A nyugati hivatalos nyilatkozatok hangneme igen derűlátó az utóbbi időben. Nixon elnök például az alábbiakat mondta az 1973. február 15-én elhangzott negyedik környezetvédelmi üzenetében: „A legjobb úton vagyunk, hogy megnyerjük a környezetünk leromlása ellen vívott háborút; igen, azon az úton, hogy békét kössünk a természettel…”
Hasonló, bizakodó hangú nyilatkozat más országokban is elhangzott, de a kormányköröknek egyelőre nem sikerült eloszlatniuk a szenvedő fél – az utca embere – bizalmatlanságát. Nem is csoda. Hiszen a kisember továbbra is azt látja, hogy mérgesgázakkal telítődik a légkör, hogy az ipari hulladékok szennycsatornákká változtatják a folyókat, hogy a nagy városokban nem csökken a zaj. Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy a legfejlettebb ipari országokban – amelyek a legtöbbet szenvedtek és szenvednek a szennyeződéstől – az egyre terebélyesedő és radikalizálódó társadalmi megmozdulások mégsem maradtak hatástalanok: a környezetvédelem mindenütt állami program rangjára emelkedett, és elsőrendűen fontos kérdéssé vált, sőt, bizonyos esetekben, a hatalmi antagonizmusokon túllépve, új távlatokat nyitott meg a nemzetközi együttműködés területén. Ebben a vonatkozásban mindenekelőtt arra a természetvédelmi egyezményre utalunk, amelyet a Szovjetunió és az Egyesült Államok kötött ez év március 29-én; de gondolunk a környezetért felelős európai miniszterek tavaszi bécsi tanácskozására is, valamint a helsinki megbeszéléseken alig néhány nappal ezelőtt elfogadott napirendre, melyben jelentős hely jutott a környezetvédelemnek.
Vegyük a továbbiakban sorra azokat a tényeket, amelyek azt mutatják, hogy az utóbbi időben valóban fordulat ment végbe a környezet- és természetvédelmi mozgalomban.
A vádlottak padján
„Az Egyesült Államokban – olvassuk a washingtoni Science-ban – nem telik el egyetlen hét mostanában anélkül, hogy bírói végzéssel meg ne állítsanak valamilyen, a környezetre veszélyt jelentő vagy veszélyesnek vélt akciót. Újabban az állami és szövetségi hatóságok is egyre komolyabban veszik a környezetvédelmet és gondoskodnak a bírói döntések maradéktalan végrehajtásáról. Jóllehet öt éve sincs még annak, hogy az első környezetvédelmi törvényeket megszavazták, a joggyakorlatnak ezt az ágát ma már bízvást felnőttkorúnak tekinthetjük. Japán csak 1970-ben vett tudomást a szennyezésről, majd még további két évre volt szüksége ahhoz, hogy felmérje az egész országot fenyegető katasztrófa méreteit. Egy négyzetkilométernyi területre számítva ugyanis a szigetország hétszer annyi energiát fogyaszt, nyolcszor annyi gépkocsit üzemeltet és tizenegyszer annyi árut termel, mint az Egyesült Államok.
Japán nehezen ismeri fel problémáit, ám ha egyszer felismerte, akkor gyorsan és alaposan cselekszik. Erre mutat egyebek között az, hogy a bíróságok sorra elmarasztalják a környezetet szennyező ipari nagyvállalatokat. Az egyik legnagyobb japán vegyipari üzem, a Chisso Corp maga is elismerte vétkességét a kumamotoi törvényszék előtt. A vállalat húsz éven át higannyal mérgezte a minamatai öböl vizét, és az innen kifogott halak húsa többszáz esetben pusztító higanymérgezést okozott; hatvannyolc személy belehalt a mérgezésbe, mások élő roncsok. A törvényszék 3,6 millió dollárnak megfelelő kártérítés megfizetésére kötelezte a vállalatot.
