Lassan megszokjuk, hogy a nyugati közösségben – vezetőink hübrisze miatt – páriává vált magyar diplomácia Keleten és Délen keres sikereket, s ennek érdekében olyan országokkal barátkozik, amelyekkel összevetve Orbán hibrid autoriter rezsimje maga a megtestesült jogállam. Pontosabban, megszokni ezt nem lehet, legfeljebb leesett állal magunk elé motyogni néhány keresetlen mondatot a Putyintól Bolsonarón át most már Ahmadinezsádig és Hsziig terjedő baráti kör láttán; külföldön (nyugaton) járva pedig azt is letagadni, hogy magyar anya szült minket.
A Türk Államok Szervezetében való részvétel, még ha csak a megfigyelő tagságig jutottunk is, ennek a nemzetközi ámokfutásnak eminens példája. Keresztényüldözés, bebörtönzött ellenzékiek, örökletes elnöki rendszer jellemzi ezen államokat – a hatalmi ágak szétválasztása, a jog uralma nem több mint írott malaszt. A nyelvi rokonságon túl leginkább az egykori szovjet utódállamokban is terjeszkedő török (geo)politikai érdek fűzi őket össze egymással. Hogy mit remél az Azerbajdzsánt, Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Törökországot és Üzbegisztánt tömörítő szervezettel ápolt kapcsolatoktól az Országos Bírói Tanács elnöke, annak legfeljebb Allah a megmondhatója. Szabó Péter ugyanis saját ígérete ellenére ment el a türk államok igazságügyi tanácsai vezetőinek múlt heti isztambuli ülésére, s még a magyar külügyi tárca is óvatosságra intette előzetes véleményében. Jóindulatúan nézve a tapasztalatlansága vezethette, más mentséget nehéz találni a török bírókat és ügyészeket lecsukató Erdoğannal való közös fotóra. A magyar bírák választott vezetőjeként ugyanis nem saját magát, hanem az OBT-t és a – nem létező – magyar jogállamot képviseli.
Persze, Adyval szólva „halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok?”
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. május 29-én.
