A román–magyar párbeszéd egyik legkövetkezetesebb hangja, Smaranda Enache szerint a május 18-i elnökválasztás túlmutat a jelöltek személyén: civilizációs válaszúthoz érkezett az ország. Az emberi jogokért, demokráciáért és kisebbségi jogokért évtizedek óta küzdő aktivista a Transtelexnek adott interjúban figyelmeztet: a Simion mögött álló hálózat nemcsak ideológiai, hanem intézményi is, és egy újfajta diktatúra veszélyét hordozza. Enache szerint csak széles társadalmi összefogás állíthatja meg az autoriter fordulatot – de a harc május 19-én is folytatódik.
– A megismételt elnökválasztás idején azonban sokan úgy érzik, hogy üllő és kalapács közé szorultak. Egymásnak ellentmondó üzenetek érkeznek: Orbán Viktor a keresztény Európa nevében George Simion mellé állt, amivel nagy zavart keltett az erdélyi magyarokban. Ön személy szerint mit tanácsol ebben a helyzetben?
– Valóban nagyon bonyolult időszak ez, és nem is annyira személyekről szól, mint inkább arról, hogy merre tart az országunk, a térségünk. A mostani választás tétje, hogy milyen irányba megyünk tovább – és ebbe természetesen sokan bele akarnak szólni. Vannak politikai és geostratégiai érdekek, amelyek most különösen előtérbe kerülnek.
De szerintem – legalábbis számomra – most az a fontos, hogy visszagondoljunk arra, milyen úton indultunk el 1989-ben, amikor legyőztük a kommunista diktatúrát. A román társadalom – beleértve természetesen a magyar közösséget is – már akkor világosan az európai irányt választotta: a demokráciát, a szabadságot, az emberi jogokat. És nem volt ez könnyű út.
A fekete március, a bukaresti Egyetem téri tüntetések brutális visszaverése, a bányászjárások – mind-mind annak a jelei voltak, hogy a Ceaușescu-rendszer haszonélvezői meg akarták állítani ezt a haladást. Akkor nem sikerült nekik. Visszahúzódtak, legalábbis látszólag, különösen miután 2007-ben – többek közt Magyarország segítségével – Románia az EU tagjává vált.
És mondanom sem kell, hogy ebben az erdélyi magyar közösség is világosan az integráció pártján állt. Ez egy közös történet volt, közös győzelem.
– Ma viszont úgy tűnik, hogy azok a sötét erők, amelyeket legyőzöttnek hittünk, újra aktivizálódtak.
– Így van. A Ceaușescu-rendszer haszonélvezői – a titkosszolgálatok, a hadsereg, az ügyészség emberei – sosem tűntek el teljesen. Azok, akik beköltöztek a szászok, zsidók, magyarok által elhagyott házakba, nem adták fel. Most, amikor a világ újra megrendült – gondoljunk a Covidra, vagy az Ukrajna ellen indított orosz háborúra –, ezek az erők előbújnak. Megérzik a frusztrációkat, és manipulálják azokat.
Mert frusztráltak vagyunk, ez kétségtelen. Az élet nem könnyű. De épp ezért fontos, hogy ne engedjük, hogy ezek az alattomos törekvések ismét meghatározzák a jövőnket.
Én azt választom, hogy folytassuk azt az utat, amelyet 1989-ben elkezdtünk. Azt az utat, amelyért románok és magyarok együtt harcoltak, együtt ontották vérüket. Ezt nem hagyhatjuk elveszni. Ne hagyjuk, hogy manipuláljanak bennünket, hogy újra megosszák az embereket.
– Mit gondol Orbán Viktor mostani szerepéről ebben a helyzetben?
– Úgy látom, hogy Orbán Viktornak több érdeke is van. Nem vitatom, hogy tett a magyar közösségért Erdélyben – ezt látjuk, érezzük. De most más céljai váltak fontosabbá számára. És ne felejtsük el: nem ő fog itt élni tovább ebben az országban, hanem mi. Ezért is kell most józanul dönteni. Meg kell találnunk a helyes irányt – és azt az embert, aki ezt képviseli.
A világban ma létezik egyfajta „szélsőjobboldali forradalom”. Trump elnökké választásával kezdődött, és azóta sokan próbálnak szembemenni azzal a haladással, amit az emberiség hosszú küzdelmek árán ért el: az emberi jogokkal, a szabadság eszméjével, a békére való törekvéssel.
