A nyugati világ fiatalságának egy része – minthogy nem lát értelmes célt maga előtt, s úgy érzi: egy agyonszervezett, elgépiesedő és „kibernetizálódó” világban nem lehet hiteles, emberhez méltó életet élni – a mítoszhoz menekül, és társadalmi lázadás, jövőépítés helyett valamiféle soha-nem-volt aranykorról álmodozik. Naiv álmait többnyire kábítószer táplálja vagy misztikus középkori babonák fűszerezik, s „a természettel való megbékülést”, önmegvalósítását úgy véli szolgálni, hogy hadat üzen a korszerű technika s a tudomány mellett magának az egész civilizációnak, sőt az ésszerűségnek is.
Hova vezet Rousseau mai gyermekeinek elmerülése a kábítószeres „szubkultúrában” és miért tűri meg (sőt: támogatja bizonyos értelemben) a tőkés Establishment a társadalmi lét minden formáját tagadó „ellenkultúrát”? Azt reméli vajon, hogy potenciálisan saját érdekei szolgálatába állíthatja a romantikus fiatalok parttalan lázadását? Milyen esetben kerülhetne sor kompromisszumra az ellenkultúra és a „szcientokrácia” között, s milyen volna ez a kompromisszum?
Valamikor a mítosz nem pusztán vágy, prospekció és reménység volt, hanem valóságmagyarázat is, s híveinek szubjektív tudatában: valóságformáló eszköz. Ugyanakkor kísérlet a létezőnek, az ismertnek szellemi síkon való meghaladására és az ember iránt fájdalmasan közömbös természeti környezet „humanizálására”. Amióta mindezeket a feladatokat a tudomány, a művészet s a filozófia vette át, a mítosz – hogy úgy mondjuk – hamis értékek, féligazságok és előítéletek táptalaján „tengődik”. De e táptalaj korántsem bizonyult olyan soványnak, mint hihető lett volna. Ellenkezőleg: a mítosz kivirágzott rajta.
A modern mítosznak – a hagyományoshoz hasonlóan – éltető eleme a hit, a romantika és a szentimentalizmus, s ezek rendszerint a valóságost, az értelmest, a logikusat pótolják. Ugyan csak alapvető vonása, hogy egyszerű, „közérthető” – bár többnyire igen primitív – kategóriákkal helyettesíti azt, ami a valóságban bonyolult, összetett és sokrétű s mivel csak fokozott szellemi erőfeszítés árán érthető meg – szerfelett nyugtalanító is. Mindezek a tulajdonságai időtlenné és történelmen kívülivé teszik a mítoszt, és ugyanakkor módot nyújtanak az értelmezés sokféleségére, ami az irracionalitás – vagy ahogy Robert K. Merton nevezi: a „párhuzamos értelem” – irányába tolja el a közgondolkodást.
Amennyire hihetetlen és paradoxális, annyira igaz, hogy a logosz látványos győzelmének kora egyúttal a különböző fajtájú mítoszok kora is. Ki hitte volna például, hogy a kibernetikus automaták minden egyes új nemzedékével együtt a szemünk láttára szülessen újjá a mágia és a metempszichózis, a sámánizmus meg a boszorkányság? Vagy ki képzelte volna el, hogy a Skylabokkal és a Lunohodokkal együtt megéljen az ufológia és a paleoasztronautika? Vagy hogy a DNS meg az RNS, a szervátültetés meg a prosztaglandinok békésen megférnek majd az olyan új vallásokkal, mint a Szellemi Felfedezés Ligája, vagy az olyan ősi praktikákkal, mint az afrikai Vudu-U-é? És végül ki tartotta volna lehetségesnek, hogy miközben a természettudományi kutatások egyre mélyebben hatolnak be a világegyetem „titkaiba”, miközben egyre többet értünk meg az ember hihetetlenül komplex valóságából – az ellenkultúra megpróbáljon elméleti bölcseleti alapot kölcsönözni annak a mixium kompozitumnak, amely nemcsak a modern technikát és a tudományt veti el „embertelen” volta miatt, hanem megkérdőjelezi és tagadni próbálta szinte mindazt, amit a hagyományos értékrendszer értelmesnek és logikusnak tart: magát az egész civilizációt. Új középkor volna feltámadóban?
Alig hinnők. Levitézlett, rossz emlékű korok még akkor sem támadnak fel, ha egyesek romantikus tudatlanságból visszasiratják őket. De ne vágjunk a dolgok elébe. Mutassuk be előbb – a teljesség minden igénye nélkül – a különféle romantikus és irracionalista irányzatok alkotta színes kaleidoszkópot: az ezoterikus szubkultúrát.
