Alig öt éve annak, hogy Herman Kahn és Anthony Wiener, a The Year 2000 című könyv szerzői – a technokrata körök művi derűlátásában (s ma már bízvást hozzátehetjük: rövidlátásában) szenvedve – semmiféle akadályát sem látták a presztízs- és luxusfogyasztás további korlátlan növekedésének.
Azóta a környezetszennyeződés egyre aggasztóbb méretű fokozódása és az élet minőségi elemeinek leromlása nézeteik felülvizsgálására kényszerítette a technokrata-menedzseri rendszer egyes irányt szabó s hangadó elemeit. Az embernek szinte az az érzése, hogy a radikális fiatalság „ellenkultúrás” ideológiája nagy hirtelen polgárjogot kapott a döntéseik optimális voltát s várható hatásait számítógépein kalkuláló menedzseri irodák gondosan párnázott ajtai mögött. A menedzseri körök, eddigi látszólagos sikerük ellenére, újabban kételkedni kezdenek jövőjükben, megkérdőjelezik saját céljaikat, elgondolkoznak gazdasági rendszerük határairól, s felismerik, hogy nem elég a növekedésre támaszkodni, irányt is kell szabni a növekedés menetének.
Mindez a Nemzetközi Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezetének (OECD) megbízása alapján nemrég elkészült Brooks-jelentésből tűnik ki, amely a tudományos kutatás hagyományos eszközeivel kívánja felvenni a harcot a civilizációs ártalmak ellen.
A Brooks-jelentéssel szemben a Római klub megrendelésére kidolgozott Meadows-jelentés George J. Church szavaival „az értelem kopernikuszi forradalmasítására törekszik”. A Hét 1972/26. számában Kun János röviden ismertette Meadowsék könyvét. Arról a szenvedélyes (de korántsem magában álló) vitáról pedig, amely a bukaresti III. Nemzetközi Jövőkutató Konferencián robbant ki a könyv zárókövetkeztetései körül, A Hét 1972/37. számából értesülhettünk.
Az előzményekről talán mindössze annyit, hogy 1968. április 6-án Aurelio Peccei-nek, az olasz Olivetti-üzem egyik vezetőjének és a FIAT-konszern alelnökének kezdeményezésére huszonöt ország számos ismert üzletembere és tudósa részvételével magánjellegű társáság alakult: a Római klub. Az új egyesület bőkezű anyagi támogatását három autóipari nagyvállalat: a Volkswagen, a Fiat és a Ford vállalta. Az autóipar sok százezer dolláros érdeklődése könnyen érthető: a közeljövőben fenyegető válság elsősorban ezt a sok milliárd dolláros iparágat rendítheti meg alapjaiban.
Pecceiék – mint ismeretes – a Massachussetis Institute of Technology számítógép-szakértőihez fordultak: vizsgálják meg planetáris szinten öt tényező: a demográfiai robbanás, az exponenciális ipari növekedés, az élelmezési források korlátolt volta, a nyersanyag-készletek kimerülésének veszélye és a szennyeződés egymásra hatásának tükrében a világ irányzatok várható alakulását. A kutatáshoz szükséges munkamodellt Jay W. Forrester professzor, a dinamikus rendszerelemzés ismert úttörője készítette el. Forrester még a múlt év végén közzétette következtetéseit World Dynamics cimű könyvében. Nyomban ezután tizenhét fiatal demográfusból, közgazdászból, szociológusból, ökológusból és matematikusból álló nemzetközi kutatócsoport, a Meadows-házaspár vezetésével hozzálátott a Forrester-féle vázlat továbbfejlesztéséhez: betáplálták a számítógépekbe az egész világból lármázó különféle információk tömkelegét.
A növekedés határai című könyvüket Meadowsék ez év elején tették közzé. Józan, s valamelyest bocsánatkérő hangon a tanulmány szerzői amellett foglaltak állást, hogy az ipar további akadálytalan fejlesztésének csak egyféle kimenetele lehet: „mind a lakosság, mind az ipari termelés hirtelen bekövetkező és ellenőrizhetetlen hanyatlása még valamikor a 2100. esztendő előtt.” Az MIT számítógépeinek görbéi szerint az ipar valamikor a 21. század közepe táján nyersanyaghiány következtében összeomlik és minthogy nem lesz képes többé elegendő műtrágyát, rovarirtót, orvosságot gyártani, tragikus következményekkel járó éhínség és járványok törnek ki.