Vannak, akik csak a saját közösségükben gondolkodnak, minden mást gyűlölnek. Akik mindig találnak egy belső vagy külső ellenséget, akit démonizálni lehet. De mi már éltünk diktatúrában. Szüleink, nagyszüleink a fasiszta rezsimet is megtapasztalták. Európa kijózanodott ezekből a háborúkból és szélsőségekből. Ezért irigylik sokan a világ más részein: mert itt még mindig van szabadság, jogállamiság, méltóság. Nem tökéletes, de van miért küzdeni.
– És ki az, akiben ön személyesen bízik?
– Én arra a jelöltre szavazok, aki biztonságot ad, aki képes folytatni azt, amit 1989-ben elkezdtünk. Aki nem a gyűlöletre, hanem a közös jövőre épít. Aki tanult, kiegyensúlyozott ember, és akinek tetteit látni lehet: évek óta dolgozik a civil társadalomban a korrupció, a törvénytelenség, a szélsőségek ellen.
És aki – második mandátumát töltve – ma is vezeti Románia legnagyobb városát. Nem könnyű ez: Bukarestben koncentrálódik a legtöbb probléma, a legtöbb maffiaszerű hálózat. És mégis: ő teszi a dolgát.
Egy demokratát támogatok, nem egy kiabáló szélsőjobboldali figurát, akinek nem volt rendes munkahelye, aki ultraként kezdte, és akit a titkosszolgálatok egy része – ez az árnyékban maradt ceaușista hatalom – készített fel a politikai szerepre.
És mellé tettek egy másik figurát is – egy „gurut”, aki évtizedekig nem élt Romániában, most pedig megmentőként lép fel. De ez az ember is a Ceaușescu-rendszer gyermeke. Akkoriban, amikor nekünk útlevelünk sem lehetett, ő már az ENSZ körül mozgott, kivételezettként.
És ma, a XXI. században nyíltan kijelenti: példaképei a Vasgárda vezetői. Azoké a Vasgárdáé, akik gyilkoltak, kirekesztettek, és nemcsak a kisebbségeket, hanem a román népet is megnyomorították.
– Ezek szerint a két jelölt között áthidalhatatlan a különbség?
– Olyannyira, hogy minden autonóm gondolkodású, racionális embernek világos döntést kell hoznia. Nem adhatjuk az országunkat olyan kezekbe, amelyek egy új diktatúra felé vezetnek – a ceaușizmus és a Vasgárda öröksége felé.
– Az ön mondataiból egyre világosabban rajzolódik ki: nem pusztán politikai alternatívákról van szó, hanem egy mélyebb, társadalmi fenyegetésről is. Sokan azonban még mindig alábecsülik ennek a veszélyét. Mit mondana azoknak, akik szerint ezek csak túlzások, kampányretorika, és hogy egy szélsőjobboldali győzelem úgysem változtatna meg gyökeresen semmit?
– Én azt kérem mindenkitől: higgyük el, és mérjük fel magunkban is, hogy mekkora veszélyről van szó. Mert ha ezek az erők győznek, akkor minden, amiről eddig álmodtunk – az a kevés béke, az a kis jólét, amit sikerült megteremteni, a szabadságjogaink – mind el fognak tűnni.
A helyzet már most is súlyos: az AUR egyik bukaresti képviselője a saját Facebook-oldalán tette közzé, hogy halálra ítélne értelmiségieket, akik azt merték kérni, hogy a demokratikus pártok ne szövetkezzenek ezzel a szélsőséges formációval. Az én nevem is szerepelt azon a listán.
– Ezt megelőzte egy másik lista is – a hírhedt „Soros-lista” –, és láthattuk, hogy a támadások fokozódnak: újságírókat zaklatnak, szerkesztőségeket ér támadás, és maga George Simion is nyíltan fenyegetőzik. Mit árul el mindez arról, milyen társadalmat építene?
– Ez a módszeres árokásás. Először a Soros-listázással kezdték, aztán jött az újságírók vegzálása, most pedig már szerkesztőségeket támadnak – a médiát, a gondolkodó embereket.
George Simion nyíltan és vállaltan ellenségként kezeli azokat, akik nem értenek vele egyet. A legutóbbi kijelentése szerint „nem tud mit kezdeni” azokkal, akik nem rá szavaznak – egyenként fog velük „elszámolni”. Ezzel szemben Nicușor Dan legalább deklarálta, hogy párbeszédet szeretne folytatni azokkal is, akik másként gondolkodnak. Óriási különbség.
