Szilárd Leó születésének 75. évfordulójára
Ürügyünk: a mítosz
A mítosz szerint Prométheuszt, a legbölcsebb titánt Athéné megtanította az építészet, csillagászat, matematika, gyógyítás tudományára. A Lázadó Titán, Zeusz parancsát megszegve, nemcsak e tudományokat adta át az emberiségnek, hanem meggyújtott a Nap tüzes szekerén egy fáklyát és a tüzet is odaajándékozta neki. Zeusz bosszút esküdött: Prométheuszt a Kaukázus hegyormához láncoltatta, Pandora korsójában (másutt: szelencéjében) pedig a Földre küldte az emberiséget sújtó minden bajt és szerencsétlenséget.
Mai nyelvre fordítva, az „Előre megfontoló” lázadásáról és bűnhődéséről szóló mítosz ürügy csupán ahhoz a modern emberi drámához, melyet Szilágyi Júlia nemrég így jellemzett: „Engedelmeskedni a hagyománynak, a valahonnan felülről jövő Hangnak, vagy választani a lehetőségek között, dönteni és azontúl mindig vállalni a döntés következményeit.” (Korunk, 1972/11.)
Az önként magára vállalt felelősség hallatlan súlya és tragikusan balvégzetű „előre megfontolása” miatt nevezném Szilárd Leót a XX. század egyik – immár nem titáni, ám emberi mértékkel mérve igen jelentős – Prométheuszának. Igaz, „a Nap tüzes szekerén” Szilárd nem gyújtott meg fáklyát, „felbujtó” volt csupán, akinek biztatására minden addiginál veszedelmesebb szikrát „loptak el” a nagy nyugalommal sziesztázó elméleti fizikusok asztaláról. Történt pedig ez abban az időben, amikor még egyre magasabbra csaptak a hitlerista barbarizmus hullámai, s a legélesebb szemű jövőbelátó sem sejthette, hogy Pandora modern szelencéje – A- és H-bombák formájában – akkor szít majd új viszályt, amikor Berlin romjai örökre maguk alá temették már az aránylag rövid időre föltámadt középkort.
Rutherford és Szilárd
Színhely Cambridge, a második világháborút közvetlenül megelőző években. Rutherford lord, a Cavendish-laboratórium ura, aki minden kortársánál többet tudott az atombelső szerkezetéről s az atommagokról, halála napjáig sem hitt az atomhasadás gyakorlati megvalósíthatóságában. Nem gondolt ugyanis arra, hogy felfedezhetnek olyan magreakciót, melynek során több energia szabadul fel, mint amennyi a reakció megindításához szükséges.
„Kevéssel halála előtt, 1937-ben – értesülünk George Gamow Biography of Physics című könyvéből – Rutherford élénk szóváltásba keveredett Szilárd Leó magyar fizikussal az atomenergia nagyméretű felszabadításának lehetőségéről.” – Ne álmodozzék! – torkollta le indulatosan Szilárdot a Nobel-díjas angol szaktekintély. – Atomenergia ipari méretekben sosem lesz felszabadítható!
Hogy megvédje igazát, Szilárd elment a Szabadalmi Hivatalba és saját nevére szabadalmaztatta a nagyméretű atomreakció elveit. Két évvel később a német Hahn és Strassmann felfedezte az uránmaghasadást, nyolc évvel később pedig az első atombomba felrobbant Hirosima fölött
„Íme, én lettem a Halál – Világ elpusztítója” – mormolta a „nagy siker” pillanatában a Bhagavad-Gitta című hindu költemény baljóslatú sorát Robert Oppenheimer, a bomba megépítője. Szilárd–Prométheusz ekkor már az ellentáborban volt: harcolt a bomba bevetése ellen.
Láncreakció
A második világháború előestéjén Szilárd, Wigner és Fermi vették rá – mint ma már általában ismeretes – Einsteint, hogy kérjen kihallgatást az atombomba ügyében Roosevelt elnöktől. Azt az emlékiratot, melyet 1939. augusztus 2-i keltezéssel Albert Einstein írt alá, Szilárd fogalmazta, ő volt – Fermin és a göttingeni német fizikusokon kívül – az egyetlen, aki már ekkor tudta, hogy urániumból és grafitból álló rendszerben a láncreakció megoldható, jóllehet jó néhány részletkérdés még tisztázatlan. S még valamit tudott Szilárd: azt, hogy a világ jövője attól függ, ki tisztázza hamarább ezeket a kérdéseket.
Most, a tudós születésének 75. évfordulóján ismét sokfelé idéznek a Roosevelt elnök asztalára letett történelmi dokumentumból: „… Joggal feltételezhető – olvashatjuk a pár lapos gépelt szövegben –, hogy gyors neutronok felhasználása rendkívüli ható erejű bombák könnyűszerrel való előállítását teszi lehetővé. E bombák robbanóerejét csak hozzávetőlegesen tudjuk felbecsülni, ám nem kétséges, hogy túltesznek majd minden katonai képzelőerőn.”
