KI HISZ A SÁTÁNBAN?
Az ezoterikus szubkultúra széles elterjedésének okait kutatva a szakértők többsége legelsősorban is arra mutat rá, hogy a mítoszhívők rendszerint azoknak a magányos, társadalomtól elszakadt embereknek a soraiból kerülnek ki, akik nélkülözik az aktív cselekvés lehetőségét, hiteles életre és értelmes célokra vágynak, ugyanakkor úgy érzik, képtelenség elviselni a modern élet stresszhatásait, zajártalmait, a környezet és az emberi lélek egyre fokozódó elszennyeződését, elgépiesedését, „kibernetizálódását”. A különböző fajtájú mítoszok hívei nem valahova, hanem valahonnan menekülnek.
Jóllehet a mágusok, a próféták, guruk, sámánok és egyéb varázslók között sok a szélhámos és a pszichopata, mégsem lehet az egész ezoterikus mozgalmat egyszerűen csalásnak vagy hóbortnak bélyegezni. Owen Rachleff, a New York Egyetem boszorkánysággal, mágiával és asztrológiával foglalkozó szaktanára azt hangsúlyozza ezzel kapcsolatban The Occult Conceit (Az okkultista gőg) című könyvében, hogy az embereknek valláspótlékra van szükségük. Hinni akarnak valamiben, s ez csak szöges ellentéte lehet annak, amivel az Establishment nap nap után „eteti” őket. Marcello Truzzi szociológiaprofesszor még hozzáteszi ehhez a floridai Sociological Quarterlyben, hogy aki valóban hisz az ördögben, az sosem merné kihívni. Az okkult tanok széles elterjedésével a „természetfölötti erők”-ről lehull a misztikus lepel, s ezzel előbb-utóbb elvesztik varázsukat.
Houston Smith, a MIT (Massachusettsi Technológiai Főiskola) filozófiaprofesszora egészen más irányból közelíti meg a kérdést. Szerinte a mítosz feltámadása válasz „a tudomány és az értelem balsikerére”. Az okkult mozgalmaknak az adott lendületet, hogy a Nyugat csalatkozott a tudományos technikában, mert rájött, hogy ez sem tudja a világot jobbá tenni.
BŐSÉG ÉS ELIDEGENEDÉS
Houston Smith álláspontja akár az ellenkultúra névjegyének is beillenék. Mi voltaképpen az ellenkultúra? Tíz-tizenkét évvel ezelőtt több nyugati szociológus még arról ábrándozott, hogy az ún. posztindusztriális társadalmak, miután felszámolják a „kirívó” gazdasági ellentéteket, „konfliktuálisból konszenzuálissá”, vagyis egyetértővé válnak. A valóságban azonban a fogyasztási javak bősége – sőt: esztelen pazarlása – korántsem vált a megelégedettség forrásává. Az egyént – Marcuse szavaival – befogták a termelés-fogyasztás körforgásába, elfojtották természetes ösztöneit, mesterséges szükségleteket tápláltak bele. Ahelyett, hogy a javak termelésében elért jelentős haladás felszabadította volna az embert, a technokratikus társadalom mindinkább elidegenítette. Paradoxális módon az elidegenedés a bőséggel együtt nő. A bőségnek ugyan is tökéletesen működő „szcientokratikus” gépezet az előfeltétele, ám minél tökéletesebb ez a gépezet, annál inkább elvész benne az ember, s annál inkább függővé válik egy megatechnikus társadalom szolgáltatásaitól.
Theodor Roszak, az ellenkultúra egyik elméleti megalapozója azt írja The Making of a Counterculture (Ellenkultúra keletkezik) című könyvében, hogy a szcientokrácia előidézte rossz közérzet visszahatásaként új – a régitől merőben különböző – kultúra van születőben, melynek létrehozója egy „bio-társadalmi osztály”: a fiatalság. Az ellenkultúrában, úgymond, nyoma sincs semmiféle ideológiának. A múltbeli ideológiák, a szerző szerint, annyiszor kudarcot vallottak, hogy a fiatalság nem hisz többé bennük. Napjaink kontesztációja „doktrinális”-ból „egzisztenciális”-sá vált. A nyugati fiatalok magát az életet akarják megváltoztatni, új nevelési, szórakozási, pihenési módozatokat, út „létezési formákat” akarnak felfedezni. Ma az ellenkultúrához csatlakozó valamennyi fiatal „egy emberként leszállt a küzdőtér porondjára, a nézők számára fenntartott padok üresen maradtak”.