És valóban, láthatjuk, hogy egyre többen vonzódnak Simionhoz, egyre többen rezonálnak ezekre az üzenetekre. Pedig már 2020-ban, amikor az AUR bejutott a parlamentbe, egyértelmű volt, hogy innen felfelé vezet az útja. És ez mára be is bizonyosodott.
– Ön szerint mi az oka annak, hogy ilyen nagy társadalmi bázisa lett a szélsőséges mozgalomnak? Hol gyökerezik ez a vonzalom?
– Több rétege van ennek a jelenségnek. Először is ott van a félelemkeltés és a bizalmatlanság, amely a Covid idején mélyült el igazán. Az emberek elvesztették az orientációjukat, bizonytalanok lettek a demokráciával, az intézményekkel szemben. Ezt a zavart sokan kihasználják – és ez már nem csak hazai jelenség.
Látnunk kell az európai térképet is: hibrid háború zajlik Európa ellen. Ennek lényege, hogy az emberekre olyan vezetőket próbálnak rákényszeríteni – vagy legalábbis elhitetni velük, hogy ezek az erős, karizmatikus, nemzeti hősök jelentik a megoldást –, akik valójában a félelmeinkre és a tudatosan szított zavarra építenek.
És ez nem véletlen: ezeknek a szélsőséges mozgalmaknak több országban is bizonyított a kapcsolatuk az orosz titkosszolgálatokkal, az orosz állammal. A pénzelés, a kommunikációs támogatás dokumentált. Ez egy áramlat, egy projekt, amely szembemegy mindazzal, amit az európai demokráciák képviselnek.
– De az ilyen befolyás csak ott tud hatékony lenni, ahol talajra talál. Nálunk mire építkezik ez az áramlat?
– A társadalmi frusztrációkra. Sok ember úgy érzi, vesztesként került ki az átmenetből. Nem részesült a szabad piac előnyeiből, nem tudott élni a jogok bővülésével. Ezek az emberek elveszettnek érzik magukat, és nem kapnak valódi választ a problémáikra.
És ott van még a propaganda ereje. Ez a hibrid háború egyik legerősebb fegyvere. Saját szócsöveik, televízióik, közösségi médiás hálózataik vannak. Ezeken keresztül újra és újra ugyanazokat az üzeneteket sulykolják: félelem, bűnbakképzés, gyűlöletkeltés. A legkisebb gondból is képesek világvégét csinálni, és közben elterelik a figyelmet a valódi megoldásokról.
És itt jön a mi felelősségünk. Mert igen, vannak társadalmakban frusztrációk mindig is. De régen nem volt olyan politikai erő, amely ezeket konfiskálta volna, és ezekből épített volna rendszerszintű ideológiát.
– Mintha egy párhuzamos állam is épült volna az elmúlt években – a demokratikus intézmények meggyengülésével. Ennek kik a felelősei?
– Részben azok a politikai erők, amelyek hagyták ezt megtörténni. Az elmúlt években a hitelesebb, felkészültebb politikusok kikoptak, vagy visszahúzódtak. Helyüket egy középszerű, sokszor korrupt elit vette át, amely miközben örömmel zsebelte be az EU-s pénzeket, cinkosává vált a nepotizmusnak és a visszaéléseknek.
És ez a politikai elit nem állt útjába a másik tendenciának – a ceaușista és vasgárdista hagyomány újraszervezésének. Pedig évek óta jelezzük: a Pro Europa Ligánál mi is számtalanszor panaszt tettünk a legionárius csoportosulások ellen, Bukarestből, Kolozsvárról is. Vannak erre törvények is. Mégis: az ügyészségek rendre szemet hunynak.
– Úgy érzi, hogy nemcsak a politika, hanem más intézmények is hallgatólagosan támogatják ezt a radikalizálódást?
– Sajnos igen. A titkosszolgálatok egyes körei, a román ortodox egyház – és részben a görögkatolikus egyház – sem mentes ettől. Él bennük egyfajta nosztalgia, a Ceaușescu- és Vasgárda-korszak felé. És ezek az emberek nemcsak nem állták útját a szélsőséges tendenciáknak, de valójában átengedték őket a demokrácia szűrőjén. Márpedig demokráciát csak demokratákkal lehet építeni. És sokan közülünk – demokraták – az elmúlt években hátraléptünk. Azt hittük, hogy már erős a társadalom, hogy az EU-tagság elegendő védelmet nyújt, és a politikát hagyjuk a politikusokra. Ez hiba volt. Fel kell ismernünk: nem maradhatunk kívülállók.
