Az október 7-i pogrom nemcsak az izraeliek, de a világ többi zsidó közössége felé is egyértelmű üzenetet küldött: soha többé nem vagytok a régi, jól ismert biztonságban, ha kell, eljövünk értetek. A hangulat azóta is fenyegető, az intézmények félrenéznek és behódolnak. A zsidóktól rossz néven veszik a gyászmunkát, a népirtó tragédiát azonnal felülírták a gázai civil halottak.
(mikor menni kell) „Volt valami a levegőben, valami baljóslatú. A favágók a fejszéikkel, a parasztok a vasvilláikkal, az erdészek a puskáikkal – csak a vak nem látta, hogy itt készül valami. Idős parasztasszonyok keresztet vetettek, amikor megláttak egy öreg hászidot, aki pont úgy nézett ki, mint valamelyik régen volt próféta. Készületben volt a vérfürdő, a halál diadala. (…) A haladék időleges volt, merő illúzió. De vajon meddig tart? Egy nap? Egy hét? Kevesebb? Több? A másik oldal elárulhatta volna, de úgy határozott, hogy hallgat.” (Elie Wiesel: Az eskü. Dezsényi Katalin fordítása).
Wiesel meg nem nevezett, XX. század eleji kelet-európai városkájában lassan, fokozatosan dereng fel a pogrom lehetősége, és a kötetben rémisztő módon mind a későbbi áldozatok, mind a későbbi tettesek elkerülhetetlen, sorsszerű fejleménynek látják a várható vérontást, amelyet elkerülni nem lehet, legfeljebb barikádokkal, fejszékkel felfegyverkezve készülni rá.
Valami most is van a levegőben, valami baljóslatú. Meggyőződésem, hogy nem ma, nem holnap, de a zsidóellenes atrocitások hulláma erőszakba fog torkollni, számos feltétel már adott hozzá. Európában és Amerikában a tavaly októberi Hamász-pogrommal áttört egy gát, amely eddig valahogy tartotta magát a nyugati civilizációban. A holokauszt óta először érezhető – Dan Diner történész kifejezésével – egy „civilizációs törés”: nyíltan, felszabadultan, lelkiismeret-furdalás nélkül lehet kiállni a pogrom áldozatai ellen, a tettesek mellett. Mintha a tudattalanból előkerült volna egy 1944-ből itt maradt feladat, amit be kell fejezni.
A nyugati civilizáció utcáin ismét szabadon lehet zsidókat ütni és fenyegetni, ellenük bojkottot hirdetni, a falakra Dávid-csillagot festeni, „anticionizmus” címén a saját hazájukhoz való jogot megkérdőjelezni, Izrael helyére a „folyótól a tengerig” tartó palesztin kalifátus rémálmát vizionálni. „Mégis mit gondoltatok, mit jelent a dekolonizáció? Lúzerek” – posztolta október 7-én Najma Sharif szomáliai-amerikai esszéista, pontosan áthelyezve a mába a buchenwaldi láger náci mottóját: „Jedem das Seine”, mindenkinek, amit megérdemel.
A Tel-avivi Egyetem májusi kimutatása szerint a holokauszt óta nem nőtt úgy a zsidógyűlölet a világban, mint tavaly. A Hamász-terror és a rá adott utcai, illetve „progresszív” értelmiségi válaszok nemcsak a zsidóság, de a nyugati liberális demokráciák számára is vízválasztót jelentenek: ennyi volt a türelmi időszak, megszűnőben az európai/amerikai zsidó polgárok egzisztenciális biztonságérzete, újra megkérdőjelezhetővé vált sokgenerációs társadalmi integráltságuk. Sokak szemében megint idegen testek vagyunk.
