MEGHALT TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
A kolozsvári MÁSvilág klubban, a Törökvágás utcában hallottam először előadni, még a huszadik század kilencvenes éveiben. Mint mindig, a világ állapotáról osztotta meg gondolatait, élesen, vidám rettenthetetlenséggel. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy lehet így is beszélni, nem csak óvatoskodva a tabuk körül, nehogy őszinte tudásvágyunkkal érdeket sértsünk. A kilencvenes évek Kolozsvárján ugyanis még javában tartott az omerta, visszaemlékszem egy Szilágyi Domokos-konferenciára, aminek a közös gondolkodás, értelmezés lett volna a témája az akkoriban nyilvánosságra hozott ügynökaktákról, minden adott volt a szabad diszkusszióra, mégis valami megmagyarázhatatlan feszengés, kővé válás lett belőle.
TGM-en nem fogtak a törzsi átkok. A Névtelen utcai zsinagógában működő Tranzit Házban az államkapitalista diktatúrát elemezte teoretikus fegyelmezettséggel, érvek és ellenérvek mérlegelésével. Akkoriban nem tudtam elfogadni nagyvonalú legyintését az egyéni behódolásokra. Azt mondta, hogy ez lényegtelen a rendszert működtető szervekhez képest, persze érti, hogy jobban fáj barátaink árulása, mint ellenségeink ténykedése, de hát ez evidencia, nem ez a szellemi kihívás, hanem a világ állapotának megértése.
Miközben Gazsi a legkevésbé sem legyintett mások fájdalmára. A Törzsi fogalmak előszavában az emberi szenvedést az egyetlen szóra érdemes beszédtárgynak nevezi. Ha meg így áll a helyzet, akkor beszéljünk róla, keressük meg az összefüggéseket, ne fogadjuk el, hogy ezt dobta a gép. A kritikai gondolkodás, a különféle társadalmi, spektátori és egyre inkább: fogyasztói csoportokra szabdalt emberi létezés szolidáris formáinak keresése szerintem logikus következtetés TGM gondolkodói pályáján. Ha nem akarok cinikussá válni, nem hagyom magam elkedvetleníteni attól, hogy minden erőforrás a legostobábbak és/vagy legcinikusabbak kezében van, akik folyamatosan pusztítják mindazt, ami szép és élet, ha nem adom fel azt az elképzelést, hogy az emberi méltósághoz hozzátartozik, hogy lássa, értse mindazt, amiben van, és legyen képzelőereje akkor is változtatni, ha semmi egyebet nem hall maga körül, mint ósdi közhelyeket, szóval ha így áll a helyzet, akkor a rendszerkritikus filozófia és a szolidáris praxis felé vezet az utam.
Még akkor is, ha a rendszer arra szocializál, hogy befeszült, megfelelési kényszeres, örömre képtelen emberek legyünk. Gimnazistaként matematika-tanárnőmön kívül nem ismertem szabad embert. A humán tudományokban a szabadság nem volt opció a diktatúrában. Kivéve Gazsit. Ő akkor sem írta meg – névtelenül sem – az Utunk című lapnak a hatalom elvárta propagandacikket, ha ezért megsértődtek rá a kollégái. Miért, az ő patyolattiszta lelkiismerete fontosabb, mint a közös magyar érdek? Gazsi bizonyára nem vitatkozott velük, nem is hibáztatta őket, „nekem a legszörnyűbb tapasztalatom az volt itt, hogy milyen módszerekkel tette tönkre az embereket a Securitate”, mondta egy transindexes interjúban, de csak nem írta meg azt a kis magyar behódolószöveget. Ha azt konkrétan nem tudhatta is, hogy ötven év múlva éppen azért létezik majd Kolozsváron magyar szellemi élet, mert az ő habitusába nem fért bele a sunnyogás, mert nem érte be félmegoldásokkal, pepecseléssel, hímezéssel-hámozással, de azt viszont már akkoriban is tudta, hogy a közös magyar érdek nem az így-úgy túlélés. Mert azt ebben a formában megette a fene. Világosan kifejtett eszmék, nem elvesztegetett élet, ezt TGM-től tanulják a mostani fiatal felnőttek.
A valóság megértésére tett erőfeszítés és a morális tartás azzal jár, főként diktatúrában, hogy eléggé egyedül marad az ember. Gazsi, a mindenkire kíváncsi, jó megfigyelő, tévedhetetlen memóriájú, tömegeket megmozgató szónok szeretett és tudott egyedül lenni. Fütyült a kirekesztésre, a megvető tekintetekre, a megfagyó levegőre. Egyszer nagy vidáman elmondta, valaki Heller Ágnesnek azt állította róla, hogy hiú volna, mire Heller Ágnes helyesbített, hogy Gazsi nem hiú, hanem gőgös. Mi a különbség, kérdeztem tőle. Nem fontos, hogy mit gondolnak rólam, valami ilyesmit válaszolt. Amihez, azt hiszem, kell valami alapbiztonság, amit Gazsi csordultig megkapott. Még senkit nem hallottam olyan szeretettel áradozni szüleiről, ahogyan ő áradozott. Ha jól emlékszem, Gazsi olyan tízéves lehetett, amikor apja egy egész havi fizetéséből vásárolt két repülőjegyet a Kolozsvár–Nagyszeben útvonalon, hogy a fia megtapasztalja, milyen is repülni.
Akkor is megértett, amikor egy szót se szóltam.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 3. számának Publicisztika rovatában 2023. január 20-án.