JÉZUS-KULTUSZ ÉS ZEN-BUDDHIZMUS
A technokrácia elidegenítő világából mindenáron szabadulni igyekvő amerikai fiatalok egy része az őskeresztény hagyományok feltámasztásában keres menekvést. A mintegy 5 évvel ezelőtt megindult Jézus-mozgalomhoz évente százezerszámra csatlakoznak lázadó fiatalok, köztük számos egyetemi hallgató, s máris jelentékeny a krisztusi idők erkölcse mellett hitet tevő újrakeresztelkedők száma. Félő azonban, hogy annyi elődjéhez hasonlóan Jézus új népének csendben kibontakozó „forradalmát” is előbb-utóbb hűségesküvé konvertálja az Establishment. E gyanúpert egyebek közt az a buzgalom táplálja, amellyel az üzleti világ olyan számottevő képviselői, mint a milliomos Bill Bright, támogatják az újrakeresztelkedők mozgalmát.
Mások vágyó szemüket az ókori keletre függesztve remélik megpillantani az olyannyira áhított „világosságot”. Ex Oriente lux! – keletről származnak a jóga kontemplatív technikái, a hindu asztrológia kozmikus misztériumai, innen ered a guruk és a sámánok mágikus tudománya, és ugyancsak keleten gyökereznek az ún. népi vallások is, amelyektől a modern szinkretizmus választ remél kapni a hiteles emberi élet mélyebb értelmét illetően. Ilyen népi vallás a taoizmus; a hindu panteista tanokkal fűszerezett, mohamedán eredetű szufizmus (üvöltő dervisek! és természetesen mindenek előtt a „buddhista igézet” három fő formája: a tibeti eredetű, a japán eredetű és a tulajdonképpeni Zen.
A Zennek, az abszolút kételkedés és tagadás filozófiájának lényegét a „Nagy Bölcsesség – Alapvető Segítség” nevű szutrák tartalmazzák, amelyek nyugati nyelveken szinte visszaadhatatlan gondolatok és ideogrammák – fogalmat jelölő írásjelek – szintézisei. E szutrákban foglaltatott tanítás annak a „bináris logikának” a meghaladására törekszik, amely csak kétféle mikroszektort ismer: igennel szemben nemet, élővel szemben holtat, fehérrel szemben feketét. A Zen a dualitás túllépését hirdeti, a kettőségnek harmadik síkra való emelését; ez a harmadik sík – a Szatori – a meditáló hívő belsejében van, ahol az igen a nemmel, a fehér a feketével egyesül. A kontempláció legmagasabb és legtisztább fokát az ember csak akkor érheti el, ha maga mögött hagyja a nyelvet, a szóhoz kötöttséget. J. D. Salinger, a Zabhegyező népszerű írója idézi azt a fejtörőnek is beillő Zen-koant, mellyel az újonc gyakorolhatja a beszéddel járó „igazság-szennyezés”-ről és „értelemcsonkítás”-ról való lemondást: „Tudjuk, hogy szól két tenyér, ha csattan. Vajon, hogy szól egy tenyér, ha csattan?”
„FŰFEJEK” VALLÁSA
Jézus új népe és a Zen valahol az ezoterikus szubkultúra perifériáján helyezkedik el, ahol az ősi misztérium iránti vonzalom még hagyományos értékekkel és gyakorlati célokkal keveredik. (Az akaratfejlesztés például a Zen esetében nyilvánvaló).
Mihelyt azonban beljebb hatolunk az ezotéria világába, olyan idegen fogalmakba ütközünk, melyeket már össze sem tudunk vetni „otthonról magunkkal hozott” nézeteinkkel és értékeinkkel. Timothy Leary, a Szellemi Felfedezés Ligájának : az LSD-nek (League for Spiritual Discovery) megszállott prófétája The Politics of Ecstasy cimű könyvében például azt ígéri híveinek, hogy elárulja nekik, hol keressék Istent s hogyan találják meg önmagukat. Az igényes célhoz képest Leary receptje meglepően egyszerű: aki meg akarja találni Istent és „szeretkezni akar vele”, aki „szeretkezni akar önmagával” (és csak úgy mellékesen a másik nem képviselőjével is) – az merüljön el nyakig a kábítószerek élvezetében. Egyedül a marijuanát szívó „fűfej” előtt nyílik meg az az ösvény, amelyen „bemászhat Einstein képletébe” és elhatolhat „az anyag végső természetébe”.
Timothy Leary – állapítja meg G. Márkus György (Világosság, 1973. 4.) – tudatosan vállalja a pszhichedélikus mozgalom vallásjellegét, „amely valóban egyértelműen megnyilvánul a nyugati társadalmak kábítószerkultuszában: ahogy a vallás a nép ópiuma volt és marad, úgy ma a kábító szerek is vallási funkciókat töltenek be”. Erre az új vallásra első sorban a hippiknek – vagy Norman Mailer szavával a fogyasztói társadalom fehér négereinek – van szükségük, akik megundorodva a modern civilizációtól, elvetik az emberek közötti érintkezés évszázadok során kialakult normáit és szokásait és lényegében azért menekülnek a kábítószerekhez, hogy önmagukból is száműzzék mindazt, ami ettől a gyűlölt civilizációtól ered.