*
(ez a föld már nem az én otthonom) Október 7-én Hamász-tagok, valamint gázai civilek ezrei Gáza felől hatvan helyen áttörnek Izrael területére, egy rave fesztiválon és a közeli kibucokban ezerkétszáz embert az elképzelhető legbrutálisabban meggyilkolnak, kétszázötvenet túszként magukkal hurcolnak. Nőket és lányokat erőszakolnak meg szisztematikusan (van, akinek a holttestét), gyerekeket és idős embereket, köztük holokauszt-túlélőket kötöznek össze és égetnek el élve, kisbabák fejét vágják le, gránátokat dobnak az óvóhelyekre menekültek közé, sokakat megkínoznak, megcsonkítanak. A válogatott brutalitásokról felvételeket készítenek, és azokat arcukat vállalva, büszkén megosztják a közösségi médiában.
A történtek elmondhatatlanok, Izrael népére hirtelen, egyszerre zúdul rá a gyász összes fázisa – a világ számára azonban az együttérzés, a szolidáris megrendülés nem több egy érdekes tízpercnél. Közvetlenül utána, azóta is mindenki a gázai civil halottak sajnálatosan nagy számával van elfoglalva, súlyosabbnak tartva a válaszul indított háborút a népirtó szándékú terrortámadásnál.
És mivel konformista nyomássá válik a gyors továbblépés a holokauszt óta példátlan zsidó tragédián, hogy fókuszálni lehessen a valódi áldozatokra, a zsidókat ki nem mondva megfosztják saját gyászuk idejétől, méltóságától – természetesen eme „diszkurzív eltörléstől” (Mirna Funk) függetlenül is elvárják tőlük a palesztinok iránti részvétet. Csak kevesen merik kikérni maguknak – mint Natan Sznaider szociológus – azt az arcátlan követelést, hogy a teljesen feldolgozatlan kollektív gyász közepette együttérezzenek azokkal a civilekkel, akiket a Hamász áldoz be tudatosan, nagy számban, a pszichológiai dzsihád részeként. Két teljesen különböző gyászról van szó.
Azt veszem észre, hogy október 7-e a legszemélyesebb ügyem, azóta nemigen tudok másssal foglalkozni, mint ezzel az egyéni-közösségi retraumatizálódással. Többnyire erről posztolok, néhányan értenek, a többség nem reagál.
„…[E]gyszerűen csak túlléptünk Auschwitzon, de mennyivel helyénvalóbb itt a passzív: túl lett lépve rajta, legyen csak szenvedő az a szerkezet. Lássuk be, diszkréten túllépdegéltünk, túltettük magunkat az Auschwitz nevű közbotrányon, a háború után egy rövid, udvarias távirat keretében kifejeztük őszinte részvétünket az áldozatoknak és hozzátartozóiknak, majd odébb rúgtuk a hatmilliós hullahegyet, zavarta a kilátást” – írtam két éve megjelent Láger sztornó című kisregényemben, és ugyanezt érzem ma is az október 7-i közbotránnyal kapcsolatban.
Félelmetes látni, ahogy a pogrom egyszerre hozta elő archaikus félelmünket attól, hogy csak keveseket zavar, ha éppen megölnek minket, és azt a személyes és intézményi közönyt, ami minden fasizmus alappillére, és ami miatt nem valami szubjektív veszélyérzetről kell beszélnünk, hanem nagyon is valóságos fenyegetettségről.
*
(mindig ugyanúgy kezdődik el) Október 7-e után számos „progresszív” mozgalmár számára igazolódik az elnyomó, apartheidet fenntartó Izrael genocid jellege, úgyhogy kénytelenek belátni, az ilyen fasiszta rezsim ellen lényegében minden ellenállás megengedett. Judith Butler, a klasszikus feminizmust tönkretevő nihilista filozófus legitim „fegyveres ellenállásként” védi meg a nőellenes szadistákat, Masha Gessen író-újságíró pedig a Gázai övezetet a náci éra zsidó gettóihoz hasonlítja, Izraelt a harmadik birodalommal azonosítva. Mindkét szerző zsidó, egyébként.
Az ENSZ több mint öt hónapig hallgat, mire nagy nehezen elismeri a zsidó nők elleni tömeges erőszakot. A #metoo mozgalom a mai napig hallgat róla. Ahogy azt is mély hallgatás övezi, amikor palesztinpárti aktivisták az utcákon letépik a falakról az izraeli túszok fotóit. Kit érdekel, letépésszabadság van.
