A telefont megint nem veszi fel senki, pedig már annak az unott, lekezelő ápolónak is örülnél, aki az elmúlt két órában legalább ötször elmondta, hogy nem, nem tudjuk, hogy mi van Vele, de még nem került fel az osztályra. Több mint öt óra telt el azóta, hogy betolták a műtőbe, és azt mondták, hogy két órával később érdemes telefonálni.
Tudni akarod, hogy mi van vele.
Kapkodva pakolod be a dolgait. Telefon feltöltve, pizsama, zokni, valami kekszféle, ki tudja, hogy kap-e egyáltalán ott enni, a sürgősségin állítólag nem kapott, de akkor még legalább felvették a telefont.
A mentős combnyaktörésről beszélt, abba bele szokás halni, főleg ebben a korban, a Google szerint az első év lesz kritikus, de most attól is jobban lennél, ha tudnád, hogy él, hogy sikerült a műtét, hogy nyugodtan alszik már. Miért nem fizetik meg az ápolókat rendesen, hogy legyen ott valaki, aki felveszi a telefont?
Idegesen indulsz el az esőben a kórház felé, csak azért nem futsz gyorsabban a busz után, mert épp elég a hétre a családban egy közlekedési baleset is. Ő még mindig nincs az osztályon, de az unott ápoló helyett a telefont végre felvevő nővér azt mondta, hogy ez normális, mire odaérsz, biztosan ott lesz a neki kijelölt ágyban.
Biztosan nincs ott, az ötödikről a mínusz egyedikre küldenek, hátha a műtőknél tudnak valamit arról, hogy hol van. Nem tudnak, de a kórház látványa elég ahhoz, hogy soha ne akarj oda kerülni. Lassan hét óra telt el a műtét óta, és senki sem tudja, hogy hol van. Visszamész az ötödikre, ahol azt javasolják, hogy bámuld a lift ajtaját, úgyis ott fogják majd felhozni.
Nem hozzák, de egy óra múlva véletlenül arra jár egy orvos, aki véletlenül pont tudja, hogy bámulhattad volna a liftet reggelig, Ő órák óta a hetediken van, végre megnyugodhat a család, a szoba rendben, a nővérek kedvesek, a keksz jól jön, mert másfél napja nem kapott enni, de mégsem combnyaktörés hál’ istennek, bár így sem tudsz nem arra gondolni, hogy csak ne kapjon el valami kórházi fertőzést.
Már kedden haza jöhetett volna, de a délre ígért mentő másnap reggelig sem érkezett meg, „ha hajnal kettőkor jön, akkor hajnal kettőkor” a nővér szerint, de nem jött akkor sem, másnap a fizetett betegszállító tizenháromezer forint a plusz egy napra a kórházban felejtett betegnek, rehab aznap már nincs, hiszen ott sem kéne lennie „tudod nagyon rendesen a nővérek, csak kevesen vannak”.
A társadalombiztosító tíz alkalom gyógytornát fedez, de a telefonban azt mondják, hogy ha jót akarsz, ne várd az állami gyógytornászt, mert sosem fog megérkezni. Ki kell fizetni azt is, ahogy a gyógyszereket, oldd meg, ahogy tudod. De Ő már legalább nincs a kórházban, nincs benned a permanens félelem, hogy vajon vigyáznak-e rá, hogy vajon elkapott-e már valamit. A tornát, az ápolást majd megoldjátok, ahogy tudjátok.
Sosem akartál másik országban élni, de amikor valaki, akit szeretsz megbetegszik, vagy baleset éri, azt kívánod, hogy bár egy másik országban élnél, csak arra a kis időre. Valahol, ahol kisebb eséllyel hal meg valaki, akinek nem muszáj.
Pedig tényleg nagyon rendesek voltak a nővérek.
Selmeci János jegyzete az Esti gyors 2022. november 18-i, pénteki adásában hangzott el.
