„Afféle minősége ő a magyar riportnak, mint Bodor Ádám a novellának. Esterházy Péter egyszer azt írta, ha újságíró lenne, Megyesi Gusztáv szeretne lenni. Szarkasztikus hang, mélyáramú irónia, éleslátás és a gondolati futamok meghökkentő fordulatai jellemzik a publicisztikáját. A magyar sajtótörténet egyik legérdekesebb és legeredetibb alakja, tanítani képtelenség, észjárása szavatosság. Ő az az újságíró, akit nem lehet becsapni. Éltető eleme a képmutatás, a butaság, a hazugság, a bornírtság és a hétköznapi abszurditás. És igen, neki is van strómanja, az igazság.”
Megyesi Gusztáv 1950 november 27-én született „Egy év megszakítással harmincegy évig volt az ÉS munkatársa különböző beosztásokban, 1992 és 1993 között főszerkesztőként dolgozott. Ha van ÉS-es stílus és szemlélet, akkor Megyesi egyik legmarkánsabb képviselője volt: a világra nyitott, szociálisan érzékeny. Néhány évig a Holmi szerkesztőbizottsági tagja, publikált a régi Magyar Hírlapban és megszüntetéséig a Népszabadságban, a Hócipő szatirikus kéthetilap vezető publicistája volt. Gazdag pályafutása során számos kötete jelent meg, legutóbb, már betegsége idején a Roló alatt című válogatás. Munkásságát szakmai díjak sorával ismerték el.”
(ÉS, 2016 december 16)
*
Megyesi Gusztáv: Rebellis járdafirkák
Bevitték múlt hét végén a rendőrségre a Magyar Kétfarkú Kutya Párt öt tagját, mert a pécsi utcákat járva szokás szerint lefestették a töredezett járdaszegélyeket és kátyúkat. A Magyar Nemzet beszámolója szerint a rendőrség graffitizés gyanúja miatt állította elő a tetteseket, de már a helyszínen elkezdődött a vita: meddig terjed a graffitizés értelmezési tartománya, azaz, ha pemzlivel körbemázolunk egy repedést a járdán, az graffiti-e. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt stílszerűen szólva köti az ebet a karóhoz: graffitiről csak akkor beszélhetünk, ha a festéket folyamatosan visszük fel az általunk kinézett, függőlegesen álló felületre, amilyen, például, a fal. Vagy a buszmegálló. Meg a HÉV-megálló. És minden tömegközlekedési jármű, amelyik nem az oldalán fekszik.
A párt vezetője, akit az utóbbi időben egyre inkább el tudunk képzelni az ország miniszterelnökének, elmondta, hogy minden esetben forgalmas helyen szoktak járdarepedéseket körbefesteni, s eddig mindössze négyszer fordult elő, hogy bevitték őket, ám akkor se tudtak mit kezdeni velük. Egy rendőr se végez szívesen efféle előállítási tevékenységet, mert már alapfogalmak sincsenek tisztázva; lám, a graffitiről se tudják megmondani, hogy vízszintes helyzetben micsoda, ha egyszer nem graffiti. Amikor beviszik őket, mindig lakossági bejelentésre teszik, az őrszobán aztán megkezdődik a verbális harc, eredmény nélkül. Nem véletlen, hogy amikor a rendőrök meglátják a Magyar Kétfarkú Kutya Párt aktivistáit (akik pártpasszivistának nevezik magukat), amint betonrepedések és járdakátyúk körül guggolnak pemzlivel a kezükben, elkerülendő a terméketlen vitát, inkább elfordítják a fejüket, s továbbmennek.
Az ember szíve összeszorul. Legutóbb a parlamentben a Fidesz-képviselők elsöprő fölénnyel, soha nem látott nemzeti egységben, 98 százalék fölötti arányban szavazták meg a menekültekre vonatkozó alaptörvény-módosítást, hogy aztán így se legyen meg az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többségük, ott volt az alkalom, hogy például a graffiti fogalmát a járdafelületre is kiterjesszék, és ezt az alaptörvényben rögzítsék.
A pécsi már nem az első eset, amikor a rendőr nem tudja, hogy mit csináljon. Amikor október 23-án a Kossuth téren egy ellenzéki politikus, Juhász Péter szabályos, pecséttel ellátott meghívóval akart bemenni a kordonon belülre, magántestőrség terelte el a helyszínről. A képviselő ekkor a rendőrökhöz fordult, mégpedig a közrendőrökhöz, tehát nem különféle védelmi magánstábokhoz, házikommandósokhoz, a magyar köztársaság közrendőrei pedig azt mondták neki, hogy a felbérelt magánbiztonságiak szíve-joga eldönteni, hogy ki mehet be a rendezvényre, akár érvényes belépővel is. Nem tudni, hogy egy újságcikk érdekli-e egyáltalán a hatóságok vezetőit, mindenesetre a budapesti rendőrkapitánynak minimum elnézést illett volna már kérnie az ellenzéki politikustól, az állományt pedig sürgősen továbbképzésre küldeni.
Kátyú-, illetve mindenféle járdarepedés-befestő aktivistákkal szívesen megosztunk néhány alapvető tudnivalót. Jogszabályban is benne van, hogy graffitizéshez falfelületre mindenképpen szükség van, anélkül nem graffiti a graffiti. Ebből az is következik, hogy ha nem akarunk semmilyen falat összemázolni, csupán a járdát, amire viszont nincs jogszabály, akkor bűncselekményt sem követünk el, ergo engedélyt se kell kérni semmilyen hatóságtól a művelethez.
