Van-e biológiai alapja a nemzetnek? Teremthet-e csoportidentitást mondjuk egy rendszámtábla? Ha a nemzeti vagy etnikai identitást szociológiai, interakcionális megközelítésben vizsgáljuk – írja Komoróczy Géza a múlt heti írásomban már felidézett esszéjében, kiderül, hogy az etnikai identitás átváltható szociális/kulturális identitássá, „az ethnikai közösség végső soron szociális csoportnak minősül”. Egy nemzetnek annyi biológiai alapja van, amennyiben minden nemzet élőlényekből, emberekből áll. De fizikai antropológiai szempontból minden társadalom kevert, s a biológiai sajátosságok és a történeti jelenségek között nincs semmilyen közvetlen megfelelés – állítja az assziriológus-történész. Másfelől, ha külföldön autózunk, a magyar rendszámtábla, az azonos csoporthoz való tartozás interakciókat teremt, egymásra villantjuk a reflektort. „Nemzetek rendszámtáblája: címer, zászló, de még a himnusz is.”
A Meddig él egy nemzet? – Nemzeti identitás vitáinkhoz: Egy másként gondolkodó nézetei az ókori Keletről című tanulmányában (Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Századvég Kiadó, 1992) Komoróczy úgy véli: „Az ethnikai csoportokat, mint a nagyobb társadalmi alakulatokat általában, nem valódi származás (a »vér«), hanem a vállalás szervezi: az, hogy tagjai a csoporthoz sorolják magukat, és a kívülállók is oda tartozónak tekintik őket (…), illetve, hogy részt vesznek a csoport életében és tevékenységében (interacton), ide értve a csoport többi tagjával való szolidaritást is. Minden más eleme a besorolásnak másodlagos ehhez a kettőhöz képest. A közös eredet nem más, mint metaforikus fikció. Valódi közös eredete csak a szó genetikai értelmében vett degenerált társadalmi csoportoknak, rendszerint kis létszámú és elszigetelt mini-társadalmaknak van.”
Egy interakcionális nemzetfogalom alapján, amelyben nem a származás, hanem az elhatározás (a szolidaritás) a döntő, alternatív, például „zsidós” őstörténetet is alkothatunk, s Komoróczy – ironikusan – meg is teszi ezt, hiszen „ a legutóbbi századfordulón talán élt annyi zsidó magyar is az országban, mint ahányan a párduc kacagányos volgai lovasok lehettek”.
A vita megoldására, hogy egy vagy több magyar „honfoglalás” volt-e, Komoróczy tehát egy alternatív javaslatot tesz, azt szemléltetve, hogy az őstörténet választás és elhatározás kérdése: „Induljunk ki a magyar Szentkorona országainak népességi viszonyaiból a dualizmus korában. Nem kétséges, hogy egészen más őstörténetet is írhatunk, mint Kézai, aki a középkori Nyugat-Európa történettudománya alapján dolgozott. A honfoglalás utolsó nagy hulláma a 18/19. század fordulója körüli évtizedekre esett. Előtte a Habsburg-birodalom és Oroszország határvidékének térségében éltünk, még korábban Észak-Afrikában, Hispániában, Babilóniában. Többször cseréltük fel a nyelvet, amelyen beszélünk, de eredeti nyelvünk sem ment feledésbe. Őshazánkból a római császári légiók végső győzelme után kényszerültünk kijönni, az i. sz. 1-2. században.”