– Most tehát újra az alapokhoz kell visszatérni. Mi az, amit ön szerint meg kellene védeni és újjá kellene építeni?
– A bizalmat. A demokrácia iránti hitet. Az Európai Unióba vetett bizalmat. Mert az EU – minden hibája ellenére – jelenleg az egyetlen közösség a világon, amely ténylegesen védi az emberi jogokat, a szabadságot, a sokszínűséget.
Sokan irigykednek ránk emiatt. Sokan szeretnék ezt a modellt szétverni. De nem azért mondom mindezt, hogy félelmet keltsek. Hanem azért, hogy bízzunk végre abban, amit felépítettünk.
Ez a rendszer – amely az emberi méltóságot, a különbözőséget, a szabadságot tiszteli – nem magától jött létre. Évszázadok küzdelmébe, szenvedésébe, emberéletekbe került. És ha most nem állunk ki mellette, elveszíthetjük.
Nem akarhatjuk, hogy hétfőtől olyan elnöke legyen az országnak, aki azonnal elkezdi leváltani az intézmények vezetőit, majd átadja a hatalmat egy önjelölt „gurunak”, egy sarlatánnak, aki valójában csak egy új diktatúra előhírnöke lenne.
– Ön úgy látja, hogy nemcsak belső veszély fenyegeti Romániát, hanem ez a radikalizálódás egy globális trend része. Trump Amerikája, Putyin Oroszországa, Orbán Magyarországa: mintha mind ugyanannak a politikai logikának lennének különböző arcai. Hová vezet ez a nemzetközi szélsőjobboldali összefonódás, ha a választók nem állítják meg?
– Ez a projekt, amelyet látunk kibontakozni, nem más, mint egy új típusú fasiszta forradalom. Olyan világképet képvisel, amely nem az építésben, nem az együttműködésben, hanem a rombolásban, az elfoglalásban és a kizárásban hisz.
A cél nem az, hogy valamit itt, helyben javítsanak meg, hanem hogy máshol, mások kárára szerezzenek hatalmat. Ez a logika mozgatja Marine Le Pent, Matteo Salvinit, Geert Wilderst – és most már, úgy tűnik, Orbán Viktort is. Amikor Orbán Tihanyban kijelenti, hogy Simion elfogadható európai vezető, akkor valójában nem Romániához vagy a magyar közösséghez beszél, hanem a fasisztoid nemzetközi mozgalomhoz.
És ez valóban szakadék szélén álló világot vetít előre. Olyan jövőt, amelyben a nacionalista fundamentalizmus, a gyűlölet, az izolacionizmus, a háborús retorika lesz a norma – mindezt „keresztény” köntösbe öltöztetve, miközben semmi köze sincs a valódi keresztény értékekhez, mint a szolidaritás, irgalom vagy az emberi méltóság tisztelete.
– De mégis: nagyon sokan, köztük erdélyi magyarok is, bedőltek ennek az üzenetnek. És most, hogy Orbán Viktor nyíltan Simion mögé állt, egy egész közösség került morális és politikai zavarba. Hogyan lehet ezt a belső ellentmondást feloldani? Mi történik akkor, amikor a vezér, akiben sokan vakon bíztak, hirtelen a közösség érdekei ellen cselekszik?
– Ez valóban az egyik legsúlyosabb kérdés. Az erdélyi magyar közösség hosszú ideje nagyon erős szimpátiával viszonyul Orbán Viktorhoz és a Fideszhez. Ennek hátterében ott álltak a nemzetpolitikai támogatások, az identitáserősítő programok, a jogvédelem retorikája. És ezeknek volt kézzelfogható hatásuk is – ezt nem tagadom.
De sajnos a narratíva torzult. Azzal, hogy „kiállunk a magyar közösségért”, egy idő után nem a jogkiterjesztés, hanem a politikai lojalitás lett a központi elvárás. És közben kimondatlan maradt: mindezt leginkább a demokratikus, Európa-párti román kormányokkal való együttműködés révén lehetett elérni. Az identitás védelme nem Orbán Viktor érdeme, hanem egy közös, regionális konszenzus eredménye volt.