Izrael még meg sem kezdi a gázai válaszcsapást, amikor előbb az amerikai, majd az európai egyetemek campusfoglalásokkal kezdenek szolidarítani a palesztinok „ügyével”, beleértve a Hamász terroristáit. A Columbia, a Harvard, az UCLA, az NYU palesztinpárti sátorozása villámgyorsan iskolát teremt, így az ott alkalmazott antiszemita tónus is. „Cionista” professzorokat és hallgatókat zárnak ki a campusról, zsidó hallgatókat üldöznek és fenyegetnek, a fegyveres ellenállás jogát hirdetik, beleüvöltve zsidó diákok arcába, hogy „még sok tízezer október 7-ére” számítsanak. Nyilvánvalóan ugyanazok az emberek, akik már akkor „mikroagressziót” kiáltanak, ha egy rossz névmással illeted őket.
Aztán feltűnik a ház falán a jel, a szó szoros értelmében. A berlini antiszemita, palesztinpárti tüntetések spinoffjaiként egyesek lenyomozzák, hol élnek zsidók a városban, és Dávid-csillagot festenek a házaikra. Falakon, plakátokon, a Berlini Egyetem Társadalomtudományi Intézetében vörös színű, lefelé mutató háromszögek jelennek meg: a videójátékokból átvett eszköz az ellenséget jelzi, ahová lőni kell, olyan tantermeket például, ahol zsidó tanárok oktatnak, vagy ahol az antiszemitizmusról vitáztak. A Jüdische Allgemeine beszámolója szerint Lahav Shapira zsidó diáknak is egy ilyen piros háromszöget küldenek, mielőtt egy diáktársa félholtra veri.
Az egyetemek reakciói? Behódolás, megbékéltető „tárgyalások” beígérése, illetve nyílt azonosulás az egyetemfoglaló agresszorral, a gyökeresen félreértett, tettlegességekhez vezető, gyűlöletkeltő „szólásszabadság” védelmezése. Ráadásul eléggé álságosan: egyrészt szólás szempontjából Izrael-párti hallgatók számára eddig is kifejezetten veszélyes terep volt a campus, másrészt képzeljük csak el eme nyugati egyetemeket, amint nyugalomra intenek és a szabad szólásra hivatkoznak, ha mondjuk fehér felsőbbrendűséget hirdető diákok tízezrei követelnének a feketéket fenyegetve színes bőrű tanárok és diákok nélküli felsőoktatást.
Ezt hozták magukkal, ezt tanulták évi negyven-ötvenezer dollárért az elit Ivy League egyetemeken: az állítólagos áldozatokat sorsközösségként összekötő „interszekcionális” ideológiát („Queers for Palestine”); „posztkoloniális” tanulmányok címén Izrael démonizálását, „telepes gyarmatosítóként” való beállítását a saját hazájában; kész ellenségképet a fehér, nyugati, jobboldali, hímnemű, heteronormatív, pénz- vagy kereskedelmi (kapitalista) érdekeltséggel bíró elnyomó képében.
Ez a magát „progresszívnek” tartó szélbalos egyetemi szféra kapcsolódott össze az utóbbi években a bevándorló-hátterű helyi szélsőségesek, iszlamisták egy részével, ezek fenyegetik most együtt a zsidókat. Az új fasizmus balról jön, és az emberi jogok nyelvezetén szólal meg, mielőtt üt.
*
(úgy érezte, majdnem belehal) Nehéz elfelejteni a három amerikai egyetemi elnöknő arcát, amikor a tavaly decemberi kongresszusi meghallgatáson nem tudnak egyenes választ adni arra az egyenes kérdésre: belefér-e a zsidók kiirtásának követelése az egyetem szabályzatába, igen vagy nem? A MIT, a Penn és a Harvard vezetői zavart félmosollyal hárítanak: talán, igen, esetleg, a kontextustól függ, és nagyon fontos a szólásszabadság.