Az emlékirat – mint ugyancsak ismeretes – nem tévesztette el hatását. Ha nem is nyomban és nem is önműködően, megindult az a „láncreakció”, amely az első urán-grafit-típusú atommáglya megépítéséhez vezetett. Magát a sokat vitatott és oly félelmetesnek hitt valóságos láncreakciót a Nobel-díjas Fermi és Szilárd indította meg Chicagóban, 1942. december 2-án. Szilárd Leó most megjelent összegyűjtött Munkáiban kevés szó esik az ezzel kapcsolatos eseményekről. Pedig a teljes történelmi igazság felderítése végett Szilárd egyéni véleményét föltétlenül ismerni kellene. Annál is inkább, mert ő maga mondotta annak idején Hans von Bethének, hogy a Chicagóban folyó „igen különös” dolgokat meg akarja örökíteni naplójában.
– Nem kiadásra szánom a naplót – tette még hozzá –, hanem az Isten tájékoztatására.
– Nem gondolja, hogy az Isten mindent tud ? – nevetett Bethe.
– Dehogynem! Ismeri a tényeket, de nem ismeri azt a változatot, amelyet majd én mondok el.
Melyikünk tett volna másként?
1945. május 9-én a hitleri Németország feltétel nélkül megadta magát. Két hónappal később, július 16-án az alamagordói sivatagban kísérleti robbantást hajtottak végre a Los Alamosban frissen elkészült bombával. Ugyanezen a napon kelt az az emlékirat is, melyet az akkor már igen nagy befolyásnak örvendő Szilárd a maga és hatvan tudóstársa nevében juttatott el Truman elnökhöz. E beadvány arra próbálta rávenni az Egyesült Államok új elnökét, hogy ne Japán felett, hanem – a hadviselő felek haditudósítóinak jelenlétében – egy lakatlan szigetre dobják le a bombát.
Bátor és eleve balsikerre ítélt gesztus volt ez. A bombát természetesen nem tudta feltartóztatni útjában, sőt még csak visszhangot sem kelthetett, mert a háborús törvények lehetetlenné tették az emlékirat nyilvánosságra hozatalát. Egyetlen kézzelfogható „eredménye” az volt, hogy örökre becsapta a Fehér Ház ajtaját a beadvány szerzője előtt.
A háború végén csakhamar arra is fény derült, hogy a német hadiipar messzi elmaradt az amerikai mögött a maghasadás gyakorlati alkalmazása terén. Hitler nem bízott a tudományban, a német tudósok legjava pedig nem bízott Hitlerben. Mindaz tehát, amit Szilárdék tettek, lényegében hiábavaló volt. A hidegháború éveiben Amerikában a hadsereg valósággal „gyarmatosította” az atomipart. Szilárdot talán mindenki másnál jobban aggasztotta az új meg új bombanemzedékek megatonnákban kifejezett folyton növekvő robbanó ereje. Erről írt, erről beszélt ezekben az években, erről szólt szinte valamennyi – ragyogó képzelőerővel megalkotott – tudományos-fantasztikus elbeszélése.
Az Atom for Peace-díj (Atommal a békéért) és az Einstein Albert aranyérem a társadalom felmentő ítéletét volt hivatva kimondani abban a perben, amelyet Szilárd maga indított önmaga ellen. A „per” ezzel 1959-ben formálisan lezárult. Az aktacsomót azonban mind a mai napig újra meg újra előveszik Ian Roxburgh fiatal angol fizikus például ezt írta nemrég a londoni New Scientistben:
„Szilárd Leó egész életében emberségesebb világot szeretett volna építeni. Ezért hagyta el a hitlerista Németországot és csatlakozott utóbb a Manhattan-programhoz. Mindez valamikor réges-régen történt, amikor e sorok írója még a világon sem volt. De megbocsáthatja ezt neki a mai fiatalok nemzedéke? És megbocsátott-e ő magának?” A mai fiatalság, ha kárhoztatni akar valakit a bomba miatt, Einsteint, Wignert, Fermit és valamennyiük előtt természetesen Szilárdot kárhoztatja.
De vajon hasonló helyzetben – kérdi a fiatal angol fizikus – melyikünk tett volna másként? Szíve mélyén biológus volt. Az ötvenes évek elején, amikor még senkinek sem tűnt fel, ha egy amerikai tudós törve, közép-európai kiejtéssel beszélte az angolt – hiszen ez idő tájt az amerikai tudósközösségnek még több mint fele főleg közép-európai bevándoroltakból állt – Szilárd így nyilatkozott tanulmányairól:
„Kora ifjúságomban két dolog érdekelt igazán: a fizika meg a politika. Azt hittem, e kettőnek nincs köze egymáshoz, ám utóbb mégis együttesen határozták meg életemet. Politikai ismereteimnek köszönhetem, hogy élek, fizikai ismereteimnek pedig, hogy megélek. Miképpen köszönhetem életemet a politikának? Egyszerűen úgy, hogy már 1930-ban felismertem: valami készül Németországban.”