Most viszont, amikor Orbán Viktor egy nyíltan magyarellenes szélsőjobboldali jelölt mellé áll, a közösség kognitív disszonanciába kerül. Fel kell tenni a kérdést: hogyan válhat fontosabbá egy ultranacionalista szövetségi terv, mint azoknak az embereknek a biztonsága, akik évtizedek óta bíztak benne?
– Azt sugallja, hogy az orbáni politika nemzetpolitikai álarc mögé bújtatott geopolitikai stratégia. De közben kialakult valami sokkal veszélyesebb is: egyfajta valláspótlék, személyi kultusz.
– Így van. Létrejött egy újfajta hitrendszer. Nem politikai bizalomról, hanem vallásos hevületről beszélünk. Orbán Viktort sokan már nem politikusként látják, hanem egyfajta megváltóként, aki a „végső igazság” letéteményese.
Ez mélyen ellentétes a kereszténység alaptanításaival, de épp ez adja meg neki a szektás karaktert. Egy új hitvilág jött létre, amelyben az észrevételek, a kritikák, a kétségek már hazaárulásnak számítanak. És ez nagyon hasonlít ahhoz, amit most a román társadalom egy része George Simionnal kapcsolatban érez: egy „guru”, egy kultikus figura, aki személyes lojalitást vár, nem értelmes párbeszédet.
Ilyen kontextusban racionálisan érvelni szinte lehetetlen. A vallásos hevület, a fanatizmus kizárja a kételyt. Ezért is mondom: most az egyetlen reális megoldás, hogy tömegesen menjünk el szavazni. Hogy legalább a politikai akarat arányai visszatükrözzék azt, amit a józan többség érez.
– Ön szerint van esély arra, hogy az erdélyi magyar közösség kijózanodjon ebből a kultuszból? Hogy felismerje: Orbán Viktor sem több, mint egy politikus – és nem mindig a mi oldalunkon áll?
– A kijózanodás már elindult. Sokan nem mondják ki nyíltan, de érzik: becsapták őket. Hogy a politikai hűségük, amelyet a közösség védelmében adtak, most egy egészen más cél szolgálatába lett állítva. És ez fájdalmas felismerés.
De ez is része a demokratikus érésnek. Meg kell értenünk: a politikusok jönnek-mennek. A közösség, a polgárok, az értékek maradnak. A szabadság, a jogbiztonság, a méltóság nem engedhető át politikai kalandoroknak, nem lehet feláldozni semmiféle „nemzeti ügy” vagy személyi kultusz nevében.
Mindig lesz egy kisebbség, amely vágyik egy vezérre, egy karizmatikus figurára, aki „megmondja, mi a jó”. Ez nem új jelenség. De a társadalmak többsége – és remélem, ez Romániára is igaz lesz – képes túllépni ezen. Megérteni, hogy a megváltás nem kívülről jön, hanem belülről: felelősségből, szolidaritásból, tudatosságból.
Orbán Viktor nem megváltó. Egy politikus. És ha ezt megértjük, akkor máris sokkal erősebbek vagyunk, mint azok, akik vakon követik őt.
– George Simion nemcsak reagált Orbán Viktor támogatására, hanem azonnal mozgósítani is kezdett: fizetett videós kampánnyal, szórólapokkal és célzott üzenetekkel bombázza a székelyföldi és tágabb erdélyi magyar közösségeket. Sokan, főleg a közösségi médiában, még mindig felteszik a kérdést: „Mi van, ha most valóban változott? Mi van, ha Simion őszintén vállalja a kisebbségek jogainak tiszteletét?” Létezhet-e valódi garancia erre egy olyan politikus esetében, akinek a múltja a magyarellenességből épült fel?
– Olvastam én is ezeket a véleményeket, és mélységesen megdöbbentettek. Mert Simion nem tegnap tűnt fel a román politikai életben, és nem is most kezdte el a retorikáját. Én nem értem, miért nem vesszük a fáradságot, hogy utánanézzünk a korábbi megnyilvánulásainak. Hogy miért felejtjük el az Úz-völgyi provokációt, amelyben aktív szerepet játszott. Hogy miért felejtjük el azokat a parlamenti jeleneteket, amikor román képviselőként magyar kollégáit alázta meg nyilvánosan.