A zavart félmosolyok, amelyek a kognitív disszonanciával való küszködés és az elfojtás klasszikus jelei, alapvető feltételei mindenféle pogromnak, népirtásnak: igen, ölik őket, de a helyzet nem fekete-fehér, és nem tudunk mit tenni; igen, marhavagonban vannak, de valamit nyilván el kellett követniük, nagyon sajnálatos az egész.
A nemzetközi szervezetek részéről a kulcsmondatot António Guterres ENSZ-főtitkár mondja ki: a Hamász támadása „nem vákuumban” történt, elvégre „a palesztin nép ötvenhat éve van kitéve egy fullasztó megszállásnak” – ami Ciszjordániára is csak feltételekkel igaz, Gázára, ahonnan Izrael 2005-ben egyoldalúan kivonult, végképp nem. Az üzenet mindenesetre egyértelmű, ne csodálkozzanak a zsidók, ha ilyen eszközökkel is fellépnek az uralmuk ellen. (Mondja egyébként annak az ENSZ-nek a főtitkára, amelynek segélyszervezete, az UNRWA nyakig összefonódott a Hamásszal.) Hasonló stílben nyilatkozik a zsidó államról Josep Borrell, az EU vezető diplomatája is, aki egészen odáig elmegy, hogy Izrael szándékosan okoz éhínséget Gázában.
A nemzetközi szervezetek, Európa, az NGO-k, a véleményformálók és véleményformáltak igyekeznek újra kijelölni a zsidók helyét a nyugati társadalmakban. Senki nem mondhatja, hogy nem szeretik a zsidókat, de csak két esetben: ha halottak, vagy ha baloldaliak. Ha a zsidók halottak, évről évre el lehet mondani, hogy „soha többé”, és elő lehet adni a rutinszerű, lelketlen holokauszt-giccset. Ha pedig még élnek, akkor elvárható, hogy haladó, univerzális értékeket hirdessenek, folyamatosan bocsánatot kérjenek Netanjáhuért és a telepespolitikáért, ne pedig önző nacionalisták vagy „esszencialisták” legyenek, hiszen az elfogadhatatlan.
A Nyugat zsidói a korábbi, meghitt áldozati kategóriából legkésőbb az 1967-es hatnapos háború után átkerültek a „fehér nyugati tettes” kategóriába, a progresszív közeg ugyanis nem tudta megemészteni, hogy a megerősödött zsidó nemzetállam visszavág, és nem tűr újabb holokausztot. A zsidók, ugye, arra vannak, hogy másokért álljanak ki, ne magukért. Azzal a gyanúperrel is erősen él a többségi társadalom, hogy a Nyugat zsidói tulajdonképpen Netanjáhu, illetve a mindenkori izraeli jobboldal kettős lojalitású, alvó ügynökei. Jó, hát akkor itt fognak élni.
*
(a láthatáron felizzott a múlt) Lehetőleg ne hordjanak kipát, Dávid-csillagot, a mezüzéket vegyék le az ajtófélfákról – ilyeneket tanácsolnak mostanában rabbik, közösségi vezetők az európai zsidóknak. Aki követte az október 7-e után kirobbant antiszemita megmozdulások beszédeit, tónusát, dinamikáját, az nem nevezheti jó szívvel irracionálisnak az ilyen megalkuvó tanácsot. Az iszlamisták és a szélsőséges baloldal demonstrációi azt üzenik a nyugati világban élő zsidóknak: soha többé nem vagytok a régi, jól ismert biztonságban, ha kell, eljövünk értetek.
Izrael a kollektív zsidó. A nyugati palesztinok gyújtogató, támadó dühe mégsem Izrael nagykövetségei, létesítményei ellen irányul, hanem zsidó(nak tartott) civilek, magánlakások, zsidó temetők, zsinagógák ellen. „Az emberek azt tapasztalják az utcán, hogy sokkal több megjegyzést kapnak, sokkal több gyanús tekintetet, gyűlöletet, halálos fenyegetést és testi bántalmazásra való felszólítást kapnak” – fogalmazott nemrég Menachem Margolin rabbi, az Európai Zsidó Szövetség elnöke.
