Ha valaki nem tudná, hova is tegye e nevet, ne essen kétségbe, nem turistanevezetesség, nem is a Világörökség tagja.
Sihanoukville egy szerény, aránylag új, mintegy ötvenéves település az Indokínai-félszigeten, a Sziámi-öböl partján, Kambodzsa délnyugati részén.
Kambodzsa egyedüli mélytengeri kikötője, nevét az egykori király Norodom Sihanuk tiszteletére kapta. Külön érte nem fogunk ellátogatni Kambodzsába, de ha valami más célból a környéken vagyunk, érdemes egy napot ott tölteni. (Közel félúton van Hong Kong és Szingapúr között.)
Tanulságos, hogyan is alakult a térség történelme-fejlődése. Míg Szingapúr becsületes, megvesztegethetetlen vezetést honosított meg a múlt század ’70-es éveitől, addig Kambodzsa ebben az időben Pol Pot, a Vörös Khmer vezetőjének uralma alá került és rövid négy év leforgása alatt – konzervatív becslések szerint is – legalább 1.5 millió embert öltek meg, az országot pedig nyomortanyává tették.
Egy mezőgazdaságon alapuló, intellektuálisok nélküli államot akartak létrehozni. Szemüveg viselete vagy egy idegen nyelv ismerete már elég indok volt a kivégzéshez(!) Ha pedig erre nem került sor, az élelem hiánya megtette a magáét. A Vörös Khmer legyőzése után a vietnámi háború következett és az ország még manapság is e kor következményeit viseli. Ma is egyike a „legmegvesztegethetőbb” helyeknek és ugyanakkor a legszegényebb ország Ázsiában.
Érdemes elgondolkozni rajta, hogy egy ország mibenléte, anyagi és politikai helyzete mennyire függ vezetőjétől.
A tengeren érkeztünk, egy pár daru van a környéken, hajót is látok egyet, de ebből elég nehéz eldönteni, hogy kikötőváros lenne. Elég későn kötünk ki, az ég borult, ennek ellenére nincs egy csepp hideg sem, sőt. Bizony ez szegény helynek néz ki, de nemcsak szegény, hanem eléggé́ piszkos is.
Közel a hajónkhoz van egy kis tér, ahol egy pár autóbusz és taxi várja az utasokat. A tér nagyon semmitmondó, fele kavicsos, aszfaltnyomok is láthatók, a járművek pedig versenyeznek, ki tud jobban kitűnni a sorból. Figyelembe véve, hogy egy külföldinek ez lehet az első találkozása az országgal, egy kicsit másnak képzeltem. Utánagondolva a dolgoknak, a nap végén rájöttem, hogy tévedtem. Tévedtem, mert, mert az első kép nagyon jellemző. Az egész hely rendezetlen, és tisztának sem mondható, még ázsiai standarddal sem. Turistakalauzunk szerint az embereket még nem sikerült megtanítani a tisztaságra – és én, aki azt hittem, hogy a tisztaság az amolyan veleszületett dolog… Úton, útfélen gyerekek, egy-egy szerzetes, nyomorékok kéregetnek, állitólag a Vörös Khmer áldozatai.
Első utunk egy pagodához vezet, de az Intra Ngean messzemenően elmarad a thaiföldiektől. Sok a kutya, a közeli sztúpák mellett halmozódik a szemét, s a gyerekek és nyomorultak hada nyújtja a kezét alamizsnáért. Emlékszem, Peruban is sok gyermek kéregetett, de az tulajdonképpen nem koldulás volt, egyszerű dolgokat igyekeztek eladni, legalább valamit cserébe a pénzért. Egy kis szorgalommal ezt itt is megtehetnék, annyi a trópusi növény, valami csecse-becsét lehetne csinálni a levelükből, kérgükből. Sok a kutya, de azok nem kéregetnek, túl meleg van hozzá, inkább csak fekve lihegnek. Kívülünk még akad egy pár látogató, de nem vagyunk sokan.
