Mi lesz velünk? – Így búcsúztak Tamás Gáspár Miklóstól a temetésen felszólalók címmel Gazsi „erdélyi lapja”, a Transindex közli a sírnál felolvasott hat búcsúszöveget. Talán bocsánatos, hogy egyenként adjuk közre őket, ily módon lehetőségünk van a búcsúzók neveit külön címben kiemelni.
Kedden délután a budapesti Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra Tamás Gáspár Miklós filozófus, közírót. A filozófus keddi temetésén több százan vettek részt, a gyászszertartást Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) elnöke celebrálta. Az alábbiakban a ravatalnál elhangzott beszédeket teljes terjedelmükben, az elhangzás sorrendjében közöljük. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere, Baranyi Krisztina, a főváros IX. kerületének polgármestere, Hodosán Róza politikus, SZDSZ-alapítótag, Radnóti Sándor, filozófus, esztéta, Selyem Zsuzsa, író, egyetemi tanár és Sipos Balázs, irodalmár, az Antitézis kötet szerkesztője búcsúztak a filozófustól.
Karácsony Gergely: „Amilyen a szertartás, olyan a közösség…”
Kedves családtagok, tisztelt és tisztelő gyászolók, határon inneni és onnani magyarok!
Úgy áll, tudjuk mindannyian, hogy búcsúbeszédet is Tamás Gáspár Miklós tudott legszebben írni és mondani, szépet, metszően okosat, együttérzőt és elgondolkodtatót. Azt például, amiből a felütés származik, barátja, Bretter György temetésén. Én meg se próbálok a nyomába érni ebben. Ebben sem. Hogyan is tehetném? A veszteség felett érzett gyászban egy vagyok a tisztelők széles táborából, egyike az olvasóknak és a küszködve értőknek és azoknak a demokrata politikusoknak, akiken Tamás Gáspár Miklós az elvszerűséget és a bátorságot kérte számon sokszor. Igaza volt. Így aztán egy vagyok azok közül, akiket – drága Gazsi – olyan okosan, olyan jogosan tudott elküldeni a jófenébe, hogy az embernek időnként kedve támadt elindulni…
Vagyunk itt jópáran, akiket hosszú idő, nagy fizikai és szellemi távolságok után a temetőben hozott újra össze Tamás Gáspár Miklós. A tőle való tisztességes búcsú alkalma. Siratjuk őt, a szellem, az igazság és az elnyomottak bátor védelmezőjét. És siratjuk magunkat. Miközben hálásak vagyunk, hogy mi mindent tanulhattunk és tanulhatunk még tőle, az írásaiból, gyönyörű beszédeiből és hosszú lábjegyzeteiből, mert Tamás Gáspár Miklós a legértékesebbet hagyta itt, amit távozó az ittmaradókra, erre a kárhoztatva szeretett és szeretve kárhoztatott nemzetre örökül hagyhat: gondolkodni valót.
Úgy vagyunk vele, ahogy ő volt Adyval, amikor azt írta: „Csoda nem esett. Csoda most se valószínű. Csak Ady a csoda. Ő pedig még él.” De minekünk, Adyhoz mérhető módon, Tamás Gáspár Miklós élete és életműve is „tündöklik fekete s vörös fényben, a mai idők véres és fekete ködén át”. A ravatalánál mondom hát: ő is él.
Ady Endre és Tamás Gáspár Miklós, a két nagy erdélyi magyar, és ez nem csak földrajzi adottság, szülőhely és szülőföld dolga, hanem a minőségé leginkább. Ahogy Gazsi vágta rá egyszer, a magától értetődőség magabiztosságával a kérdésre: mi az, ami ott, Kolozsvárt van, de itt nincs? A forma, mondta. A forma. Ha próbáljuk érteni, mit is értett, vagy: érzett ő ez alatt, Adyhoz jutunk megint: „Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. … lelkébe engedett mindent, ami jött, s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. Erdély mást bizonyít, próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet”. Próbálták ők ketten. Látjuk, nem volt könnyű, de lehetett: ezt az erdélyi hagyományt folytatta Tamás Gáspár Miklós. Befogadott minden újat, és a protestáns tradíció kérlelhetetlen erkölcsiségével, a nagy prédikátorok nyelvi leleményével, a hittudósok hatalmas tárgyi tudásával kérte számon rajtunk, magyarokon, hogy merre megyünk és mivé leszünk.
A forma tán Kolozsvárt maradt, de ez a nagy formátumú ember már Budapestet gazdagította. Hálás ezért díszpolgárának a nemzet fővárosa.
Akkor is, ha tőle tudjuk: „nem Budapestre, hanem a budapesti demokratikus ellenzékbe” érkezett ide. Itt is vagyunk hát, az „elátkozott témánál”, mondaná, mondta is, de Tamás Gáspár Miklóst mégiscsak ilyen minőségében,rendszerváltó ellenzékiként ismerte meg ez az ország. A harmadik köztársaság egyik alapító atyjaként. Az ebbéli érdem el nem vitatható, még ha ez az elátkozott téma, a rendszerváltás, ma a „legkülönfélébb homályosságok, öncsalások és képmutatások” terepe is.