A Németország Szövetségi Köztársaság bíróságai egy lépéssel még továbbmentek. Duisburg Rajna-menti város lakosságának panaszára nemrég eljárás indult a Thyssen-művek ellen, zajártalom és levegőszennyezés miatt. A Thyssen-csoport csak nemrég helyezte üzembe Európa legnagyobb, 350 millió márkás beruházással megépített magaskohóját, melynek termelését most – a bírósági határozat értelmében – harminc százalékkal csökkenteni kell. A zaj, amely jelenleg 65 decibel erősségű, nappal nem haladhatja meg az 50, éjszaka pedig a 30 decibelt. A duisburgi adminisztratív törvényszék döntése nem áll előzmény nélkül. Geisenkirchenben a bíróság már két évvel ezelőtt betiltotta egy mammut üveggyár működését. A vállalat kénytelen volt máshova költöztetni üzemét, és ez 14 millió márkájába került. Magaskohó esetében persze költöztetésről nem lehet szó. A nyugat-európai sajtó mindenesetre kizártnak tartja azt, hogy Thyssenék egy könnyen belenyugszanak vereségükbe.
Dollármilliárdok természetvédelemre
Helytelen volna a fentiekből azt a következtetést levonni, hogy az egyes tőkés vállalatokat elmarasztaló bírósági ítéletek lehetetlenné teszik a kapitalizmus belső logikájának megfelelő – a maximális profit elvén alapuló – termelést. Ilyesmiről szó sincs. Persze, egyes – kevésbé tőkeerős – vállalatok könnyen elvérezhetnek a kíméletlen versenyben, melyet most ráadásul az ökológiai problémák is súlyosbítanak. De a legerősebb tőkés csoportok szemmel láthatóan máris azon vannak, hogy ellenőrzésük alá vonják az ún. „természetvédelmi piacot”. Nincs kizárva, hogy a következő években szemtanúi leszünk egy – az űrhajózási iparral versenyző – új iparág kialakulásának, amely gondoskodik majd a melléktermékeket és salakanyagokat a termelési körforgásba visszavezető zárt rendszerek megteremtéséről és a természeti környezet hathatós védelméről, ha kell, akár olyképpen is, hogy a jelenlegi víz- és villanyszolgáltatás példájára áruvá teszi a csendet vagy a friss levegőt. Ennek az új iparágnak a fellendülését mindenekelőtt a természetvédelemre előirányzott dollármilliárdok biztosíthatják majd.
A természetvédelem rövidesen jóval több pénzt fog felemészteni, mint az oly sokat emlegetett k+f – a kutatás és fejlesztés. Az Egyesült Államok 1971-ben már 4,8 milliárd dollárt költött természetvédelemre, az 1975-ös előirányzat pedig 7,5 milliárd, de sokan nem tartják kielégítőnek ezt az összeget. A jóval kisebb Németország Szövetségi Köztársaság ugyanebben az öt esztendőben 36 milliárd márkát fordít környezetvédelmi kérdések megoldására.
Megfigyelhető egy, az előbbiekkel azonos célú, de egészen más irányú tájékozódás is.
Japán Ipari Tervezési Tanácsa – a Le Monde értesülése szerint – előirányozta a nagyon szennyező vagy erősen nyersanyagigényes iparágak fokozatos visszafejlesztését. Mi lesz a sorsa ezeknek az iparágaknak? Egyes gazdasági szakértők már régen azt hajtogatják, hogy például nyersvasat és acélt igen előnyös volna azokban a „szegény” országokban előállítani, ahol bőségesen található jó minőségű nyersanyag és igen olcsó a munkaerő. A nemzetközi munkamegosztásnak ezt a – leplezetlenül önös célokat szolgáló – változatát most még „vonzóbbá” teszik a környezetkérdések. Nem volna meglepő, ha Thyssenék Brazíliában vagy Indiában építenék fel legközelebbi magaskohójukat
Ellenségünk, a gépkocsi
Az Egyesült Államokban évente mintegy 170 millió tonna szennyező anyag kerül a levegőbe, ennek fele szénmonoxid. New Yorkban egyes napokon az utca embere annyi füstöt nyel, mintha hatvan cigarettát szívna. Londonban, Tokióban vagy Bécsben sem sokkal jobb a helyzet.
A legveszélyesebb levegőszennyező a gépkocsi. Tőle ered az összes szennyezőanyagok 60, s a szénmonoxid 92 százaléka. Méltó versenytársa a repülőgép. Szerencsére ezekből elég kevés szálldos a városok felett, de van olyan is, amely hétezerszer annyi szennygázt bocsát ki a levegőbe, mint egy átlagos teljesítményű autó.