Az amerikai campusokon és az európai utcákon, de a világon máshol is kezdettől fogva pogromhangulata volt az Izraellel szembeni dühnek. Amerika egyetemein megrohamozták a zsidó diákszervezetek épületeit, mezüzéket téptek le az ajtófélfákról, „Fuck Jews” feliratot írtak az ablakokra, ököllel és botokkal vertek, illetve halálosan megfenyegettek zsidó hallgatókat. New Yorkban néhány hete egy férfi ortodox zsidó gyerekeket vert meg a nyílt utcán. Szinte ezzel egy időben München legnagyobb zsinagógája előtt, egy négyezres antiszemita tüntetésen Izrael kiiktatására szólítottak fel. Athénban Hamász-párti tüntetők betörtek egy szállodába, s ott izraeli turistákat akartak meglincselni.
Hamburgban egy antiszemitizmusról szóló egyetemi előadás után egy szomáliai nő ököllel ütötte és taposta meg a Német–Izraeli Társaság egyik vezetőségi tagját, aki súlyos sérüléseket szenvedett, mint elmondta, soha korábban nem látott ennyi gyűlöletet senkinek a szemében. Belgiumban egy zsidó apára és lányára rontottak rá, amiért leszedtek egy Izrael-ellenes matricát a falról. Október végén Dagesztán egyik repülőterén több száz helyi muszlim a Tel-Avivból érkező járat zsidó utasait akarta meglincselni, de még a repülőtér környékén is igyekeztek kiszűrni a zsidókat.
Tovább is van, mondjam még? Nem kell, elég belenézni az elmúlt nyolc hónap random híreibe. Valami megváltozott. Valami baljóslatú van a levegőben. A probléma leglényegét Hadley Freeman brit baloldali újságíró foglalta össze: október 7-e után „már akkor tartottak Izrael-ellenes tüntetéseket, mielőtt Izrael reagált volna. Ez minden, amit tudnod kell.”
(A közcímek idézetek Gerendás Péter Százéves pályaudvar című dalából.)
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 26. számának Publicisztika rovatában 2024. június 28-án.
zene: Gerendás Péter
szöveg: Bródy János
dalszöveg:
Vannak idők, mikor menni kell,
Mikor a ház falán megint feltűnt a jel.
Nem volt már egészen fiatal,
És most úgy érezte, majdnem belehal.
Mikor a sínek mellett állt egy hajnalon,
Azon a százéves pályaudvaron.
Elbúcsúzom, elbúcsúzom,
Ez a föld már nem az én otthonom.
Elbúcsúzom, elbúcsúzom,
De a szívemet örökre itt hagyom,
De a szívemet örökre itt hagyom.
Az utcákon a gyűlölet vonult,
És a láthatáron felizzott a múlt,
S ő tudta jól, hogy most már menni kell,
Mert mindig ugyanúgy kezdődik el.
És a sínek mellett állt egy hajnalon,
Azon a százéves pályaudvaron.
Elbúcsúzom, elbúcsúzom,
Ez a föld már nem az én otthonom.
Elbúcsúzom, elbúcsúzom,
De a szívemet örökre itt hagyom,
De a szívemet örökre itt hagyom.
Nagy volt a zaj a pályaudvaron,
S mintha már ott állt volna rég,
És mint egy film, egy régi film,
Oly ismerősnek tűnt a kép.
Elbúcsúzom, elbúcsúzom,
Ez a föld már nem az én otthonom.
Elbúcsúzom, elbúcsúzom,
De a szívemet örökre itt hagyom,
Elbúcsúzom, elbúcsúzom,
Ez a föld már nem az én otthonom.
Elbúcsúzom, elbúcsúzom
De a szívemet örökre itt hagyom.
De a szívemet örökre itt hagyom.