Az is ismert, hogy szoros kapcsolatot ápolt Diana Șoșoacával, aki a szélsőséges román nacionalizmus másik arca. Kettejük politikai pályája egyértelműen a kisebbségek, különösen a magyar közösség elleni gyűlöletre épült. Évek óta célzottan provokálnak Székelyföldön, hatalmas román zászlókkal vonulnak, és azt hangoztatják: „Székelyföld nem létezik.” Jogok betiltását követelik, a jogrendszer Ceaușescu-kori visszatekerését ígérik.
– Sokan mégis úgy érzik, talán „megszelídült”. Hogy változhatott. Van ebben realitás?
– Ez teljesen illuzórikus. Nem lehet két hét alatt ideológiát váltani. Ez az ember és az ő politikai köre hosszú évek alatt épített egy világképet, amely az „idegen” és a „másik” gyűlöletére épül. Ez nemcsak politikai retorika – ez az identitásuk lényege.
Simion a román nacionalista fundamentalizmust és az ortodox vallási radikalizmust használta eszközként ahhoz, hogy létrehozza az AUR-t. És ne tévesszen meg senkit az, hogy csak őt látjuk a képernyőn – mögötte ott áll egy egész árnyékhatalmi apparátus.
– Kikre gondol pontosan, amikor azt mondja: „nem egyedül van”?
– Azokra, akik már Románia EU-csatlakozása után megpróbálták visszaállamosítani a magyar iskolákat, visszavenni az egyházi vagy arisztokrata vagyonokat, földeket, visszavonni a nehezen kivívott jogokat.
Ott vannak azok, akik miatt Marosvásárhelyen máig nem jöhetett létre egy valóban kétnyelvű egyetem, noha a Medicinát eredetileg magyar orvosi egyetemként hozták létre 1947-ben. Ott vannak a volt titkosszolgálatok emberei, Ceaușescu rendszeréből. Ott vannak hadseregvezetők, ortodox püspökök, akik nyíltan támogatják Simiont. Ott vannak a vasgárdista csoportosulások, akik már évek óta próbálják visszacsempészni az antiszemita, xenofób eszméket a közbeszédbe.
– Tehát még ha lenne is politikai gesztus, egy szimbolikus „békejobbot” nyújtó gesztus, az sem lenne hiteles?
– Semmiképp. Mert ez nem egy ember története. Ez nem Simion személyes megtérésének kérdése. Ez egy államideológia. Egy rendszer, amelynek Simion csupán az arca. És Orbán Viktor egyetlen üzenete nem tudja semlegesíteni vagy átalakítani ennek az apparátusnak a logikáját.
A gépezet működni fog tovább: nyomni fogják a magyarellenes diskurzust, a kisebbségek marginalizálását, a társadalmi diverzitás felszámolását. Ezért veszélyes az a naivitás, amely szerint „majd beszélnek egymással”, „majd Orbán elintézi”. Ez nem így működik.
Itt már nemcsak egy karizmatikus populista előretöréséről van szó. Ez egy tudatosan felépített, sokszereplős projekt. Gondoljunk csak bele: Simion mögött olyan struktúrák állnak, amelyek tudják, hogyan kell válságokat mesterségesen generálni, hogyan kell bizonytalanságot kelteni, és hogyan lehet a társadalmi frusztrációt politikai tőkévé alakítani.
Moldovában már persona non grata – pontosan azért, mert ott az orosz hibrid befolyással kokettált. Ukrajnába sem mehet, nem a román kisebbség védelme miatt, hanem mert összefonódott azokkal az oroszbarát hálózatokkal, amelyek az agressziót legitimálják. Ők már tudják, ki ő.
– Akkor mit tehetünk mi, választók, szavazók, ebben az alig átlátható, súlyos kontextusban?
– Nincsenek illúzióim. Ez egy nagyon nagy méretű, nagyon rafinált politikai konstrukció. És nekünk, egyszerű szavazóknak kellene szembeszállnunk vele – a demokrácia utolsó eszközével: a szavazattal.
Még ha Simiont most május 18-án nem is engedjük hatalomra jutni, folytatni fogják az építkezést. Ez nem egy kampány – ez egy rendszer. És nem lehet kívülről megállítani. Nem Orbán Viktor fogja legyőzni. Mi magunk tudjuk – a saját szavazatunkkal – zárójelbe tenni ezt a világot. Legalább a döntéshozatalból kiszorítani, amennyire csak lehetséges.
És ez most nem kevesebbről szól, mint arról, hogy egy autoriter, magyarellenes, Európa-ellenes államideológia sorsát a saját kezünkbe vesszük-e. Ha most nem vagyunk jelen, holnap már lehet, hogy nem kérdeznek meg minket.
