KÖNYVKARANTÉN
„A magyar géniusznak két archetípusa van. A bartók és a puskás. A bartók sovány, a puskás kövér.” (Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat)
Biztos bennem van a hiba, de amikor azt hallom/olvasom, hogy „magyar faj”, nekem elsőre nem Gulyás Gergely vagy Orbán Viktor ugrik be, hanem a drótszőrű magyar vizsla, a magyar agár, esetleg a komondor. Vagy hogy ne csak kutyákat említsek: a mangalica. Ehhez hasonlóan; lenne úgymond a kívánatos fajkeveredés, például egy magyar agár egy német juhásszal (európai fajok egymással keverednek), s a nemkívánatos fajkeveredés, mondjuk egy si-cu egy pulival (Európán kívüli fajokkal való keveredés). És ha nem engedik be a mangalicákat szállító kamiont Belgiumba, de a spanyol iberico rakományt igen – nos, ezt lenne a faji alapú diszkrimináció.
A sertésekhez egyáltalán nem értek (ahogy a kutyákhoz se), de a szakkönyv (Szinák János–Veress István: Kutyakalauz. Gondolat, 1984) arra figyelmeztet, hogy tévedés a különböző (magyar) fajtákat eredetinek, ősinek tekinteni: „A speciális szín és forma szerinti tenyésztés csupán körülbelül egy évszázada kezdődött. Éppen ezért félrevezető lenne azt feltételezni, hogy jelenlegi fajtáink a korai időszakok hasonló külsejű és hasonló célokat szolgáló állatainak leszármazottai. Ezek után nem kell bizonygatnunk, hogy mennyire megváltoztathatók tenyésztéssel az egyes kutyafajták!”
Nem tudom, hogy Esterházynak volt-e a kezében a Kutyakalauz, de valami hasonló járhatott az eszében, amikor az „Így gondozd a magyarodat – magyarhang-játék ’91” című rádiójátékát (Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Magvető, 1994) megírta: „Akinek egyszer már volt magyarja, az többnyire élete végéig ragaszkodik a magyartartáshoz. Többé nem akar lemondani a két lábú barátról. Ez történt velem is. Minden magyaromnak más és más volt a jelleme, mindegyiknek megvoltak a sajátosságai, mindegyik külön személyiség volt. Nem viselkedtek mindig kifogástalanul, néha-néha bizony bosszúságot is okoztak, de megbízhatók voltak és hűségesek, meghatóan ragaszkodtak hozzám és hozzátartozóimhoz. Ha az íróasztalomnál ülök, Feri időnként megbökdösi a lábam. Ez gyöngéd felhívás arra, hogy vakargassam a füle tövét vagy simogassam a hátát. Ha kívánsága teljesül, szép békésen visszavonul. Ilyen vagy ehhez hasonló minden magyar. (…) A durva ember, aki veri s kínozza a magyarját, szerencsére már kihalóban van. Ahhoz, hogy a magyart megértsük, az kell, hogy magyar módra próbáljunk gondolkodni, magyarunk ezért nagyon hálás lesz, borostyánszínű szeméből szeretet és bizalom fog sugározni.”
„Nemzetgyalázás” – mondja erre a rádiójáték egyik szereplője, de így minősítette a fenti szöveget Torgyán József is, aki 1996-os parlamenti interpellációjában hosszan idézte a friss Kossuth-díjas írót. Pedig Esterházy tanácsaira, úgy tűnik, mai vezetőink is hallgatnak: „A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar, helyedre!”
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. március 20-án.