A katasztrófa nagyságát a zuhanó görbék egyértelműen jelzik: a sok milliárd lelket számláló emberiség szinte maradéktalanul áldozatául esik, a túlélők életformájának minőségi mutatói pedig hihetetlenül alacsony szintre süllyednek Igaz – ismerik el Meadowsék – új technológiai eljárások megsokszorozhatják az iparilag felhasználható nyersanyagok mennyiségét, de amennyiben ez megtörténik, az ipar folytatja exponenciális növekedését mindaddig, amíg a levegő- és vízszennyezés teszi majd elviselhetetlenné az életet. A szennyezést is csökkenteni lehet, például, egy termelőegységre számítva mintegy 75 százalékkal. Az így szerzett előnyt azonban a további exponenciális növekedés már húsz év alatt megsemmisíti. Tehát egyetlen megoldás létezik csupán: az ipari fejlesztést még a századforduló előtt meg kell állítani; az új befektetések ettől az időponttól kezdve nem haladhatják meg többé az elhasznált termelőeszközök értékét.
A növekedés határait eddig húsz országban, tizenkét nyelvre lefordítva milliós példányszámban hozták forgalomba. Az érdeklődésre mi sem jellemzőbb annál, mint hogy egyrészt ezt az alapjában véve elvont, tudományos könyvet valósággal széjjelkapkodták, másrészt a nulla növekedés – „zegrizmus” (0–Growth Movement) – hívei különböző nyugati országokban máris politikai jellegű egyesületekbe kezdenek tömörülni. Az európai zegrista mozgalomnak Sicco Mansholt, a Közös Piac Bizottság nemrég leköszönt szociáldemokrata elnöke állt az élére.
7 milliárd ember…
A Meadows-kutatás jelentőségéről Aurelio Peccei részint a bukaresti nemzetközi konferencián, részint különböző nyugati lapoknak tett nyilatkozataiban az alábbiakat mondta:
Háromszáz évvel ezelőtt a Földnek még alig félmilliárd lakosa volt, a harminc évvel ezelőtti lakosságszám sem haladta meg a kétmilliárdot. 2000 körül már hétmilliárd emberrel kell számolnunk. Ezeknek több lakásra, iskolára, kórházra, útra és természetesen élelmiszerre, ruházatra lesz szüksége. Mindennek előteremtése hihetetlen erőfeszítést igényel. Harminc év alatt meg kellene kétszerezni mindazt, ami létezik, csak azért, hogy fenntarthassuk a jelenlegi életszintet. Az egy főre eső jelenlegi fogyasztás (az egy főre eső szennyezésről nem is szólva) mintegy tízszerese az 1900. évinek. A 2000. évben jelentkező fogyasztási igény hozzávetőlegesen hetvenszer nagyobb lesz a száz évvel azelőttinél.
Az MIT számítógépei szerint a Föld nem képes ezt a nagy igényű és nagy mértékben szennyező lakosságot eltartani. Ha a jelenségek ellenőrzésére nem tennének idejében határozott intézkedést, ha semmiféle változás sem történne, akkor az emberi társadalom nem kerülhetné el a katasztrófát.
„Amennyire szilárd azonban a Meadows-jelentés szerzőinek meggyőződése – írja Pavel Apostol az Era socialistă-ban –, hogy a jelenlegi növekvési irányzatok elkerülhetetlen katasztrófához vezetnek, annyira erős a bizalmuk abban, hogy ezt a katasztrófát meg lehet előzni.”
Adjuk át talán maguknak a szerzőknek a szót: „A növekvési irányzatok módosítása lehetséges, és nemcsak megteremthetjük, hanem hosszú időre biztosíthatjuk is az ökológiai és gazdasági egyensúlyhoz vezető körülményeket. A globális egyensúly állapotát oly módon lehet létrehozni, hogy kielégítsük a Föld minden egyes lakosának alapvető anyagi szükségleteit és ugyanakkor minden embernek egyforma lehetősége nyíljék arra, hogy kibontakoztathassa egyéni képességeit.”
Mindennek előfeltétele a növekvés rendszabályozása. Egyensúly és szabályozás – anarchikus növekedés helyett; az összhang helyreállítása igényeink és a Föld korlátolt lehetőségei között. Ezt az új egyensúlyi állapotot tíz-húsz éven belül meg kell teremteni.
