A nyolcvanas évek közepén barátaimmal végigbarangoltuk Erdélyt – sátraztunk, hálózsákban aludtunk, a hátizsákjainkat pedig a szükséges ruhadarabok mellett leginkább otthonról vitt konzervekkel, kolbászokkal s egyéb „tartós élelmiszerekkel” tömtük ki. Hallottunk az akkori romániai ellátási viszonyokról, sejtettük, hogy mi vár ránk. Így is mellbevágó volt látni az üzletek üres polcait, és még a nagyobb városokban is nehézségeket okozott beszerezni az itthon megszokott alapvető élelmiszereket: a kenyeret, tejet. Egy hétvégére Kalotaszeg egyik kis falujában rekedtünk, szombat-vasárnap nem volt tömegközlekedés, ahogy gépkocsiforgalom sem. A kenyerünk viszont elfogyott. Szerencsére a falu egyetlen, alig néhány óráig nyitva tartó boltjában lehetett kapni, igaz, sorba kellett állni érte, s a helyiek – többségében magyarok – sem örültek, hogy megvesszük előlük, mert szinte minden darabnak megvolt a gazdája. Az igazi meglepetés azonban akkor ért minket, amikor kiderült: csak akkor vehetünk kenyeret, ha veszünk hozzá nyers, füstölt halat is. Hárman voltunk, így három, újságpapírba csomagolt, büdös, talán enyhén már rohadó halat voltunk kénytelenek vásárolni a kenyér mellé. És ahogy a helyiektől láttuk, azonnal belehajítottuk az első kukába.
Talán távoli az analógia, de mindez arról jutott eszembe, hogy a kormány legújabb igazságügyi salátatörvény-javaslata kétharmados többséghez kötné a legfőbb ügyész, azaz Polt Péter leváltásának lehetőségét. Amiben persze semmi meglepő nincs, hiszen a felsőoktatási intézmények alapítványokba való kiszervezése, vagy a kaszinók és az autópályák üzemeltetésének harmincötéves koncesszióba adása mögött is ugyanez a logika húzódik meg. Ha az ellenzéknek annyira kell a hatalom, akkor vigyék, de Polt Péterrel, Vidnyánszkyval, Garancsival és a többiekkel együtt.
Tulajdonképpen az egész NER egy hatalmas árukapcsolás, intézményestül, alaptörvényestül. Az ellenzék pedig, ha jövőre hatalomra kerül, mi egyebet tehet vele – hiszen büdös, enyhén már rohadó -, mint hogy kidobja az első kukába.
