2020 késő tavaszán jelet meg a Kalligram Kiadónál Markó Béla Egy mondat a szabadságról című legújabb könyve. Több kedvező kritikát kapott Erdélyben is, Magyarországon is.
Báthori Csaba József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, műfordító, esszéista írja róla: „Markó Béla nemcsak gondolatgazdagságával, formai sokrétűségével, a kisebbségi sorsban is egyetemes szempontokat hangsúlyozó látásmódjával győzi meg az olvasót, hanem magasrendű művészi autonómiájának hitelével is. Ritka példáját nyújtja annak a szellemi típusnak, amely a politikai becsületességgel végzett nyilvános szerep lezárása után képes volt a verbális közéleti ‘kéregbeszéd’ síkjáról a személyes hangütést sem restellő, az egyén nyomorúságát és hitbéli gyötrelmeit is megszólaltató beszéd magasába emelkedni. Markó Béla politikai szerepvállalása előtt is jóravaló költőként él az emlékezetben -, de nagy költővé csak az utóbbi esztendőkben érett.”
Az alábbiakban megtekinthető a költő beszélgetése Károlyi Csaba irodalomkritikussal, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettesével, és elolvasható négy verse.
Egy mondat a szabadságról
Most beszélhetnék persze az egyszerre csak
mindenhonnan felbugyborékoló tömegről,
a sortüzekről, a vérről, a rémületről,
a szétfröccsenő, majd újra összeálló dühről,
arról a különös időutazásról, hogy ezernyi
szilánkra törik szét a tükör, aztán ismét
hibátlan egész lesz, és könyörtelen élességgel
mutatja a diktátor arcát, aki szörnyethalt,
amikor belenézett, de az az igazság, hogy van
egy mindennél pontosabb mondat, így hangzik:
„Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom
a románt.” Egy tizennégy éves kamasz
szavai ezek, hozzám szól, engem nyugtat,
belém kapaszkodik ezzel a mondattal,
és én egyetértek vele. Mert ilyen a forradalom.
Lehetséges, ami azelőtt lehetetlennek látszott.
Nagyon szeretném, ha megértenétek ezt ti is,
akik ugyanezen a nyelven beszéltek, mint én,
csak valahol máshol éltek, nem emlékezhettek
azokra a réges-régi hazug mondatokra,
amelyeket ez az egyetlenegy őszinte mondat
megpróbált végképp felejtésre ítélni,
de néhány nap is elég volt, hogy kiderüljön,
nincsen még itt az ideje a felejtésnek.
Mint ahogy azt is szeretném, ha ti, akik
azt a másik nyelvet beszélitek, felfognátok,
micsoda esélyt kínált ő végül nektek is,
micsoda lehetőséget szalasztottatok el
egyik pillanatról a másikra, ki tudja,
mikor lesz még egy ilyen alkalom, hogy
már-már belepirulva azt mondja valaki:
„Apu, én mostantól fogva szívesen tanulom
a románt.” És aztán már nem. Hosszú ideig nem.
Ennyi volt a forradalom. Egy mondat.
Ezt a mondatot csúfoltátok meg. Ezt a mondatot
tettétek tönkre. Mégsem szégyellem. Én sem,
akinek mondták. Ő sem, aki mondta. Legalábbis
így képzelem. De ma már nem mondaná.
Ilyen a forradalom. Kimondunk egy mondatot,
amit nem bánunk meg soha, de lassan már
magunk sem értjük, miért jutott eszünkbe.
Átúszni a Szent Anna-tavat
Legalább egyszer át kell úszni a túlsó partra.
Nem az életem múlik ezen, hanem a halálom.
Mert hát valójában nem kötelező.
Mi tagadás, a rövidebb átmérőt választottam.
Mint mondtam, rossz úszó vagyok.
Tudom, vissza lehetne fordulni még most is.
De nem. Végül a hatalmas, ám minden
bizonnyal csak képzelt kráternyílás fölött,
éppen középen kezd elfogyni az erőm.
Körülbelül ott, ahonnan visszatérni
pontosan annyi, mint úszni tovább.
Fölöttem irdatlan ég. Alattam egyre
kevésbé rugalmas a víz. A parton zsivaj.
Zöld a víz, zöld a fű, zöldek a fák.
Mostantól fogva már nincs választásom.
És ez a jó. Meglepően jó. Fáj mindenem.
Egyszerű lett az élet. Eltűnt a kapkodás.
Nehéz hátranéznem, túl sok energiámba kerül.
Látom a közeledő partot. A karcsapások nyomot
hagynak a vízen, mint puha viaszhengeren.
A haza milyen?
Eleinte még egészen kicsi a haza.
Egy női test. Egy érintés. Egy hang.
Egy ablak, amelyen ömlik be a fény.
És közben napról napra növekszik.
Nem hódítás, hanem megismerés által.
Az utca. Egyre több ember. Málnaszemek
felejthetetlen illata. A város. Az ország.
Ha szerencséd van, hazád lesz a haza is.
