állítják párhuzamba, mint Martin Schwonke tanulmánya, A világ kiterjesztése és a modern utópia, műfajtörténeti szempontból kétségtelenül termékeny felismerésekhez is vezetnek, más oldalról viszont éppen azt teszik kérdésessé, ami az új műfaj létjoga lenne: a kor csak általa megrajzolható (egyik) képének a meglétét, a korhoz csak általa intézhető (egyik) üzenet lényegi tartalmát.
Mélyenszántóbbnak tűnik Julij Kagarlickij gondolatmenete, aki Realizmus és fantasztikum címen valóság –tudomány – világkép – irodalom összefüggésében és áttételeiben keresi az SF újító mozzanatait. Elsősorban abban a módosulásban, amelyet a pozitivizmus haladás-elve szenvedett a XX. század kínálta – nemcsak tudományos, hanem társadalmi – tapasztalatok nyomása alatt. „Az erkölcsi haladás – írja Kagarlickij –, a pozitivisták szerint, a civilizáció haladásával együtt történik, időnként legfeljebb egy kicsit elmarad attól. A polgári társadalom keretén belüli anyagi haladás számukra az emberiség erkölcsi és társadalmi tökéletesedése legigazibb feltételének tűnik. A romantikának, amelyet áthatott a szenvedéllyel és tragikummal teli világ széthullásának érzékelése, nincs semmilyen érintkezési pontja ezzel alapos doktrínával.”
Itt áll előéletünk ama konfliktusa, amelyet a technikai fejlődésben materializálódó „gyorsuló idő” termel ki, nem is az ember, hanem szinte azt mondhatnák, a társadalom, sőt az emberiség lelkében. Az ember, a „homo technicus” gépeket alkot, miközben erkölcsi reflexeinek fejlődési sebessége messze elmarad a gépek rohamos tökéletesedése és megújulása mögött. Így alakul ki az a látszat, amelynek beugranak az oly számos negatív utópiák szerzői és olvasói, hogy tudniillik a gép átveszi az uralmat az ember fölött. Holott ember és gép, morális és technikai idő elszakadásának nagy és komplex szimbólumát nem az efféle utópiák teremtették meg, hanem Dino Buzzatti kisregény-remeke, A nagy képmás. Tudós-hőse halott feleségének képmását alkotja meg egy városnyi automata laboratóriumban, beleépítve a hajdan szeretett nő minden apró gyarlóságát is – de ami az élő asszonyban ártatlan szeszély, bocsánatos féltékenység, pörsenésnyi hiúság volt, az a „gép-más”-ban félelmetes és ellenőrizhetetlen rombolóerővé sokszorozódik. Az ötlet csakugyan fantasztikus, de mélyén ott az alapvető igazság: az ember-alkotta gép félelmetes vonásai teremtőjének arcát nagyítják óriássá; nem a gépek uralmától kell féltenünk az emberiséget, hanem önmagától, attól az Énjétől, mely a gyorsuló időben bukdácsolva rossz és jó oldalának hajlamait egyaránt kiéli századunk technikai forradalmában.
Persze, hamis beállítás lenne az, amely a hagyományos szépirodalomtól elvitatná ennek ábrázolását. Tagadhatatlan azonban, hogy amellett az irodalom mellett, amely a személyiség szintjén, a személyiség repedésein illusztrálja a kor, az idő erózióját, amelyik egyéni átélésben villantja elénk a mai ember időkonfliktusait, messzemenő létjoga van minden olyan művészi kísérletnek, amely ezt a konfliktust annak mutatja, ami: nemcsak az ember, hanem az emberiség konfliktusának. A technika pozitív és negatív csodái kollektív képzeletből születnek, funkcionálásuk kollektív „gépszolgálatot” követel, s épp ezért újfajta (jó és rossz irányban újfajta) kollektív lelkület kialakítói – ennek a szakadatlan konfliktusban formálódó lelkületnek a technikai utópiákkal, a tudomány-ígérte (ugyancsak emberien ellentmondásos) jövő felidézésével történő tükrözése nemcsak irodalmi lehetőség, hanem sürgető korszükséglet is. Persze csak akkor, ha az író betartja a Darko Suvin felállította követelményt: „Minimumként meg kell követelnünk az SF-től, hogy bölcsebb legyen, mint az a világ, amelyikről szól.”
E bölcsesség egyik alapköve megint csak szemléleti felismerés. A tudománynak, miközben az emberi megismerés számára egyre újabb feladat- (és kaland-) lehetőségeket kínál, területhódításait egy illúzió feladásával kell megfizetnie: a rádöbbenéssel, hogy az ember (és bolygója) nem központja a világegyetemnek. Ez a felismerés, persze, éppúgy szülhet Mars-lakók inváziójáról fantáziáló, dekadens szorongás-képeket, mint azt az erőfeszítést, hogy megpróbáljuk a művészet eredendő antropomorf karakterét ezzel a már nem antropocentrikus, a „tudományos felvilágosodással” összhangot kereső szemlélettel egyeztetni, s ha nem a középpontban, akkor hol? – kell kérdeznie a mai embernek, ha nem akarja a világűr számára ítélt zárkájának tekinteni bolygónkat, s erre a naivnak tűnő kérdésre írói-emberi választ csak a tudományon edzett művészi képzelet adhat.
Tudom, egy ilyen gondolatmenet csak elégedetlenséget támaszt az SF rajongóinak egyre népesebb táborában. Hiszen az ember önmagát vizsgáló, a világban önmaga helyét kereső megismerő drámája vagy kalandja az első mítosz óta tárgya az irodalomnak. Az igazi „műfaji forradalom” azonban éppen ez: megkeresni azt a képletet, amely megoldja az emberi állandónak és az időbeli változónak a korról korra változó viszonyát. Enélkül az ősien új kísérlet nélkül az SF is nyilván „ a prófécia egyik szellemi változata” és „mágiapótlék” marad – éppen az, ami már nem akar lenni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 42. számában, 1972. október 20-án.