Mi lesz velünk? – Így búcsúztak Tamás Gáspár Miklóstól a temetésen felszólalók címmel Gazsi “erdélyi lapja”, a Transindex közli a sírnál felolvasott hat búcsúszöveget. Talán bocsánatos, hogy egyenként adjuk közre őket, ily módon lehetőségünk van a búcsúzók neveit külön címben kiemelni.
Kedden délután a budapesti Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra Tamás Gáspár Miklós filozófus, közírót. A filozófus keddi temetésén több százan vettek részt, a gyászszertartást Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) elnöke celebrálta. Az alábbiakban a ravatalnál elhangzott beszédeket teljes terjedelmükben, az elhangzás sorrendjében közöljük. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere, Baranyi Krisztina, a főváros IX. kerületének polgármestere, Hodosán Róza politikus, SZDSZ-alapítótag, Radnóti Sándor, filozófus, esztéta, Selyem Zsuzsa, író, egyetemi tanár és Sipos Balázs, irodalmár, az Antitézis kötet szerkesztője búcsúztak a filozófustól.
Baranyi Krisztina: Ma a kortárs magyar közgondolkodás legnagyobb rocksztárjától búcsúzunk
Olyan sok és olyan sokféle rajongója volt. Köztük én is. Fiatal felnőtt korom óta olvastam. Volt olyan írása, amit kinyomtatva sokáig magamnál hordtam. Delejesen okos volt. Elegáns és szellemes. A parlamenti beszédeit hallgatva úgy képzeltem, ilyen egy valódi politikus.
Két éve ismertem meg személyesen. Megtisztelt azzal, hogy kiállt mellettem amikor a legaljasabb támadások értek. Pedig ekkor már súlyos beteg volt. Beteg, de mégsem elesett. Életerősebbnek tűnt, mint bárki, akit ismerek. Erős és határozott volt a hangja, még ha néha el is csuklott. Erős és határozott, morálisan kikezdhetetlen volt minden helyzetértékelése közéletről, társadalomról, a jelenről, jövőről. Csak azt sajnálta, hogy kihullott a szakálla, ezért az egyért kárhoztatta a betegségét.
Amikor megismerkedtünk, azt hittem, politikusok tucatjai állnak sorban az előszobájában a tanácsait kérve, hogy megtanulják: a cél nem szentesíti az eszközt. Reméltem, századikként talán majd én is sorra kerülök. Tévedtem, nem volt semmilyen sor. Nem kértek a tanácsaiból azok a döntéshozók sem, akik egyébként tisztában voltak szavai súlyával.
Pedig belőle nincs másik.
Gyászolom szenvedélyét, kivételes intellektusát, humorát és érzékenységét, amiből nem kértünk, legalábbis nem eleget, amíg lehetett. Olyan pap volt, aki szabadságot, egyenlőséget, testvériséget prédikált, de azt is ivott. Nem volt megalkuvás, nem volt egyrészt/másrészt.
Bő tíz évvel ezelőtt éppen nálunk, a Bakáts téren mondott 56-os beszédet. Többek között a következőket: „Nincs béke addig, ameddig Magyarországon a hajléktalanság bűncselekmény; ameddig a szegénység erkölcsi hiba; ameddig a sötétebb bőrű honfitársaink ki vannak taszítva a nemzetből; ameddig a magyar állam nem szolgálja mindenki érdekét és mindenki javát. Addig nem lesz béke, addig nekünk harcolni kell, ellenállnunk kell. Kevesen, sokan – mindegy. Ez valamennyiünknek erkölcsi kötelessége egészen addig ameddig olyan közösség lesz Magyarországon, amelybe mindenki beletartozik, és amely mindenkinek az otthona.” Mert akármelyik ideológiánál tartott éppen, mindig kérlelhetetlen volt a gyengék, az elesettek, a kirekesztettek védelmében.
Utolsó éveiben megcáfolhatatlanul, mellbevágó tárgyilagossággal beszélt arról, hogy milyen sötét jövő következik abból a jelenből, amit élünk. Sajnos, túl sokszor tapasztalhattuk meg, hogy igaza van. Ennek ellenére soha nem éreztette, hogy fel kéne adni azt, amiben hiszünk, vagy amiért küzdünk. Éppen ellenkezőleg. Ahogy fia, Tamás Ábel mondta, „mindent (és mindenkit) szeretett, ami (és aki) bátor, lázadó és a szabadságért harcol.”
Nélküle, a szeretete, iránymutatása és a kritikája nélkül százszor nehezebb lesz bátornak, lázadónak lenni és harcolni a szabadságért. De szeretném azt hinni, hogy tudjuk a választ a már évtizedekkel ezelőtt, az Országgyűlésben megfogalmazott kérdésére: „Milyen politikai rendet kívánunk a magyar köztársaságban? Kívánjuk-e a szabadságot, vagy utáljuk-e a szabadságot?”
Megszakad a szívem, hogy már soha többé nem kapok tőle vidám üzeneteket. Hogy már sosem kér kuglófot, és nem üzen, hogy „amikor fölugrik hozzám, tegyen a retiküljébe kis üveg unicumot.” Isten veled, TGM!
