Napjainkban gyakori a tudományok egymásba hatolása. Annyira, hogy erre már szinte fel sem figyelünk. Az elmúlt évtizedekben azt is megtanultuk, hogy végleges megoldás aligha létezik, minden megoldott kérdés új, az előzőknél bonyolultabb problémákat vet fel, és az ismeretlen továbbra is hatalmas feszítőerőként, kihívásként hat. Az örökké táguló láthatár, az egyre távolodó és bonyolódó problémák kuszasága egyesek szemében a mai tudomány zárt voltát sugallja.
Az önmagukat „beavatatlannak” tartók szemében felfokozódnak a haladás valóságos és vélt veszélyei
Exoterikus, a tudomány vívmányait a legszélesebb tömegekbe eljuttató szemléletre talán soha nem volt inkább szükség, mint napjainkban, a biológiai forradalom korában, amikor az ember nemcsak művelője, alanya, hanem közvetlen tárgya is a tudománynak. Csakhogy az ezoteriának a romantika úgyszólván előfeltétele, a tudományos kutatás romantikus korszaka pedig, a nagy harcos eretnekek és magányos farkasok – a Galileik, Bolyaiak, Einsteinek, vagy a Watsonok és Crickek – kora visszavonhatatlanul a múlté. A ma tudósai világszerte állami támogatással működő intézetekben-laboratóriumokban, csoportokba tömörülve, hivatásszerűen, munkaterv alapján dolgoznak. A Big Science – a nagyban űzött tudomány – kora nem kedvez a romantikának.
Szép azonban nemcsak egy gémeskút, hanem például egy rézmozsár vagy vasaló is lehet. Legalábbis a popart művelőinek a szemében. A műalkotásként kiállított közönséges használati tárgyak – mint tudjuk – eredeti rendeltetésüktől elszakítva addig észre sem vett esetlegességekre világíthatnak rá, amelyek elképesztenek ugyan, de a gondolatébresztő szépséget aligha tagadhatjuk meg tőlük. Ebben – és csakis ebben a vonatkozásban némileg a pop artra hasonlít a modern tudományos kutatás alábbi romantikamentes eposza, melynek úgyszólván nincsenek hősei, intrikusai, sőt még tulajdonképpeni konfliktusa sincs, és így katharzisa sem igazi katharzis, csak afféle modern drámába illő: minden kérdés nyitva marad, mint magában az életben.
ÚJ ARANYLÁZ
Mert ha valaki, akár csupán néhány évvel ezelőtt is azt állította volna, hogy útban van egy olyan „csodaszer” szintetikus előállítása, amely gyógyítani fogja a glaukomát és az asztmát, a gyomorfekélyt és a magas vérnyomást, az ízületi gyulladást és a náthát, amely alkalmas továbbá a terhesség megelőzésére, megszakítására és a késlekedő szülés megindítására, sőt a meddőség bizonyos fajtáinak orvoslására is, és amellyel – laboratóriumi kísérletek során – már rákos sejteket is sikerült „meggyógyítani” –, azt minden bizonnyal fantasztának minősítették volna.
Pedig a minderre és még sok minden egyébre alkalmas prosztaglandinok szintézise: eleven valóság Az antibiotikumok és a szteroidok után a szintetikus gyógyszereknek e harmadik nagy nemzedéke – olvassuk a New Scientist-ben, az angol Tudományterjesztő Társaság folyóiratában – „új aranylázt idézett elő a gyógyszeriparban”. Hasonlóan bizakodó hangon ír a pg-kről a Le Monde orvosi szaktudósitója is: „… a prosztaglandinok sikeres szintézise a molekuláris endokrinológia kezdeteit jelenti és egyúttal a gyógyszeres kezelés új aranykorát”.
De hát mi voltaképpen ez az új és titokzatos gyógyszer, amelynek néhány hónappal ezelőtt még hírét-nevét sem hallottuk, és melyről ma sem tud még sokat mondani a gyakorlóorvosok java része? Válaszért hiába ütnők fel az Orvosi Lexikon 1972-ben megjelent III. (p-betűs) kötetét. Pedig a pg-k kutatása szinte ugyanolyan népszerű – s ráadásul sokkal reményteljesebb – ma a biokémiában, mint a kvarkok kutatása az elemi részek fizikájában. Világszerte legalább ötszáz kutatólaboratórium versenyez lázasan egymással a gyógyászat eme új „mindenese” titkainak feltárásáért – írja Allain Regnault a Science et Avenir-ben és még hozzáteszi: az elmúlt néhány évben az orvosi szaklapokban mintegy ezer pg-tanulmány jelent meg; az utóbbi hónapok minden egyes napjára átlag két-két friss szakközlemény esett.