Innen a tengerpartra indulunk, mely szép, és habár a víz olyan tiszta, mint Thaiföldön volt, a turistakellékek hiányoznak. Fehér homok, meleg van, a kékes-zöld víz hívogat, de egy hűsítőt már nehezebben lehet találni. Egy páran fürdenek, minket pedig percenként legalább egy párszor megkérdeznek hogy nem akarunk-e egy masszírozást. Vasárnap van, a helybeliek nyugodtan heverésznek, kevesen fürdenek, mások pedig gyümölcsöt, illetve sült tengeri herkentyűt árulnak. Sem kinézetre, sem illatra nem kívánatosak. Rambután és még sok ismeretlen gyümölcs, de az utcai árusoktól nem merjük kipróbálni őket. Mint kiderült, jól tettük, mert a szervezett ebéd közben nagy volt a választék és az ételek valószínüleg higiénikusabban voltak elkészítve.
Indonéz ebéd: saláta, sült, köretek, gyümölcsök, sütik, hogy el lehet tévedni köztük, annyi volt. Igen, ezeket nem az ittenieknek, hanem a turistáknak készitették. Kár, hogy „csak a kísértésnek” nem tudok ellenállni, de nagyon úgy néz ki, nem vagyok egyedül, mások is igyekszenek kitenni magukért, mindent megkóstolnak. Nem csak kinézetre, ízre is kellemesek. Igaz, egyes esetekben teljesen más a valós íz, mint amit ránézésre gondolnánk, de minden fogás ízletes.
A harmadik hely, ahova megyünk, egy piac. Beépített, mint a jeruzsálemi vagy Marrakech-i, de teljesen más az egyénisége. Az áru egymásra halmozva, úgy néz ki, az eladó családja is itt él egy minimális területen, de míg az arab vagy izraeli piacok élményt nyújtottak, ez inkább csak szánalmat kelt. Mindent lehet venni, ruha, ékszer, gyümölcs, de semmi nincs ízlésesen elrendezve. Az alkudozás pedig nem is létezik, nem úgy, mint az araboknál, ahol az egy életművészet.
Az utolsó megállónk egy halászfalu, mintha legalább kétszáz évet utaztunk volna vissza az időben. Mielőtt odaérünk, az utcán egy pár üzlet. Az első egy motorjavító vállalatnak néz ki, de nehéz lenne megmondani, mire is szolgál, lehet, hogy csak egy raktár, mert mozogni sem lehet benne, no meg szerszámokat sem lehet látni. Kissé távolabb, egy asztalon három befőttes üveg, valami színes folyadékkal, zöldséggel. Előtte pedig egy vagy tíz kólás üveg benzinnel. Nem akartam hinni a szemeimnek, hogy étel mellett benzint tárolnak, de a turistakalauzunk szerint valóban benzin volt. Nem is akármilyen, hanem feketepiaci, lévén így olcsóbb. Az üzletben pedig egy polcon egy pár üvegben rizsbor erjed. Érdekes felhozatal.
A halásztelep egy hosszú épület valami ócska deszkából és hullámlemezből, egy-egy választófal és vagy 60-70 család él itt, kutyástól, gyerekestől, mindenütt piszok. Ajtó helyett egy-egy gyanús színű rongy lóg az ajtókon. Egy-egy halász javítja a hálóját, egy-egy nő varrogat, a gyermekek pedig játszanak. A bűz szinte elviselhetetlen, de hát végülis egy halásztelepen vagyunk.
A házikók cölöpökre épültek, körülöttünk víz, de nagyon piszkos. Kellemetlen, kiábrándító́ látvány, hogy így is lehet élni. Remélem, az itteni hal nem exportra készül.
Ez a nap is hamar eltelt. Ha nem is ismerkedtünk új turisztikai érdekességekkel, egy eddig számomra ismeretlen életmódba kaptunk betekintést. Mert azért hallottam róla, hogy egyes helyeken nyomorban élnek az emberek. Arra azonban nem gondoltam, hogy ebbe bele is lehet nyugodni, a mocsok az elviselhető, hogy mit volt képes kialakítani pár év terrorizmus.
Egyszer-egyszer jó emlékezni, hogy vannak, akik kevésbé voltak szerencsések, mint mi.