Nehezen, talán sehogy se vitatható állítása, hogy bár „volt gondolat és sokan megpróbálták valóra váltani”, a nagy próbálkozás mégis elbukott, „csak az általános, átfogó, maradéktalan csalódottság, gyűlölködés, megvetés maradt – és az épp annyira gondolattalan, megalapozatlan remény.” Jó sok minden és sok mindenki táplálhatta annak az embernek csalódottságát, aki – retinába vésődött a fekete-fehér fotó -, már 1983-ban bátran és megállíthatatlanul szónokolt a mellette helyet foglaló művelődési pártapparatcsik őszinte megrökönyödésére. A szabadságról beszélt, mi másról.Ami már abban a pártállami dohosságú egyetemi előadóban kiütközött, attól soha nem tágított: egyetlen tüntetésen, egyetlen írásban, egyetlen parlamenti felszólalásban sem: az igazmondás radikalizmusától.
Nem vagyok hivatott Tamás Gáspár Miklós sokoldalú filozófiai életművét bemutatni, csak arról tudok beszélni, hogy mit jelent az életmű számomra: az Igazság mibenlétének többévtizedes keresését. A legfontosabb igazság pedig: az emberi méltóság egyetemessége, egyenlősége és visszavonhatatlansága. És az emberi méltóság védelme: a diktatúrától, az elnyomástól, az alárendeltek lenézésétől és megalázásától, a honpolgári közösségből való kirekesztéstől és a kulturális hanyatlástól. Mert a méltóság egyenlősége erősebb kell, hogy legyen, mint bármi más. A méltóság biztosítása iránti töretlen elkötelezettséget kérte számon a rendszerváltáson, és ezen a mostani, keserű és megalázó állapottá merevedett rendszeren is.
„ Adja Isten, hogy tévedjek”, írta egy helyen, „de az a benyomás keletkezhetik, hogy hiába erőszakoskodott, ölt és cenzúrázott az 1989 előtti, ún. ”kommunista„ rendszer, hiába teremtett egyéni szabadságjogokat, pluralizmust, világi államot és ”nyitottságot„ a rendszerváltás, a fölszín alól változatlanul bukkannak föl a Horthy-korszak ”uralkodó eszméi„ mintha ez volna Magyarország ”természetes„ világnézete. Sovinizmus, irredentizmus, antiszemitizmus, idegengyűlölet, nőgyűlölet, tekintélyelvűség, klerikalizmus, paranoid ”történeti„ legendák, politikai passzivitás, szolgalelkűség – párosulva a finomabb lelkeket sikolyra késztető rossz ízléssel”. Adná az Isten, hogy tévedjen, igen, bár talán jobban tesszük mi, akiknek dolgunk maradt még evilágon, ha ennek eldöntését nem delegáljuk az Úristenre most. Hanem, feladatnak vesszük, amit tőle kaptunk. Föladatnak.
Mert tán mégse csalfa a remény, hisz ha körbe nézek most, legalább három generáció képviselőit látom magunk körül: Tamás Gáspár Miklós követőinek tábora nem csak számosságában növekedett, de meg is fiatalodott az elmúlt években. Ebbe kapaszkodnék szívem szerint, és Gazsi egyik igazságába a sok közül: „a vereség nem mindig ártalmas a politikában”. Jó is lesz ez kiindulásnak, hogy a politika lényegévé, a pillanat uralása helyett az Igazság keresését tegyük. Hogy visszavívjuk magunknak a teret, amiben a politikáról, mint gyakorlati erkölcsi kérdésről vagyunk képesek beszélni és vitatkozni. Kilépve az „erőszak tar tönkjére visszavágott” politikai kultúra elhasznált rutinjaiból. És összeszedve a bátorágunkat, hogy a közösen megtalált igazságért megküzdjünk, tudván, hogy a politikai egyenlőség intézményes keretei önmagukban nem elegendőek a reménytelenség és a kiszolgáltatottság felszámolásához. Talán úgy igaz, ahogy Tamás Gáspár Miklós vélte, hogy ehhez „új reformkorra” van szükség, és az bizonyos, hogy a Szellem nélkül, a „kritikai vizsgálódás, hazafias felelősségvállalás, kötelességtudat, elkötelezettség” és a Gondolat ereje nélkül változás nem lesz. Vagy ha mégis lesz, nem lesz benne köszönet.
„Mi lesz velünk? Voltaképpen egy dologra tanított meg bennünket, hogy ezt a kérdést föltegyük”. Így búcsúzott Tamás Gáspár Miklós 45 éve barátjától, Bretter György filozófustól a Házsongárdi temetőben. Mi sem mondhatunk igazabbat ennél a mi barátunkról, őróla. Csak most nem kellene hagynunk, hogy „a kérdés pátosza legyűrje a válasz pátoszát”. Mi lesz velünk? Annyival vagyunk csak közelebb a helyes, az igaz válaszhoz, amennyivel általad, kedves Gazsi, az örökül hagyott gondolkodni való által közelebb kerültünk hozzá. Mert a „küzdelem a mélyben zajlik … újfajta országban, amelyet a régi eszközökkel megérteni sem lehet, nem hogy kedvünk szerint megváltoztatni.” Nélküled most még nehezebb lesz megérteni, nopláne megváltoztatni. De rajtad nem múlott, rajtad egy pillanatra sem múlott. Most már csak rajtunk múlik.
Köszönjük, hogy itt voltál. Isten veled.
