Hat nappal a forradalom győzelme után – 1848. június 19-én – amint az közismert, egy bukaresti asszony: Ana Ipătescu energikus fellépése ad jelt a tömegek számára az ellenforradalmi szervezkedés megsemmisítésére. „Ezekben a percekben – írta a Gazeta de Transilvania tudósítója – a tömegen egy hősnőt láttunk két pisztollyal a kezében keresztültörni, aki így kiáltott: Bátorság, gyermekeim, s halál az árulókra! A Podul Mogoşoaia felől jött, s a palota felé tartott. A fellelkesült tömeg e román asszony bátorsága láttán felforrt és ismételgetni kezdte: Halál az árulókra. A minden oldalról szorongatott árulók a katonákkal együtt futásnak eredtek, az új laktanya felé indultak a katonák vontatta ágyúkkal, majd pedig a régi kaszárnyába zárkóztak be. (…)
Ki ez a hősnő? Nem más, mint Ana Ipătescu asszony, Nicolae Ipătescu úr felesége, egy román nő, aki ugyanúgy bánik a fegyverrel, mint bármely férfiember. A kormányt most már sikerült megmenteni; a tűzoltók felsorakoztak védelmében, a nép pedig körös-körül négy barikádot emelt egy újabb támadás elhárítása végett.“
Ana Ipătescu bátor fellépése az ország területén és külföldön egyaránt nagy feltűnést keltett. Bălcescuhoz írt levelében A. G. Golescu arról számol be, hogy a bécsi lapok és mintegy negyvenezer példányban terjesztett röpirat idézik ezt a példát a bécsi nép buzdítására.
Régebbi történészek a havasalföldi forradalomnak ezt a mozzanatát egy feltűnést kereső ember gesztusaként értékelték. Tették pedig azért, mert nem ismerték a hős asszony társadalmi eredetét, sem pedig a forradalmi eszmékkel szembeni elkötelezettségét.
Minthogy a korabeli tudósítások „doamna“, illetve „cocoana“ címmel illetik hősünket, hosszú ideig bojári származásúnak vélték. Valójában sem ő, sem pedig férje nem tartozott a bojárok soraiba. Ana Ipătescu 1805-ben született Bukarestnek a fazekasokról elnevezett külvárosában. Apja – Athanasie – kalmár volt s egy kávémérés tulajdonosa. Anyja – Catinca –, majd mostohaanyja, Safta nevelik. A mostohaleány első kényszerházassága után, 1832-ben Nicolae Ipătescuhoz ment feleségül, aki pitar-ként bérlő volt és kincstári tisztviselő is egyben. A későbbiekben szerdári rangot kapott. Ő is ahhoz a fiatal alakuló polgársághoz tartozik tehát, amely a forradalmi eszméktől indíttatva harcolt egy új életért.
Az Ipătescu család tagjai jelen voltak a forradalmi mozgalomban, majd a forradalmi kormány létrejötte után hivatalos megbízatásokat vállaltak. Nicolae például a nemzeti gárda bizottságának tagja volt a város Sárga kerületében, testvére, Grigore pedig a Fekete kerületben. Ez utóbbi a városi tanácsban is szerepet vállalt. Jellemző, hogy a forradalom bukása után az Ipătescu testvéreket letartóztatják és száműzik: Ion Eliade-Rădulescuhoz hasonlóan Brassóba toloncolják, majd pedig Konstantinápolyba és Brusszába.
Török földről csak 1850-ben tért vissza Nicolae Ipătescu Bukarestbe. Itt – a mai Gr. Ipătescu utcában – élte le az 1848-as forradalom hősnője is életének utolsó szakaszát, amely száz évvel ezelőtti halálával zárult.
Sírja: ismeretlen – tette: közismert.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.