A valóságban a fizika „ízére” és „izgalmas voltára” Szilárd csak akkor jött rá, amikor a budapesti Műszaki Egyetem elvégzése után, 1920-ban Berlinbe ment. Schrödinger és von Laue voltak itt a mesterei (az utóbbinál doktorált), azon az egyetemen, amelyen Einstein, Max Planck, J. Franck, Fritz Haber is tanított.
1946-ban Szilárd hátat fordított a fizikának. Ettől kezdve egészen 1964-ben bekövetkezett haláláig a Chicagói Egyetem biofizika professzora volt. „Pálfordulásában” – nem vitás – nagy szerepet játszott kiábrándulása. Állásfoglalás volt ez is, tiltakozás a fizikával való durva visszaélés lehetősége miatt. Sokan úgy vélik, hogy Szilárd a szíve mélyén voltaképpen egész életében biológus volt. Ezt látszik igazolni első publikált dolgozata is: gondolatkísérlete, amely termodinamikai érvekkel próbálta meg feloldani a Maxwell-démonok néven ismert paradoxont. A Szilárd-féle gondolatkísérlet, mely gyakran szerepel a modern információelmélet fizikai vonatkozású problémái között, egyrészt kimutatta, hogy a Maxwell-démonok nem létezhetnek, mert létük ellentmond a termodinamika második főtételének, másrészt mélyrehatóan tanulmányozta a megfigyelő fizikus – mint biológiai objektum – és a termodinamika közötti kapcsolatot.
Szilárd biológiai tárgyú alkotómunkájának súlyát nem lehet lemérni nyomtatásban megjelent dolgozatain. E dolgozatokat messze meghaladó befolyást gyakorolt a molekuláris biológia különböző ágainak fejlődésére. Halála óta a Szilárd Leó-klubban tömörülnek azok a barátai, volt tanítványai, munkatársai – köztük számos nagy nevű biológus –, akiket ő indított el kutatópályájukon, és akik mind az általa felvetett kérdéseket tanulmányozzák.
Mi volt azokban a diplomákban? Szilárd Leó születésének háromnegyedszázados fordulóján a londoni New Scientist, a világ egyik legszínvonalasabb tudománynépszerűsítő folyóirata az alábbi kérdést tette fel: „Mi volt azokban a budapesti mérnöki oklevelekben, hogy olyan kimagasló tudósokat adtak a világnak, mint Szilárd, Wigner, Neumann János, Gábor Dénes meg a többiek? És mi hiányzik a mi diplomáinkból, hogy manapság csupa tudományos csepűrágót képezünk?”
Pedig Szilárd Leó egész életében mindössze harminc tudományos dolgozatot tett közzé. Igaz – mondják a szakemberek –, mindegyikben volt valami, ami maradandónak, tartós értékűnek bizonyult. Ennek ellenére a Természettudományi Lexikon csak egyetlen címszóban („Szilárd–Chalmers-reakció”) emlékezik meg tudományos eredményeiről. Nem vitás, a hordozómentes radioaktív izotópok neutronbesugárzással való előállításának nagy jelentősége lehetett a radiokémiában; mégis – úgy tetszik – paradoxonnal állunk szemben. Szilárd Leó több kellett hogy legyen, mint az atombomba balszerencsés promotorja és harminc tudományos dolgozat szerzője.
A paradoxon feloldására Jacques Monod, a Nobel-díjas biológus vállalkozott Szilárd Leó Összegyűjtött Munkáihoz írt előszavában:
„A legtöbb tudósnak egész életében nem támad egyetlen valamire való ötlete sem. Azok, akiknek mégis eszükbe jut valami, féltékenyen őrzik ötleteiket s megrendítően hűségesek hozzájuk. Ugyanezt nem lehet elmondani Szilárdról. Ő olyan bőkezű volt ötleteivel, mint egy Maori-törzsfő a feleségeivel. Szerette az ötleteket, különösen a sajátjait. De úgy érezte, egy eszme minden rejtett báját-előnyét csak úgy lehet felfedni, napvilágra hozni, ha közkézre adjuk s körbejáratjuk, hogy mindenki megismerje.”
Ha Szilárd Leó szűkítette volna érdeklődési körét, ha hajlandó lett volna valamelyik nagy eszméje kedvéért lemondani az összes többiről… Akkor ma talán nagyobbnak tetszenék írásban rögzített, formális hozzájárulása a tudományhoz. De Szilárd olyan kor fia volt, amelynek mindenek előtt nagy ötletekre, termékeny eszmékre volt szüksége, ő ezt felismerte és eszerint élt-alkotott.
Számára – írja Monod – a tudomány több volt, mint foglalkozás vagy akár hivatás: életforma volt.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.