AZ UNIVERZÁLIS „KAPUKULCS”
A pg-kutatás több mint négy évtizedre visszatekintő múltjából számos lap közölt az utóbbi időben érdekes szemelvényeket. A prosztaglandin-kutatás – írja Alexandra Dorozynsky a Science et Vie-ben – tulajdonképpen már 1930-ban megkezdődött, amikor két New York-i nőgyógyász (Kurzrok és Lieb) meglepő dolgot tapasztalt: az anyaméhbe bevezetett vagy izolált méhszövettel érintkező, frissen kibocsátott emberi sperma hol erős összehúzódást, hol pedig teljes tágulást okoz.
E megfigyelésből kiindulva David Goldblatt angol és Ulf S. von Euler svéd kutatónak – utóbbi az 1971. év Nobel-díjasa – öt évvel később, egymástól függetlenül dolgozva sikerült elszigetelniük a spermában azt a zsírsavat, amely egy időben ingerli az izmokat és csökkenti a vérnyomást. A „titokzatos” szubsztanciát von Euler a prosztata termelte hormonnak vélte és ezért prosztaglandinnak nevezte el. Azóta már tudjuk, hogy pg-k különböző sejthártyákban: a tüdőben, a vesékben, az agyban, a bőrben keletkeznek. A szervezetben végtelenül csekély: mikrogrammnyi mennyiségekben fordulnak elő és a jelek szerint csak olykor mutatkoznak, amikor szükség van rájuk, és „fellépésük” rendszerint nem tart néhány másodpercnél tovább. Feladatuk elvégzése után a szó szoros értelmében félreállnak az útból: megszűnnek. A pg-knek szerepük van egyrészt az izomműködés, a cukrok anyagcseréje, a vesevezeték, a bélműködés, a hormonális szekréció szabályozásában, másrészt az idegfluidum továbbításában. Dorozynksi szavaival „a pg-k azok a kulcsok, amelyek nyitják és csukják a kaput a test két fő kommunikációs rendszere: a hormonális rendszer és az idegrendszer között”.
AZ ELSŐ MILLIGRAMMOK
Az Euler-Goldblatt-féle felfedezést követő két évtizedben a pg-kutatásban semmiféle előrehaladás nem mutatkozott. A biokémikusok akkori felszerelése túl kezdetleges volt még ahhoz, hogy lehetővé tegye ezeknek az infinitezimális adagolású molekuláknak az elszigetelését és tanulmányozását. Fordulat 1956-ban következett be, amikor Sune Bergström, a stockholmi Karolinska-intézet igazgatója fogott neki a vizsgálatnak, olyan kutatógárda segítségével, amelyhez spektro-fotometriában és kromatográfiában jártas szakemberek is tartoztak. Bergström később összeköttetésbe lépett David J. Weisblattal, a kalamazoo-i (Michigan, Egyesült Államok) Upjohn Gyógyszerészeti Laboratórium ismert szerves vegyészével, akinek sikerült az Upjohn-tól 100 ezer dolláros támogatást szereznie a kutatómunka folytatásához. Ez az összeg lehetővé tette nagy mennyiségű juh-ivarmírigy beszerzését és feldolgozását, hogy néhány milligrammnyi prosztaglandint nyerjenek. A hatvanas évek elején Sune Bergströmnek sikerült a ma ismert tizennégy fajta prosztaglandin közül kettőt azonosítania és vegytisztán kristályosítania. Megállapították, hogy a pg-k hosszú molekuláris láncot alkotó, 20 szénatomból álló nem telített zsírsavak.
1964-ben mind az Upjohnnak és a Karolinska-intézetnek, mind pedig a hollandiai Unilevernek sikerült egy-egy önálló módszert kidolgoznia a pg-k szintézisére. Ettől kezdve már nemcsak milligrammokat. hanem grammokat tudtak előállítani ebből az igen drága anyagból, melynek ára ezer-kétezerszerese az aranyénak: kilogrammonként mintegy kétmillió dollár. Az is igaz viszont, hogy egy kilogrammnyi pg – jól elosztva – elegendő volna egymilliárd effektus kiváltásához vagy egymillió szülés levezetéséhez.