Természetesen jóformán meg sem száradt még a nyomdafesték a Meadows-jelentés lapjain, máris megindult ellene a különböző szakemberek támadásának pergőtüze. Mindenekelőtt a betáplált adatok helyességét vonták kétségbe; úgy vélték, Meadowsék elsiették munkájukat és eltúlozták a „rossz” irányzatokat, például alábecsülték a Föld geológiai tartalékait. Számítógépszakemberek egyszerűen GIGO-nak minősítették az egész Meadows-kutatást, a Garbage in, garbage out (ahol szemét megy be, szemét jön ki) mondás kezdőbetűiből. E támadásokat a Római klub szakértői aránylag könnyűszerrel kivédhették. A jelenlegi évi hét százalékos exponenciális ipari növekedés ugyanis – mint ismeretes – a termelés tízévenkénti megduplázódását és százegynéhány év alatti ezerszeres szintre való emelkedését jelenti. A nemzeti jövedelem megkétszereződéséhez szükséges ipari fejlesztés ugyanakkor nem kétszeres, hanem hatványozott nyomást gyakorol a természetre. Másrészről az évi két százalékos átlagos lakosságszaporulat eredményeként a Föld népessége minden évszázadban nyolcszorosára nő, vagyis száz év múlva 30 milliárd, a 22. évszázad küszöbén pedig már mintegy 60 milliárd ember lakná a Földet.
Meadowsék tehát bízvást azt felelhették bírálóiknak, helyettesítsék tetszés szerinti adatokkal az általuk betáplált adatokat és húsz-harmincéves időkülönbözettel ugyanarra az eredményre jutnak. Sokkal inkább figyelemreméltók azok a bírálatok, amelyek azt vetik az MIT kutatócsoport szemére, hogy alábecsülték a tudományos és műszaki fejlődést, hogy nincs bizalmuk az emberi képzelőerőben. E bírálatok jogos voltát Aurelio Peccei is elismeri, de azzal érvel, hogy nem állt jogukban az előre nem láthatóra, a be nem tervezhetőre építeni.
„Civilizációnk egyik legfőbb tévedése – véli joggal-jogtalanul Peccei – a vak bizalom a technológiában. A technikai haladás enyhítheti egy rendszer betegségének tüneteit, de nem szüntetheti meg az alapvető okokat, vagyis a szüntelen növekedés összeférhetetlenségét a földi erőforrások véges voltával. Még azok is, akik a műszaki haladásra építenek, elismerik, hogy a megoldásoknak nem kell szükségszerűen egybeesniük a válság kitörésével. Márpedig az elkésett megoldás nem háríthatja el a katasztrófát.”
Az érvelés logikája töretlen. Mégsem rendítheti meg az emberiség java részének bizalmát Demokritosz és Newton, Giordano Bruno és Einstein tudományában, amely a történelem során annyiszor volt képes „csodát” tenni. Peccei hivatkozik arra, hogy a világ számos jeles tudósa fenntartás nélkül elfogadta következtetéseit. Nincs okunk ebben kételkedni. De emlékezzünk vissza például arra, hogy Rutherford lord, aki minden kortársánál többet tudott az atommag belső szerkezetéről, holta napjáig sem hitt az atomhasadás gyakorlati megvalósíthatóságában. Halála után három évvel az első atombomba felrobbant Hirosima fölött. És hasonló példát tucatjával tudnánk felhozni. A tudósok legtöbbje szilárdan hisz Földön kívüli nem szennyező erőforrások (mint például a napenergia, esetleg az atommagfúzió) jövőbeni felhasználásának lehetőségében. Ezek az új erőforrások évtízezredekre megoldhatnák az emberiség minden anyagi természetű gondját és valóságos globális jólétet teremthetnének.
Globális egyensúly felé?
A Római klub számítógépes kutatása azonban nem tud és nem is akar ilyen messzire nézni. Talán éppen ebben van a számítógép-szakemberek ereje, de az szabja meg egyúttal a korlátaikat is. 1968 májusának forró napjaiban egy „ellenkulturista” francia diák ezt írta professzorának: „Nem azt akarjuk, hogy számítógépen kikalkulálják szükségleteinket, hanem azt, hogy meghallgassanak!” De a „meghallgatás” meghaladja a probléma-megoldó számítógép-szakemberek képességét, ők jelen pillanatban „a kérdés gyakorlati oldalait vizsgálják. „Most dolgozunk – mondja Aurelio Peccei – egy második, sokkal gyakorlatibb jellegű tanulmányon, amely rámutat, hogyan élhetünk, létezhetünk a megadott »alternatíva-résen« belül. Hogyan kell ésszerűen átszervezni a termelést, hogy méltányosan kielégítsük a világ szükségleteit. Egészen új módszerekre van szükség. Ezek képzelőerőt, új politikai magatartást, új erkölcsöt követelnek. Második tanulmányunk az elkövetkező mintegy 30 esztendős szakaszt öleli majd fel.”