Idáig az ellenkultúrával sok tekintetben egyetérthetnénk. A fiatalságtól senki sem vitathatja el az új akarásának és megvalósításának, még nem volt életformák kikísérletezésének s új értékek alkotásának jogát. De vajon csakugyan ezt akarja-e az ellenkultúra? Adjuk át a szót Theodor Roszaknak, aki mindenkinél mérvadóbb az ellenkultúra céljainak ismertetésében.
ROSSZ MÁGIA
A szennyezés, a biológiai manipuláció, az agresszivitás, a megapolisok, az ideg- és elmebajok, a bűnözés és még sok minden egyéb Roszak szerint „az ipari civilizáció elkerülhetetlen velejárói”. Ezek – írja Where the Wasteland Ends (A kietlenség határán) című nemrég megjelent könyvében – egyre jobban kicsúsznak az ember ellenőrzése alól és halálos veszéllyé válnak. „Az ipari társadalom napjai meg vannak számlálva, nem azért, mintha nem érte volna el célját, hanem, mert nagyon is elérte. Soha ezelőtt nem volt ekkora a hatalmunk, a tudásunk, vakmerőségünk, gazdagságunk, dinamizmusunk. De céljaink alapvetően hamisaknak bizonyultak. A Bábel tornyáról és Prométheuszról szóló mítoszok ellenben félelmetesen beigazolódtak: tudásunk erejével meg akartuk hódítani az eget, s lezuhantunk a pokolba. Nem véletlen baleset folytán estünk bele Góg és Magóg karjaiba. Tudományos haladásunk útja vezetett ide…”
E patetikus mondatok megoldás sugalmazását kívánják. A megoldás – Roszak szerint – megszabadulni a „rossz mágiá”-tól: a technokratikus–tudományos szakértelemtől, mert ez a modern ipari társadalom minden bajának forrása.
Mit ért Roszak tudományos technokrácián („szcientokrácia”)? Azt a társadalmi formát, melyben az ipari szervezet eléri legmagasabb fokát. „E társadalom kormányzó szervei a technikai szakértőkre hivatkozva igazolják létüket, ez utóbbiak az ismeretek tudományos formáihoz folyamodnak, a tudomány tekintélyénél magasabb fórumhoz pedig nem létezik fellebbezés.” A szcientokrácia előbb „leszorította az életet egy olyan szintre, ahol a műszaki szakértelem el tud bánni vele”, majd teljesen eltorzította a kapcsolatot az ember és környezete között.
„Élni? Minek? Megteszik helyettünk a szolgák!” – mondja Villiers de L’Isle-Adam egyik tudományos-fantasztikus regényének unott hőse, s e gondolatot parafrazálva Roszak ezeket írja: „Ilyen gépi szolgák egész hadserege vesz körül bennünket is, hogy elkerüljük a kapcsolatot a való élettel. Hermetikusan záródó légkondicionált kalitkákban lakunk, önműködő dobozok segítségével másszuk meg az emeleteket, az utcákon ugyancsak hermetikusan bezárt és légkondicionált skatulyákban közlekedünk… És hogy szembeszálljunk az előre nem láthatóval, képleteket merítünk képleteket tartalmazó dobozunkból…” „Csak egy néhány napos sztrájk és Párizs vagy London utcáin az emeletig ér a szemét… csak egy közönséges áramzavar, és New York felhőkarcolói börtönökké válnak, vagy esetleg tömegsírokká…”
Mai társadalmunkat – folytatja Roszak – sokan a „szorongás korának”, a „szeretetre vágyás korának” nevezik. A betegség jelenleg még észrevehetetlen, mint kezdő szakaszában a rák. A politikai vezetők, szakértők, akadémikusok, publicisták, közvélemény-csinálók java része a lelki dezintegrálódást olybá veszi (ha egyáltalán hajlandó elismerni létét), mint afféle futó betegséget, melynek csodaszerét rövidesen fel fogják fedezni. A modern ember lélekkeresésben van – mondja az újságírói közhely. De ez a megállapítás csak arra jó, hogy mozgásba hozza a klasszikus „probléma-megoldókat”: az őszhajú fiatalembert, ragyogó új technikájával, aki rövidesen megtalálja majd „az értelem és cél hiányának” ellenszerét. Elnökök bizottságokat hívnak össze, nagy társaságok banketteket rendeznek, s jövőkutató szakemberek igyekeznek hozzáidomítani az elkápráztatott és vakított milliókat az ipari haladáshoz. „Mindig egy-egy újabb és újabb dózisa a Kutatásnak és Fejlesztésnek, új folyamodás a mindent meggyógyító szakértelemhez.”
