AZ ELLENKULTÚRA KRÉDÓJA
Mit vet el és miben hisz az ellenkultúra? Erre a kérdésre ihletett tollú, vérbeli író: Charles A. Reich válaszol száraz, tárgyilagos, szinte katalógusszerű felsorolással. Ám miközben a „katalógus”-t olvassuk – az író szándékának megfelelően – egyre jobban megelevenedik előttünk az ellenkultúra hívének tagadhatatlanul színes és éppen valószínűtlensége, borzassága és különcsége miatt vonzó képe.
Mit vet el az ellenkultúra? Elveti a tudományt, az analitikus gondolkodást, a lineáris logikát, a szellemi erőfeszítést igénylő tudást (elég, ha annyit tud, amennyit az ösztöne súg meg neki, vagy elárulnak a zsigerei), az ésszerűséget, eredményességet, értelmet, a technológiát, adminisztrációt, tervezést és szervezést, a meritokráciát… Egyszóval elveti mindenestül az egész modern civilizációt. Marad-e még ezután valami, amiben hisz. Marad.
Hisz az utazás kalandjában, a szexben, a természetben, s a testi munkában meg az elvont erkölcsösségben, hisz a mágiában, a misztikumban, az áhítatban, csodálatban, hódolatban, hisz a félelemben, rettegésben, az ösztönösségben, ábrándban, táncban és játékban, hisz továbbá a szertartásban és rítusban, az önfeláldozásban és képzelőerőben, kábítószerekben, az egészségben, érzékiségben, transzcendenciában, a mítoszokban és a mezítlábasságban, a közmegbotránkoztatásban, szeretetben, közösségben és szolidaritásban, a testvériségben és a Felszabadulásban.
Az ellenkultúra erkölcsi katekizmusának utolsó, nagy betűvel írt, és a marcuse-i terminológiából kölcsönzött szépsége: a Felszabadulás egyúttal azt is elárulja, hogy miben hisz Charles A. Reich, az „Öröm Forradalmának” apostola, ahogy egyes bírálói gúnyosan nevezik. Reich hiszi, hogy a Felszabadulás el fog terjedni az egész társadalomban, és mihelyt ez megtörténik, egycsapásra megváltozik minden: soha többé nem fognak napalmbombázni polgári lakosságot, nem tűrik el a szegénységet, s nem szennyezik a levegőt. „Forradalom jön – jósolja Reich –, de ez nem hasonlít majd egyetlen múltbeli forradalomra sem. Az egyén és a kultúra teremti majd meg, és a politikai struktúrákat csak végső szakaszában fogja megváltoztatni. Nem lesz szüksége erőszakra a győzelemhez, és semmiféle erőszak nem győzheti le. Végső szakaszában maga lesz a tökéletes és tartós szépség”.
BORZAS FORRADALOM?
Van-e valamiféle reális alapja a Reich megjósolta forradalomnak? Határozottan azt állíthatjuk – nincs. Régi ábránd – mutat rá Marx és Engels A német Ideológiában –, hogy „az állam összeomlik magától, mihelyt valamennyi tagja kilép belőle, és hogy a pénz elveszti érvényét, ha az összes munkások megtagadják elfogadását… régi illúzió, hogy csak az emberek jóakaratától függ a fennálló viszonyok megváltoztatása…”
Ehhez a marxi–engelsi szöveghez – úgy érezzük – nem szükséges sok kommentár. Ábrándok sosem változtattak meg társadalmi viszonyokat és aligha fognak a jövőben is. Az ellenkultúrának a politikai struktúrák megváltoztatására irányuló igénye teljesen ábrándszerű. Más elbírálás alá esik azonban az ellenkultúra mint potenciális szellemi értékeket teremtő „kulturális” mozgalom. Lehetetlenség ugyan is nem észrevenni, hogy az ellenkultúra elméleti megalapozóinak: Roszaknak és Reichnak merőben újszerű és tagadhatatlanul – borzas képalkotásából, gondolattársításaiból, „alternatív valóságaiból”, közmegbotránkoztatási óhajából, szubjektivitásából alapjában véve nem hiányzik a – poézis. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a tudománynak és publicisztikának, a politikai zsumalizmusnak és az irodalmi esszének az a sajátos keveréke, amit az ellenkultúra nevében Roszak és Reich művel, voltaképpen se nem politika, se nem filozófia, hanem a meglevőt teljes egészében tagadni próbáló, s valami egészen újnak az árnyékát előrevetítő – költészet.
„Pop-eposz”, melynek lírai, közvetlenül az érzelmekhez szóló, „transzcendens szimbólumok” átmentésére vállalkozó hangvételét azoknak a fiataloknak a szája-íze szabja meg, akik nem lelik helyüket a társadalomban, mindenáron újat akarnak, ám se nem ismerik, se nem keresik az újhoz vezető utat. Számos – nyilvánvalóan szándékos – logikai bukfence, indokolatlan következtetése, álomszerűen bosszantó ésszerűtlensége s provokáló kajánsága ellenére ez az eposz nem nélkülözi a „bölcsesség”-nek egy bizonyos – a szokottól annyira eltérő – fajtáját, hogy vagy idézőjelbe kívánkozik, vagy még egyszerűbben „ellenbölcsesség”-ként határozható meg. Susan Sontag írja A csend esztétikája című esszéjében, hogy minden korszaknak új terv alapján kell létrehoznia a maga szellemiségét. Szellemiségen az írónő azoknak a módszereknek, terminológiáknak, magatartásnormáknak és meghatározásoknak az összességét érti, melyeknek célja „az emberi állapottal járó fájdalmas strukturális ellentmondások feloldása” s az „emberi tudat kitágulásához vezető transzcendencia”.