A gépkocsi kipufogógázainak méregtelenítéséért, főleg a szénmonoxid-tartalom csökkentéséért évek óta elszánt harc folyik. A British Leyland gépkocsi-konszern nemrég 503 millió fontsterlinget ruházott be kevésbé szennyező motortípus előállítására. Az Egyesült Államokban 1975-től a gépkocsikat kötelező módon szennyezéscsökkentő berendezéssel kell ellátni. Japánban az erre vonatkozó törvény már az idén május elsején életbe lépett: azóta egyetlen országos razzia során például többezer gépkocsi működési engedélyét vonták meg.
A kaliforniai Los Angelesben azonban nem oldható meg egyszerű rendőri razziával a légszennyezés kérdése. Mint ismeretes, Los Angeles a világ egyik leggazdagabb városa. Hétmillió lakosára hatmillió gépkocsi jut. Minthogy a várost minden oldalról dombok veszik körül, szélcsendes nyári napokon a szennygázterítő nem képes eloszlani. A nap felmelegíti a gázokat és a levegőben a szemnek ártalmas és a látást zavaró fotokémiai reakció megy végbe. Az oxidálóanyagok koncentrációjának törvény megszabta szintjét Los Angelesben nemritkán hatvannégyszeresen túllépik!
A megoldás a helyi környezetvédő hatóságok számára „egyszerű“ aritmetikai kérdés: jelenleg a gépkocsik a megengedett 160 tonna helyett napi 1250 tonna szennygázzal fertőzik a levegőt. A szűrőberendezések felszerelése után a kilövellt mennyiség 700 tonna alá csökken, de még ekkor is marad bő 500 tonna többlet. Ettől csak úgy lehet megszabadulni, ha 2,5 millió kocsival kevesebb közlekedik. Hogy ezt elérjék, adagolni kellene a benzint, és progresszív illetéket kivetni a gépkocsik használatára. Sajtóvélemények szerint nem valószínű, hogy ilyen radikális intézkedésekre egyhamar sor kerül. Thomas Bradleynek – a város újonnan és főleg fehér szavazatokkal megválasztott néger főpolgármesterének – nem lesz könnyű dolga. Tőle várják, hogy polgármesterségének négy éve alatt megépítse a föld alatti gyorsvasutat, mely minden bizonnyal sokat enyhít majd a gondokon.
Zérus vízszennyezés
A folyóvizek megtisztítása – mind műszaki, mind gazdasági szempontból – aránylag könnyebben megvalósítható természetvédelmi feladat. Ennek ellenére a közelmúltig igen kevés történt ezen a téren. Az utóbbi hónapokban azonban mintha szakítottak volna az eddigi nemtörődömséggel. A francia természet- és környezetvédelmi miniszter, például, nemrég úgy nyilatkozott, hogy hazájának ipari üzemei a következő öt évben mintegy 10 000 derítőállomást építenek a folyóvizekbe levezetett szennyező anyagok kiszűrésére, és ezzel egyidőben több ezer kilométernyi folyópart helyreállítására is sor kerül.
„Mindenekelőtt a mérgező anyagoktól igyekszünk megtisztítani folyóinkat – mondotta a párizsi Science et Avenir munkatársának. – A folyókba levezetett higanynak 1974-ig 50, 1977-ig pedig 90 százalékkal csökkennie kell.”
Néhány hónappal ezelőtt az öt Rajna menti állam megegyezésre jutott a „fenséges folyam” megtisztítása ügyében. Ezentúl csakis olyan ipari üzem épülhet a Rajna partján, amely hulladékanyagait vegytisztító eljárásnak veti alá, az újonnan épülő hőerőműveket pedig zártkörű hűtőtoronyrendszerrel kell ellátni.
Amerikában a folyóvizek megtisztítása terén elért európai eredményeket nem tartják kielégítőnek. Az Egyesült Államokban nemrég megszavazott törvény fokozatosan megtilt minden vízszennyezést, 1985-öt jelölve meg a zérus szennyezés évének. Szakemberek szerint az „1492-es tisztasági szint” (Amerika felfedezésének éve) visszaállítása – ha a régi módszereket alkalmaznák – csillagászati összegekbe kerülne. A végső egy százalék szennyezőanyag visszatartása ugyanakkora összeget emésztene fel, mint az előző 99 százalék. Ezért a zérus vízszennyezés előfeltételének a zártüzemi hűtővíz-rendszerekre való áttérést tekintik. Minden üzemnek csak olyan mértékben kellene megtisztítania saját hűtővizét, amilyenre technológiájához szüksége van. Több iparvállalat már át is tért erre a rendszerre
A tengervíz szennyezésének ügyében is fordulat történt az elmúlt napokban: Londonban 91 ország megállapodást írt alá, amely megtiltja a tengerek és óceánok további szennyezését. Az új egyezmény értelmében klórozott szerves vegyületeket, higanyt, nem lebontható szintetikus és erősen radioaktív anyagokat nem szabad többé a tengerekbe ömleszteni. Más, kevésbé veszélyes anyagok tengerbe öntéséhez külön engedély kell. A szerződés, remélhetőleg, még az idén nyáron életbe lép.
