Aszketikus kommentárt fűznék Andrei Plesu Amicus Tamás… (ÉS, március 30.) című válaszcikkéhez.
Írd meg, amit Andrei Plesu válaszáról gondolsz? Ne írd? Ha megírod, meg fogod bánni, mert alájátszol vele az éppoly banális és hamis, mint amennyire elterjedt két nemzet közötti oppozíciónak, hiszen az Andrei Plesu szövegével szembeni fenntartásaid könnyen olvashatóak nemzeti alapon beinduló kéretlen apológiaként. Ha viszont pusztán emiatt nem írod meg, akkor simán interiorizálod „az ellentétek sivár tiktakját”. (A kifejezés Andrei Plesué, A madarak nyelvében olvasható.)
„Mindkettőt meg fogod bánni.” (Kierkegaard, Vagy-vagy)
A köztesség keresésének a műfaja legyen most az aszketikus kommentár: próbálj meg a szövegnek szigorúan csak a logikájával meg a szerkezetével foglalkozni.
Az Amicus Tamás… (Dilema, 2001. február 16-22.) az „egyetemes összefüggések törvényéből” kiindulva nagyon elegáns és veszélyes következtetéshez jut: „Mindössze annyit tehettünk, hogy választunk, hogy elkötelezzük magunkat egyik vagy másik tábor mellett, és hogy következetesek maradunk.” Amit kissé tovább eképpen folytat (ez a szövegrész nincs benne a magyar változatban): „Nagyon sok ragyogó embert ismerek, akik egy túl komolyan vett választásukért föláldozták intelligenciájukat és végül eljutottak oda, hogy kimozdíthatatlanok legyenek tévedéseikből.”
De miért volna a körben forgó érvelés az „egyetemes összefüggések törvénye”? Plesu cirkulusa vázlatosan így nézne ki: a Vadim Tudor-féle szélsőséges nacionalizmus a magyar nacionalisták miatt tud hatni, a magyar nacionalisták azért vannak, mert a kommunista internacionalizmustól védik magukat, a kommunizmus a kapitalista kozmopolitizmus ellenhatásaként jelent meg, ezt viszont az idegengyűlölet miatt kellett létrehozni, végső soron a fasizmus ellen, ami viszont a kommunizmus elleni harcmodor. Amit még tovább egyszerűsítve: az idegen gyűlölete – elfogadása; más regiszterben: kommunizmus/szocializmus – fasizmus.
1. A Vadim and Co. viszonya a vele szemben álló oldalhoz nem azonosítható a szimpla kauzalitással. Mert bármilyen rémesek is legyenek, mégiscsak személyekről van szó. A nacionalista, fasiszta, kommunista stb. ideák és viselkedésminták nem vonatkoztathatóak el az őket elgondoló/gyakorló személyek rendkívül változatos motivációitól. Attól, hogy ki-ki miért gondolja, miért teszi. Ez a kör azért nem vitiosus, mert a benne szerepet játszó emberek a vitiosusak, és mindegyik felelős azért, hogy mit kezd a maga cirkuszával. Másképp mondva: nem kizárólag egy külső törvény a dolog motorja, mely mint ilyen eleve föl is mentene a felelősség alól, hanem egy sereg más aspektus is van, reménytelenek és még inkább reménytelenek, de azért megtörténhet, hogy van olyan szituáció, amikor az ember nem szenvelgő marionett.
2. A konklúzió, hogy a maximum, amit tehet az ember, hogy ne vegye „túl komolyan” a választását: világos és hibátlan – persze ha elfogadtuk, hogy a választás pusztán látszat, valamiféle irracionális döntés valamelyik, mindenképpen rossz oldal mellett. Hibátlan ez a konklúzió, hiszen ha nem jön be a képbe, hogy az ember hibázhatott vagy éppen közönyös volt, akkor a továbbiakban valóban csak arra kell ügyelnie, hogy ne kerüljön „túl komoly” szituációba, mert akkor tévedhet is. Ilyen utópikus szituációkat teremteni stílus kérdése: lehet szépen és elegánsan elsiklani, lehet vulgárisan és drasztikusan véget vetni, szépen és vulgárisan, drasztikusan és elegánsan stb. stb.
Az Amicus Tamás… elegáns szövegében meg fogod találni a szerző csodálatának nyomait TGM intelligenciája, szellemessége, kiválósága iránt, de nem találod a töprengést az általa fölvetett kérdéseken, gondokon, félelmeken és feltételezéseken. (Erre vonatkozóan jól jársz, ha elolvasod Z. Ornea, Pavel Câmpeanu, Mircea Iorgulescu és Andrei Cornea cikkét, ugyanabban a Dilemában, illetve az ÉS 13., 14. és 15. számában.)
Plesu szövege elegánsan ironizál az értelmiségiek kötelességén, hogy nézzenek végre szembe a történelemmel, a személyes feladatokkal, tegyenek már különbséget kommunizmus és nacionalizmus között, gondolják végre újra, hogy mi fontos Eliade, Cioran, Noica életművében, és mi szemét, hogy ne gondolják az újabb generációk egy pillanatig sem, hogy Eliade azért volt nagy koponya, mert vasgárdista volt. „Talán újból letiltjuk a három sárkányt?” – olvassuk a retorikusan (mert: ha letiltanánk, ezzel azt bizonyítanánk, hogy még mindig hiszünk a sárkányok létezésében) szerkesztett kérdést. És nem találod annak igényét, hogy elemezni kellene, vagy akár csak figyelmesen olvasni a három nagy román gondolkodó, Cioran, Eliade és Noica műveit. Enélkül viszont muzealizált, mumifikált a viszony hozzájuk, ez sem rajtuk, sem a vasgárdán, sem pedig a kortárs román eszmetörténeten nem segít.
TGM azzal fejezi be levelét román barátainak, hogy „kutyát, macskát tartunk a lakásban, tehenet, antiszemitát nem tartunk a lakásban, egyszerű, ugye?„, mire Plesu újra retorikailag épít, és egy gyors mozdulattal, a kipakolás és a betiltás egyberántásával bagatellé válik a disztinkció szükségessége: „pakoljuk ki a házból a tehenet és az antiszemitát?” TGM kis példázatában azonban nem a tehenek betiltásáról volt szó, pláne nem főbelövéséről, még csak arról sem, hogy esetleg nem kellene őket – a teheneket és az antiszemitákat – gondozni.
Igen, minden okunk megvan arra, hogy szkeptikusak legyünk az értelmiségiek szerepével kapcsolatban: ha egy szövegből semmi más nem következik, mint némi szellemesség, allúziók azonosítása és egy játékos szerkezet, nincs mit fölróni azoknak, akiknek eszük ágában sincsen beleolvasni ebbe-abba, megismerni ezt-azt a történelemből, mielőtt magukra vennék a lehető legvégtelenebb hatalmat.
Megjelent az Élet és Irodalom XLV. évfolyama 18. számának Publicisztika rovatában 2001. május 4-én.