Vagy nem. De akkor is egyre növekszik.
Egy kontinens. Könyvárusok a Szajna-parton.
Sok ember. Több női test. A boldog
terjeszkedés ellen-Trianonja. Nyújtózni
mindenütt. Nincs idegen kő. Sem fű. Sem ég.
Minden nyelv. Minden tűz. Minden hullám.
Aztán kezd kisebbedni ismét. Jó érzés még,
de itt-ott már idegen. Nem hív. Nem tartóztat.
Csak egy ország. Talán. Végül már az sem.
Élet-Trianon. Néhány ember csupán. Egy város.
Utcák. Házak. Ablakok. Ömlik rajtuk kifelé
a fény. Egyetlen női test. Ugyanaz az öröm.
Ugyanaz az ágy. Ugyanaz a várakozás,
ugyanaz az álom, ugyanaz a nyugalom.
Új könyvek néha. Idegen szavak szótára.
De már a magyarázat is idegen. Nagyon kicsi
a haza. Nem férsz el benne. Kilóg
a kezed, a lábad, kicsap belőle a tested,
mint kályhából a láng. Aztán kialszik.
Ajakkerekítés
Honnan is tudhatnátok, hogy igazából melyik
a legszebb magyar szó. Láng? Gyöngy? Anya?
Ősz? Szűz? Kard? Csók? Vér? Szív? Sír?
Kosztolányi Dezső listája? Dehogy! Pontosan
negyven éve, ezerkilencszázhetvennyolcban,
amikor először jártam nálatok, megtanultam
egyszer s mindenkorra a legszebb magyar szavakat.
Biharkeresztes! Nyugati pályaudvar!
Vagy ami felejthetetlenül gyönyörű,
máig könnyet csal a szemembe: Közért!
Ó, azok a hosszú ékezetek! És az ajakkerekítéses
vonatállomások, városok, utcák, cégtáblák
mindenütt. Jöttem egy veláris ínségből,
a háztetős magánhangzók, a mássalhangzók aljára
akasztott, üresen himbálózó kampók világából,
ahol már csak itt-ott, már csak egy-egy színházteremben
lángolt, gyöngyözött, csókolt, sírt Kosztolányi Dezső,
hát van-e annál meghatóbb, mint félhangosan
elolvasni: Batthyány tér? Aztán a legszebb
magyar mondatok, például: Tessék vigyázni,
záródnak az ajtók! Ó, az a magyar bariton!
Az az összmagyar robogás József Attila
Dunája alatt! Nem hallgat a mély, micsoda
tévedés, hanem száguld. Újságot olvas
magyarul. Míg fölöttünk tovahömpölyögnek
az Erdélyből jött árvízi hajós izzadságcseppjei.
Majd persze a szívet-lelket lenyűgöző
változatosság ugyanazon a könnyed,
mégis férfias hangon, megállóról megállóra:
Az ajtók záródnak, kérem, vigyázzanak!
Vagy: Csukódnak az ajtók, tessék vigyázni!
És így tovább. Ülni huszonhét évesen,
kétgyerekes családapaként a föld alatti magyar
robogásban, elmenni a végállomásig és vissza,
csak azért, hogy a legszebb magyar mondatokat
újra meg újra… értitek ugye, mert csukódnak és záródnak
és tessék és kérem, úgy tűnik, csupa szeretet,
csupa boldogság, csupa megszólítás,
csupa szórend és csupa szórendiség,
semmi ajakkerekítéses pökhend és pökhendiség,
szeretnék vissza, oda, abba, ismét,
megint és állandóan és folytonosan
és megszakítás nélkül és mindig, mert ehető,
iható mondatok, laktatóak és elbágyasztóak,
szájunk szélén lecsordul egy-egy kortynyi
…ódnak és …ázni és …rem és …tók, a mohó
rágásban, nyelésben, fuldoklásban lehull egy-egy
morzsa, hogy aj… és tess… és kér…,
mit tettetek a legszebb magyar szavakkal,
mit tettetek a legszebb magyar mondatokkal,
miért olyan háztetős, miért olyan kampós,
miért olyan veláris ez az ajakkerekítéses ország,
hova robogunk a víz alatt, a Hídavatás
kísértetei alatt, a Dunába lőtt zoknik és harisnyák,
a parton hagyott cipők alatt, a rutinban,
a kopásban, a közönyben, távolodva
a legszebbségtől, sőt a szépségtől,
de még a széptől is, ahogy vissza-visszaugrik
a lemezjátszó tűje, ezt is ki érti már,
mit tettetek a legszebb mondataimmal,
csak annyi maradt belőlük, hogy: Záródnak.
Záródnak? Záródnak? Záródnak az ajtók? Csak
annyi? Kint maradni? Belépni? Szeretném még egyszer
megkönnyezni azt, hogy: Berettyóújfalu. Vagy: Házon
kívül tartózkodik. Vagy: Nyitvatartás. De már nem láng!
Nem gyöngy! Nem anya! Nem szűz! Nem sírok!