Önmagát eltemető anyag
De mi történjék a nukleáris erőművek radioaktív salakjával, melyből a század végére csak Nyugat-Európában mintegy 110 ezer köbméter halmozódik fel? Az Európai Közösség Kutatóközpontja eredeti és biztonságosnak tetsző módszert ajánl a kérdés megoldására. Eszerint a radioaktív salakot igen ellenálló fémgömbökben kellene tárolni. Bomlásuk során a radioaktív hulladékok ezeket a fémgömböket erősen megforrósítanák, olyannyira, hogy a magas hőmérséklet megolvasztaná a raktározásra szolgáló terepet. Minthogy a fémgömbök sűrűsége nagyobb a terepénél, a gömbök önsúlyuk hatására süllyedni kezdenének, és süllyedésük addig tartana, amíg elegendő meleg nem keletkezik, vagyis amíg van radioaktivitás.
Az önbeásáshoz – a módszert kidolgozó kutatók szerint – azok a többkilométeres átmérőjű és több mint 100 méter mélységű sólelőhelyek a legalkalmasabbak, amelyek sokhelyütt megtalálhatók Európában. A só 800 Celsius-fokos fúziós hőmérséklete egyrészt igen alkalmas az önbeásáshoz, másrészt nyomás alatt a só nyúlóssá válik, ami a minimumra csökkenti a radioaktivitás kiszivárgásának a veszélyét. Az eddigi laboratóriumi kísérletek azt tanúsítják, hogy sós közegben a fémgömbök egyetlen év leforgása alatt 900 méteres mélységbe ássák be magukat. Az önmagát eltemető radioaktív salak megoldhatja tehát a nukleáris energiatermelés egyik legsúlyosabb problémáját.
Miért késnek az eredmények?
Úgy véljük, az eddig elmondottak bizonyítják, hogy Stockholm óta jelentős előrehaladás történt a környezetvédelem ügyében. Az érdekeltek azonban továbbra is elégedetlenek. Robert Gillette a Science 1973 március 3-i számában „semmitmondó”-nak minősíti Nixon elnöknek már idézett nyilatkozatát. „Nem elég – írja Gillette – kijelenteni, hogy napról napra tisztább a levegőnk, felülkerekedünk a vízszennyeződési problémákon, ellenőrzés alá vonjuk a zaj és a rovarirtók ügyét, növekszik erdő borította vidékeink és védett parkjaink területe, hanem tenni is kell valamit, hogy gyorsabban, kézzelfoghatóbban mutatkozzanak meg az eredmények.”
A türelmetlenség érthető, de azonnali látványos eredményekre: a talaj, a víz és a levegő gyors megtisztulására, a biológiai egyensúly teljes helyreállására egyelőre, sajnos, nem lehet számítani. A bűnözés elleni küzdelemben az Egyesült Államoknak tizenhét esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy tavaly első ízben eredmény mutatkozzék: a városi bűncselekmények száma három százalékkal csökkent, szemben az 1971-es hatszázalékos és az 1970-es 11 százalékos emelkedéssel. A kriminalitás visszaszorítása tagadhatatlanul nagy jelentőségű; ebből azonban még nem következik az, hogy az Egyesült Államokban máris helyreállt volna vagy rövid időn belül helyreállna a teljes közbiztonság.
A környezet megtisztítása hasonlóképpen hosszú időt igénybe vevő feladat, melyben az emberi tényezőnek, a Földön élő embermilliárdoknak döntő szerepe lesz. És van a környezetszennyezésnek olyan ága is, melyre a tudomány nem ismer megoldást. Ilyen például a hőszennyezés.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 25. számában, 1973. június 22-én.