A jelek szerint efféle új terv megalkotására korunk szellemiségének legbizarrabb terméke: az ellenkultúra vállalkozott. S ha e terv nem is látszik még egyelőre kivihetőnek, maga a léte arra mutat, hogy megkezdődött a vajúdás egy új korszak új szellemi értékeinek létrehozására. Hogy miféle új módszerek, terminológiák, magatartásnormák születnek majd e vajúdás nyomán, hogy milyen új szellemi eszközökkel kísérlik majd meg az emberi állapottal járó strukturális ellentmondások feloldását – erre a kérdésre ebben a pillanatban még lehetetlen választ adni. És ez különben is csak az érem egyik, – hogy úgy mondjuk – szebbik oldala. Az érem másik oldalától arra várhatunk választ, hogy milyen következményekkel járhat a nyugati világ kultúrájára nézve az ellenkultúra tagadhatatlan léte és jelenléte.
INTEGRÁLT ELLENKULTÚRA
E kérdést Herman Kahn behatóan tanulmányozta, s a tanulmányozás eredményeként megszületett az ellenkultúra integrálására irányuló stratégia. A Kahn-féle stratégia kulcspontja az, hogy az ellenkultúrának – a lehető legnagyobb publicitást kell biztosítani. (Ami egyébként Nyugat-szerte meg is történik.)
Hogy miért? Egyszerű számításból, melyben bizonyára jelentős része volt annak, hogy az ellenkultúrától mint forradalmi mozgalomtól nem kell komolyan tartani. De erről általában hallgatnak. Fennhangon csak annyit mondanak, hogy az ellenkultúra külső megnyilvánulásait – a bizarr öltözködéstől az érthetetlen zenéig, a szexszabadságtól a marihuánáig – a nyugati fiatalságnak máris olyan népes tábora elfogadta, hogy hiú ábránd volna az ellenkultúra közeli eltűnésében reménykedni. Ezért hagyni kell, fogadják el minél többen, nyerjen polgárjogot.
Mihelyt ez megtörténik, az ellenkultúra megszűnik avantgarde-nak lenni, s ezért az avantgarde figyelme kénytelen lesz másfelé fordulni. „Tiszteletreméltó”, „lapos” eszmékkel, amiket mindenki elfogad, az avantgarde-nak nincs mit kezdenie.
Ezt követően megkezdődhet az ellenkultúra integrálása, aminek során – hegeli terminológiával élve – a hagyományos társadalom kultúrája a tézis, az ellenkultúra az antitézis és kettőjük összetűzésének eredője – a kettő kombinációja – a szintézis.
„Bár számos konzervatív Kasszandra úgy véli, hogy a nyugati társadalom nem köthet kompromisszumot az ellenkultúrával – olvassuk Herman Kahn és munkatársa Things to Come. Thinking about the 70s and the 80s (Eljövő dolgok. Gondolatok a 70-es és a 80-as évekről) című könyvében – a történelem nem egy példát ismer arra, hogy az ilyesfajta kompromisszumok igenis beváltották a hozzájuk tűzött reményeket. Ezt bizonyítja egyebek között Görögország, Róma, Bizánc és a Renaissance története”.
Az uralkodó osztályok – folytatja Kahn – mindig jól értettek ahhoz, hogyan kell a fényűzést az önérdekkel összhangba hozni, hogyan férhet meg a dekadens irányzatok támogatása az ésszerűséggel, hagyománnyal, vallással.
ROMANTIKA ÉS IRRACIONALIZMUS
Mit ért Kahn „kompromisszum”-on vagy „szintézisben? Nem kétséges, hogy az irracionalista individualizmus, a társadalmi harcnak a kultúra és az erkölcs területére való korlátozása, a nem intellektuális energiák, úgymint a képzelőerő s a látomások felszabadítása – szükség esetén – igen alkalmasak lehetnek arra, hogy új köntösbe öltöztetve kívánatosabbá tegyék a régi árut.
Milyen körülmények között kerülhetne sor egy ilyen kompromisszum alkalmazására? A Hét olvasói nagy vonalakban ismerik a gazdasági növekedés esetleges jövőbeni korlátozásáról, az ún. „zérus növekedés”-ről jó egy esztendeje világszerte folyó vitát (lásd A Hét 1972/41). Nos, ha a szennyeződés, az energiahordozó-hiány meg a többi korlátozó tényező egymásra hatása rákényszerítené a nyugati világot eddigi gazdasági stratégiájának gyökeres felülvizsgálására, akkor a technokrácia – mint hasznavehetetlent – alighanem elhajítaná az ésszerűség ócska köpenyét és helyette a „jó mágia” misztikumainak tudatos vállalását hirdetné meg. Nem kívánunk messzemenő következtetéseket levonni az elmondottakból. De „a második huszadik század” mítoszának szemrevételezése közben nem szabad megfeledkezni arról, hogy a történelmi tapasztalat szerint a romantikát és az irracionalizmust nagyon is nem romantikus erők szokták meglovagolni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 47. számában, 1973. november 23-án.