„APÁTLAN” NEMZEDÉK
A hippi olyképpen próbál menekülni a teljes elidegenedéstől, hogy szembeállítja a társadalom szervezett rendjével és előítéletekben gyökerező totális hatalmával a maga előítélet- és kötöttségmentes, de önző és kizárólag befelé tekintő akaratát nevezhetjük akár szeszélyének is. Ez a hip: a lehangoltság, szomorúság, de a szó ugyanakkor mániákust, fanatikust, megszállottat is jelent.
Személyisége önmegvalósításához a hippinek teljes szabadságra van szüksége. Nem kér a jólétből, a fogyasztói összkomfortból. Eleinte abszolút szexuális szabadságra vágyott. De a szex volt az utolsó erőd, melyet a hippi a társadalommal megvívott egyenlőtlen harcában bevehetett. A kívánt szabadság elképzelt gyönyörűsége helyébe csakhamar a céltalanság fojtó unalma lépett: a mindent szabad, semmit sem érdemes csömöre. Maradt az élettel szembeni melankolikus undor, a mélabú mint öncél és szenvedély. A múltban a romantikus lázadó csoportokat az utópiakeresés jellemezte. A hippi azonban ezt is elveti, mert a jövőben sem lát értelmet és reményt. Inkább valamiféle soha-nem-volt aranykorról álmodozik. Ezt a mitikus aranykort szeretnék feltámasztani a hippikommunák, amelyek a középkori faluközösségek tapasztalatára hivatkozva aszkétikusan lemondanak a modern technika nyújtotta minden kényelemről, és emellett „mágikus praktikákkal” igyekeznek előmozdítani a „természettel való megbékélést és a hiteles emberi kapcsolatok helyreállítását”. Hogy egyelőre csak igen mérsékelt sikerrel, arról a családjához évente visszatérő tíz- meg tízezer csonttá soványodott és nem ritkán nemi bajjal megfertőzött fiatal tanúskodhat
SÁTÁNIMÁDÓK
Tévedés volna azt hinni, hogy az ezoterikus szubkultúra csupán azokra az elidegenedett nyugati fiatalokra korlátozódik, akik az adott társadalmi rend mellett magának a társadalmi létnek is hadat üzennek.
Szó sincs erről. Madame Soleil, a hírhedt jósnő például, aki heteként „tanácsokat ad” az egyik francia rádióban, számos nagysikerű politikust és üzletembert mondhat rendes ügyfelének; a nyugatnémet „titkos társaságoknak, szakemberek szerint, legalább 3 millió tagja és 7 millió szimpatizánsa van és ezek jobbára a középosztályhoz tartoznak. A parapszichológia és a metempszichózis, a csillagjóslás meg a számkabbalisztika, az ufológia és az alkímia tárgyköréhez tartozó könyvek és filmek nagy közönségsikere szintén arra mutat, hogy a fiatalokon kívül ma már a társadalom széles rétegei érdeklődnek az okkult tanok iránt. Nem ritka az érdeklődők között a biztonságosan integrált, jómódú középosztálynak az a rétege sem, amely kedveli a „forró” élményeket. Ezek alkotják a zömét az újabban Nyugat-szerte gombamódra elszaporodó „sátán-egyházak”-nak.
„Éjfélkor, teliholdnál, kecskefejjel és néger mágikus szobrokkal díszített koromfekete oltárok előtt az ördöngösség titkaiba beavatott papok és papnők celebrálta miséken fiatalok és idősebbek áldoznak felöltözve – másutt ruhátlanul – a sátánnak” – olvassuk a New York-i Time egyik nemrégi számában. Ezt követően a lap részletesen beszámol a sátánszertartások rendjéről, a „Sátán bibliájá”-ról, a „luxus- és szuperkegyszerek”-ről, a divatos és igéző miseruhákról és ördögtoalettekről, s nem utolsó sorban egyes papnők (és papok?) derékig vagy azontúl érő meztelenségéről.
Mi ez? Játék? Filiszterpukkasztás? Vagy újfajtájú szexklub, ahol az orgiaízesítő sátánimádás időnként kábítószerfogyasztással párosul? Tekinthetjük ennek is, amannak is. Annyi biztos, hogy a modern Lucifernek vajmi kevés köze van ahhoz a félelmetes bibliai diabólushoz, akivel évezredek óta rémitgetik a jámbor lelkeket. A modern sátánimádók Beliálja inkább Anatole Francé ironikusan gonoszkodó Luciferjére emlékeztet, aki a szemforgató farizeizmussal s a megmerevedett álerkölcsökkel szemben a mámort, a gyönyört és az – értelmet testesíti meg. Ez utóbbi tulajdonságától – igaz – a modern sátánhívők eltekintenek. Minden mítosz teremtette „hős” alkalmazkodni kénytelen létrehívói ízléséhez, és egyúttal örök antitézise az éppen meglévőnek. A tudományos technikai kor „pszichodrámái”-nak Luciferje tehát úgyszólván hivatalból irracionális.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.