KUTATÓTOBORZÁS AMERIKAI MÓDRA
Időközben felfedezték, hogy a floridai korallzátonyokban nagy mennyiségben előforduló Plexaura homomalla nevű korall a prosztaglandin egy olyan izomerjét tartalmazza, amely könnyen átalakítható aktív pg-vé. Upjohnék, átlátva, hogy a kérdés túl bonyolult ahhoz, semhogy egyetlen kutatócsoport megbirkózhassék vele, elhatározták: ingyenesen pg-vel látnak el minden kutatót, aki a kérdéssel foglalkozni kíván. Így világszerte mintegy négyezer biokémikust, biológust és orvost sikerült bekapcsolniuk a munkába. Hogy a kutatók érdeklődése ne lanyhuljon, az Upjohn – tipikus amerikai ötlettel – egy reklám-irodára (ún. „public relation” cégre) bízta a munkálatok eredményeinek rendszeres és széleskörű ismertetését-népszerűsítését.
Beal dr., az Upjohn egyik legjobb vegyésze 1965-ben újabb három anyagot szintetizált a tizennégyből és ugyanakkor különböző országokban több mint hetven tudományos dolgozatban számoltak be az elért eredményekről. Megállapították, hogy valamennyi pg prosztanoikus származék, és mind a tizennégynek egyforma alapváza van, akárcsak a szteroidoknak.
A kutatók a prosztaglandinokat négy osztályba sorolták; ezek közül mindegyiknek más-más fiziológiai effektusa van, de vegyi struktúrájuk között nincs jelentős eltérés. Az egyes prosztaglandinok jelzése (PGA, PGB, PGE, PGF) megfelel a zsírsavak négy alaptípusának. A pg-k, aszerint, hogy milyen szövetből származnak, sarkallhatják vagy gátolhatják az adénicikláz keletkezését és ennek révén ellenőrzik a ciklikus AMP (adenozin-monofoszfát) termelését, amely – a legújabb kutatások tanúsága szerint (Earl Sutherland ezért kapta meg 1971-ben a Nobel-díjat) – a sejtműködés legfőbb szabályozója. A pg-k akciója a hormonokétól eltérően nem korlátozódik valamelyik adott sejttípusra, hanem fontos – bár még kellőképpen nem tisztázott – szerepe van magának a hormonális egyensúlynak a biztosításában. A pg-k széles hálózata szoros együttműködésben a hormonális rendszerrel a sejtközi ellenőrzés hatékony szerve. Felszívódásuk igen gyorsan végbemegy, mihelyt a sejteken kívül tartózkodnak. Ez gyógyászati szempontból nagy előnyt jelent, mert az orvosságos ártalmak rendszerint szervi felhalmozódás következményei.
AZ UGANDAI „PG-BÉBIK”
1970 júniusában tizenhat ország számos gyakorlóorvosa és kutatóbiológusa találkozott a michigani Brook Lodge-ban, hogy megvitassák, milyen eredménnyel járt a prosztaglandinoknak eddig több mint tízezer esetben történt alkalmazása. Az eredményeket általában kielégítőnek találták, és különösen nagyra értékelték Dr. Sultan M. Karimnak, a kampalai Makerere-egyetem fiatal farmakológus-professzorának tapasztalatait, akinek volt bátorsága 3500 késlekedő szülést levezetni hazájában, Ugandában, pg-k alkalmazásával. Végül néhány hónappal ezelőtt E. Corey, a Harvard-egyetem professzora bejelentette az Amerikai Kémiai Társaság kongresszusán, hogy a hátralevő két utolsó prosztaglandin szintézise is sikerrel járt a vezetése alatt álló laboratóriumban. Ezzel elhárult az utolsó akadály a pg-k ipari úton való előállítása elől.
A sikerrel zárult pg-kutatást a nemzetközi tudományos együttműködés valóságos iskolapéldájának nevezhetjük. Hét ország számos elméleti és gyakorlati tudósa vett részt benne és a láthatár, melyet megnyit – jóllehet a gyakorlati alkalmazás számos kérdése még megoldásra vár – talán nem marad majd mögötte a Pasteur és Flemming nyitotta perspektíváknak.
„Az elmúlt évek egyik legnagyobb tudományos kalandja volt ez – állapítja meg dr. Escoffier-Lambiotte a Le Monde-ban –, amely forradalmasítja a kórtant és új szakaszt nyit meg a gyógyászatban. A gyógyászatot a következő évek ben a molekuláris endokrinológia fogja irányítani.”
Bárcsak ne élnének vissza vele!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.