Peccei ezzel kapcsolatban különösen hangsúlyozza annak fontosságát, amit ő „válaszadási idő”-nek (temp de réponse) nevez. Egy intézkedés és annak érezhető hatása között gyakran igen hosszú idő telik el. Így például, ha máris megtennének minden intézkedést a demográfiai robbanás megállítására, a hatást csak tizenöt-húsz év múlva kezdenék érezni.
A rendelkezésünkre álló szűk keret természetesen nem elégséges a felvetett kérdéskomplexum különböző vonatkozásainak akár csak megközelítő felvázolására sem. Elégedjünk meg ezért három kirívó mozzanat megragadásával. Mindenekelőtt: van-e egyáltalán lehetőség „planetáris szintű” tervezésre? Aurelio Peccei erre megkerüli a választ:
„Sokba fog kerülni – mondja. – És nem valósulhat meg máról holnapra. A növekvés egy ideig még folytatódni fog. Az emberek még nincsenek lelkileg felkészítve az egyensúlyra.”
Másodszor: mi történnék a fejlődő országok lakosságával a Római klub elképzeléseinek megvalósulása esetén? Örökre megmaradna a különbség szegény és gazdag között? Erre a kérdésre már sokkal merészebb választ kapunk: „Amennyire világos, hogy az emberiségnek mérsékelnie kell igényeit, annyira világos az is, hogy a gazdag és szegény országok közötti felháborító különbségek nem állandósulhatnak. Mert jelenleg a gazdagok tovább gazdagszanak, a szegények pedig gyerekeket hoznak a világra. Két különálló dologról van szó. Az egyik: csökkenteni kell a globális igényt, a másik: egyensúlyt kell állítani az egyenlőtlenség helyébe. Ez is benne van az MIT-tanulmány üzenetében.” A harmadik és az előbbieknél is súlyosabban latba eső kérdés: elképzelhető-e egyáltalán, hogy a profiton alapuló tőkés rendszer valaha is létrehozhasson egy a Római klub elképzeléseihez hasonló radikális, ám ugyanakkor méltányos globális egyensúlyi állapotot?
„A nem-növekvés – vallja ezzel kapcsolatban Michel Bosquet, a neves francia közgazdász – ellenkezik a tőkés rendszer logikájával és összeférhetetlen azzal a kapitalizmussal, amelyet ismerünk: de nem szükségszerűen összeegyeztethetetlen a kapitalizmus egy más formájával. Két típusú nem-növekedést kell megkülönböztetnünk. Az egyik az MIT számítógép-szakembereinek elképzelése, amely központilag irányított egyensúlyállapoton nyugszik. Ez (a tőkés termelési viszonyok között) – utópia. De meg lehet a fejlődést másféleképpen, nem utópisztikusan állítani. A tőkés gazdaság válsága nem jelent föltétlenül összeomlást, hanem azt, hogy a tőke egészében véve, nem tud tovább nőni, a profitráták csökkennek. Ám a profitráta átlagos csökkenésének nem kell okvetlenül egyformán érintenie az egész tőkés gazdaságot. Ellenkezőleg: lehetőséget teremthet a leghatalmasabb monopóliumoknak arra, hogy kiiktassák a versenyből a gyengéket, a maguk számára szerezzék meg a piacot és monopolizálják az egész termelést. Fennállhat az a veszély, hogy az így hatalomra kerülő tőkés csoport »kapitalizálja« magát a Természetet, mindazokat a tényezőket és forrásokat, amelyek lehetővé teszik az életet a Földön.” Hogy a globális egyensúlynak ez a változata mit jelenthetne, könnyű elképzelni. Elég ha felidézzük a dürrenmatt-i Fizikusok félelmetes vízióját. Így szemlélve a kérdést az ember önkéntelenül Walter Benjamin borúlátó szavaira gondol, amelyekkel Marcuse zárja Egydimenziós emberét: „A remény csak a reménytelenek kedvéért adatott meg nekünk”.
De erre a borúlátásra nincs feltétlen okunk. Amit a kapitalista piacgazdálkodás nem valósíthat meg emberi feltételek között, arra képes lehet az értelem új lehetőségeit megragadó szocialista humanizmus. A vészharang – számos kommentátor szerint – a tőkés rendszernek szól.
Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.