KENTAUROK APOLLO TEMPLOMÁBAN
Ne higgyük azonban, hogy az ellenkultúra pusztán csak azokkal a manipulatív jellegű mítoszokkal akar leszámolni, amelyek a „tudományos”-t reklámmá, árukellető védjeggyé degradálták. Roszak maga fetisizálja és látja el szakrális mázzal a Tudományt, maga övezi körül varázslói nimbusszal a Tudóst, hogy ilyképpen ürügyet teremtsen a leszámolásra – az egész modern civilizációval. A gyűlöletet szító mítoszoknak régtől bevált módszere ujjal mutatni a bűnösre: „Ott a tettes, őt kövezzétek meg!” Ezt a módszert alkalmazza Roszak is. A tudomány nem látható, s ezért nem lehet a gyűlölet tárgya. Ha ellenben elhiteti velünk, hogy a tudós – varázsló, miért ne hinnők el azt is, hogy ez a varázsló „szántszándékkal torzította el az ember és környezete közötti kapcsolatot”. Hogy miért tette? Hatalomvágyból? Mert „kivétel nélkül minden tudós” érdekelt abban az ismeretben, amely Bacon szerint hatalmat jelent. „Ne játssza nekem egyetlen tudós sem az arisztokratát vagy az ártatlant, ne állítsa, hogy lelki kielégülést talál a tudományban, vagy a kíváncsisága hajtja.” Roszak átlát a „varázslók” mesterkedésén, ő holtbiztosan tudja, hogy minden tudós eredményességre törekszik, márpedig az eredményesség – ópium. „A tudományról – állapítja meg a továbbiakban –, amelyet hosszú időn át úgy tekintettek, hogy egyedül jogosult a világ érvényes ábrázolására, ma kiderül, hogy csak egy – iskola. A tudat egyik irányzata, amely mellett alternatív realitások léteznek”.
„Alternatív realitások” kétségtelenül léteznek. Közéjük tartoznak egyebek mellett az összes művészi, erkölcsi, emberek közti személyes, társadalmi és más érzelmi-indulati jellegű jelenségek és tapasztalatok. Roszak azonban nem ilyesfélékre gondol. Egyik francia bírálója, Frédéric Gaussen szavaival, a Roszak-féle alternatív valóságokon azt a „tarkabarka aranyfüstöt” kell érteni, melyet a szerző különféle egzotikus forrásokból merít. Ilyen forrás a para pszichológia, az amerikai indián folklór, a keleti vallások, a regényes mal de siécle, az anarchizmus, a dada.
Még világosabbá válik, hogy mit ért Roszak alternatív realitásokon, amikor megtudjuk tőle, hogy kik alkalmasak e „valóságok” megértésére, kinek van helye az ellenkultúrában. Mindenekelőtt a tizenhárom és huszonöt év közötti fiataloknak. De ezek közül sem akárkinek. Csakis a fehér polgári osztály gyermekeinek, elsősorban azoknak a közép iskolásoknak és egyetemistáknak, akik „eléggé megundorodtak már a polgári jóléttől ahhoz, hogy ne kívánjanak magasabb fokra hágni a társadalmi ranglétrán”. Az egyenjogúságukért küzdő színes bőrű fiatalokat Roszak eleve kizárja az ellenkultúrából. Félreértés ne essék: nem fajgyűlöletből. Hanem egyszerűen azért, mert ezeknek még vannak céljaik. Hasonlóan kiközösíti a konzervatív és liberális nézeteket valló fiatalokat is. Mindkét csoport a szcientokrata társadalom – a „coca-colonizáció” – tipikus terméke, nincs tehát keresnivalója az ellenkultúrában. De nincs benne helye a „hagyományos” baloldalhoz tartozó fiataloknak sem. Végső fokon csak azok a fiatalok vallhatják magukénak a teljes csömör és kiábrándulás filozófiáját, akiket Roszak „Apollo olümposzi templomát megrohamozó részeg és megvadult kentaurok”-hoz hasonlít. Azok a fiatalok, akik „érezve a lélek elhagyatottságát, ismét figyelmessé váltak a misztikus megismerésre és az ősi gnózisra, amely hiányzik az uralkodó kultúrából”.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 46. számában, 1973. november 16-án.