– Beszélgetésünk végéhez közeledve egy súlyos felismeréshez értünk: még a legoptimistább forgatókönyv szerint is, ha sikerül megakadályozni, hogy május 18-án a szélsőségesek kezébe kerüljön a hatalom, a harc akkor sem ér véget. A szélsőségesség társadalmi jelenléte továbbra is tény. Mit tehetünk hosszabb távon, hogy ez a gondolkodásmód ne uralkodjon el újra, hogy egy valóban demokratikus kultúra megerősödhessen Romániában?
– Nehéz lesz, mert amit 1989 után el kellett volna kezdenünk, azt sokszor vagy későn, vagy egyáltalán nem tettük meg. Ott volt a fekete március, az Egyetem téri tüntetések, a bányászjárások – mind figyelmeztetések voltak, de nem építettük be őket tudatosan a demokratikus kultúra alapjaiba.
A román és magyar civil társadalom sokáig próbálkozott. Többek között azzal is, hogy a tankönyvek mítoszai helyett egy kiegyensúlyozott, valós történelmet tanítsunk. Hogy az egyházi és állami szféra határait világosan kijelöljük. Hogy a hadsereg himnuszaiból eltűnjön az uszítás, és ne a félelemre, hanem az állampolgári tudatosságra épüljön az oktatás. De ezek a próbálkozások rendre falakba ütköztek – vagy egyszerűen elhaltak.
Ugyanígy hiányzott a digitális tudatosság fejlesztése. Miközben ma már mesterséges intelligenciával manipulált propaganda is létezik, nem tanítottuk meg a gyerekeket – már óvodától kezdve – különbséget tenni igazság és manipuláció között.
A korrupcióellenes harc is félresiklott: politikai eszközzé vált, szelektív büntetésekkel és kettős mércével. És közben a politikai elit egy része középszerű lett, képtelen arra, hogy valódi jövőképet adjon.
A civil társadalom is kimerült. Kivonultak azok, akik még a diktatúrában edződtek, akiknek voltak „antitestjeik” a tekintélyelvűség ellen. A fiatalabb generáció sokszor felületesebb kapcsolatban áll a történelemmel, nem érzékeli azokat az árnyalatokat, amelyekből már az első mondat után tudni lehet: valaki egy új diktatúra építésébe kezdett.
És ami talán a legfájdalmasabb: nem dolgoztuk fel megfelelően sem a kommunizmust, sem a fasizmust. Maradt befolyás a titkosszolgálatokban, az igazságszolgáltatásban, a médiában, az egyházak egy részében. Nem építettük fel igazán a demokratikus államot.
És most mindez egy olyan pillanatban történik, amikor a legfontosabb szövetségesünk, az Egyesült Államok is mély megosztottsággal küzd. Trump mozgalma nem a demokratikus párbeszéd megerősítésén dolgozik, hanem a visszaforduláson – a történelem egy sötétebb, elutasítóbb verziójába.
Európában szerencsére még sokan vannak, akik ezt felismerik. Akik meg akarják őrizni azt a törékeny egyensúlyt és biztonságot, amit az elmúlt évtizedekben kiépítettünk. Nem tökéletes rendszer ez – de jelenleg nincs jobb. És nem is az a dolgunk, hogy feladjuk. Hanem az, hogy jobbá tegyük.
– Mi az, amit mindenekelőtt meg kellene őriznünk magunkban, hogy ne váljunk kiszolgáltatottá egy újabb autoriter hullámnak? Hogy lehet megőrizni a reményt és az önbizalmat egy olyan világban, ahol a kétség, a cinizmus és az erő kultusza látszik felülkerekedni?
– A legfontosabb, hogy ne engedjük be az agyunkba azt a gondolatot, hogy a demokrácia nem elég jó. Hogy nem éri meg küzdeni érte. Mert a vereség mindig ott kezdődik, amikor elkezdjük elhinni az ellenfeleink szlogenjeit. Amikor a cinizmus megfertőzi az ítélőképességünket, és elveszítjük az önbizalmunkat.
Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy feladjuk. Több száz évnyi küzdelem van mögöttünk. És az emberiség története – minden visszaesés, minden kudarc ellenére – haladó történet.
A demokrácia nem tökéletes. De megvédhető. És meg is kell védeni. Ez a mi felelősségünk – és ez az a feladat, amit senki más nem végezhet el helyettünk.
