A bécsi Ünnepi Heteken zenei események mellett a filmművészet is a közvélemény mérlegére került. Beethoven életéről szóló filmet már láttunk eleget, de amilyet Mauricio Kagel készített a Westdeutscher Rundfunk közreműködésével, olyat eddig még senkinek sem volt alkalma „végigélvezni”.
A dél-amerikai származású Mauricio Kagel, a modern zenei törekvéseknek ez a jelentős alakja a bicentenárium alkalmából hadat üzent a konvencionális reklámhadjáratnak, mely szerinte nem méltó Beethoven zenei hagyatékához. A film szándéka szerint leleplezi azokat az olcsó kommersz-fogásokat, amelyekkel a zenekedvelő közönséget úton-útfélen becsapják. A beethoveni hagyatékot azonban kissé szokatlan eszközökkel népszerűsíti.
A hagyományok elleni tiltakozás úgy jut benne kifejezésre, hogy a film Beethoven muzsikájának legismertebb részleteit a legelképesztőbb képekkel hozza kapcsolatba. A Mondschein-szonáta a szennycsatorna lefolyójának a hangulatát idézi, a legismertebb kamarazeneművek, szimfóniák, versenyművek lehetetlen torzításban hangzanak el, hogy minél jobban kiemeljék a naturalistán fényképezett szemétdomb, trágyahalom s hasonló környezetbeli elemek sugallatát.
Az állatvilág sem marad ki a megnyerő felsorakoztatásból. Az Öröm-óda hangjaira majmok ugrálnak a fákon, elefántok marháskodnak a dzsungelben. Sajnos a szerző-rendező még itt sem áll meg: fénykép- és zene-kollázsaival a világhírű Beethoven-játékost, a kilencvenéves Elly Ney-t is kigúnyolja.
A film a célját teljes mértékben elérte. Felháborította a közvéleményt, felhívta magára a figyelmet, botrányos módon gázolt bele az elítélendőnek vélt hagyományokba és valóban rendkívül kellemetlen perceket szerzett a közönségnek. A manapság divatos tiltakozásnak ez a megnyilvánulása valószínűleg nem sok barátot szerzett a film készítőinek.
A film mindenesetre jó volt – ünneprontásnak.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.