Végezetül nem túl lényeges, de ideírjuk: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt embereinek, miután kiderült, hogy nem követtek, mert nem is követhettek el bűncselekményt, azért kellett még két órát ülniük az őrszobán, hogy – és most innét Kovács Gergely Facebook-bejegyzéséből idézünk – „kiállítsanak mindenkinek egy igazolást arról, hogy bevitték, és alá kellett húzni, hogy nem kértünk enni”.
*
Megyesi Gusztáv: Szájfény
Ülünk az üdülő halljában, a híradót nézzük. Nem azért nézzük a híradót, mert hírekre vágyunk, hanem mert híradó után adják a vacsorát az étteremben, addig együtt töltjük az időt. A híradó jó.
Mutatnak két BKV-ellenőrt kikockázott fejjel, amint épp egy részeg férfit löknek le a Combinóról, a férfi újra és újra próbálkozik, végül fejbe rúgják. Szellemi élet következik, egy vendéglőst azért büntettek meg százötvenezer forintra, mert az egyik vendég a teraszon felejtette a cigarettáját, amin nem volt zárjegy, márpedig a vámosok szerint ez szabálytalan.
Jönnek aztán a gyász percei: az autópálya-igazgatóság nem engedélyezte a tavaly elhunyt rendőr hozzátartozóinak az út menti megemlékezést, a család ennek ellenére titokban koszorúzni indult, persze a rendőrök két perc alatt elkapták őket. Mindezt az üdülő végtelen nyugodtan, rezzenéstelen arccal nézi, ami érthető, hisz hol vannak ezek a hírek a csepeli élve eltemetéstől vagy a norvégiai ámokfutástól, egyébként is egy részeg ne akarjon villamosra szállni, a vendéglősök meg csak ne panaszkodjanak, lopnak eleget, továbbá ne csináljunk már az autópályákból köztemetőt; de mondom, ezt is inkább csak rutinszerűen kommentálva.
Ám akkor új hír érkezik, friss és lüktető: egy munkanélküli nő pulykanyakat és szájfényt akart lopni a szegedi hipermarketből. Tetten érték, elvitték.
Ez már életre kelti az üdülő közönségét, szinte tapintható az izgalom, főleg hogy kiderül, a munkanélküli nőnél még körömlakklemosót és hajkefét is találtak a biztonságiak. „Nincs munkája, és piperészkedik”, mondja valaki, „a férjemnek is most mondtak fel nyár elején, mégse jutna eszünkbe máséhoz nyúlni”, felel rá a másik, „és akkor még ezek kapnak segélyt”, mondják egymás szavába vágva, nem leplezett megvetéssel, közben kis lázrózsák nyílnak az arcokon, s némi büszkeség is vegyül a hangokba, hogy lám, nem mi kerültünk be a híradóba.
A közös híradózásban ez a legjobb: totális önbizalomhoz juthat akár egy egész üdülő, nem mellesleg csupa kis csóró vendég, leginkább ötven körüli kishivatalnokok feleségestül, tízéves, kinyúlt tréningruhákban, hamisított Crox papucsokban, és már szeptemberre nézve is bizonytalan munkahellyel, plusz pár nyugdíjas, akik viszont ellentmondást nem tűrő hangon ítélkeznek.
A nyugdíjasokat amúgy is ki nem állom: amióta magam is nyugdíjas lettem, egyre inkább azon kapom magam, hogy a piacon direkt kitartom a könyököm, amikor előzöm őket, a HÉV-en kéjjel vetődöm eléjük a maradék ülésre; ha rajtam múlna, betiltatnám hülye kerekes bevásárlószatyrukat, amit rendre áthúznak az ember lábán, s egyáltalán. Amit sohase gondoltam, bekövetkezett: nem bírok velük szolidáris lenni, következésképpen magammal sem, hiszen bennük nyilván magamat látom, ha nem is a mai, de a holnapi és elkerülhetetlen önmagamat.
Mélységesen idegesít az összes szerencsétlenkedésük, ahogy fontoskodnak, ahogy percekig forgatnak a kezükben egyetlen paradicsomot, ahogy a sort feltartva guberálnak a pénztárnál a bukszájukban, ahogy elözönlik a rendelők folyosóit, csak hogy szóba álljon velük valaki, és még akkor ezek a kishivatalnokok a lehetetlen papucsaikban. Csórók és szerencsétlenek, ahogyan nem állnak ki már saját magukért sem, ahogyan korlátlanul megtehető velük minden, sőt általuk, ahogyan szemük sarkából egész nap egymást méregetik, ahogyan a tolvajt látva nem is megvetés ül a tekintetükön, hanem a félelem, hogy holnap már ők is rászorulnak a pulykanyakra, és akkor mi lesz.
Feleségük ajkán ugyanaz a szájfény, mint amit a munkanélküli nő is lopott.
„Meghalt Megyesi Gusztáv, a legnagyobb magyar újságíró, és vele hal itt egy kicsit minden, ez a szakma bizonyosan; pontosvessző, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy neki is volt képe magunkra hagyni minket, hát hogy a francba gondolod ezt, mégis, hogy a francba, és hol van már a hideg söröm, és jöhetne még egy kör, de nincsenek körök, nincsenek rundok, nincsen itten semmi, csak ez az elátkozott év, ez jutott nekünk.”
(Részlet Tóth Ákos nekrológjából, 168 Óra, 2016. december 18.)
