Egyszer a nagyszüleim – mindketten magyartanárok – együtt elemezték nekem Ady Elbocsátó, szép üzenetét. Egyik oldalon megjelent a párját őszintén sirató szerelmes férfi, a másik oldalon pedig az önző dög, aki szívéből hiszi, hogy egy nő csak általa lehet fontos; talán egyetlen verssor sem volt, amiben a nagyszüleim egyetértettek volna, és nem csak azért nem, mert az egyet nem értés amúgy általánosan jellemző hatvannyolc éves házasságukra.
Én abban a tíz percben többet tanultam az irodalomról, az emberi kapcsolatokról, szóval az életről, na, mint az iskolában előtte, és tényleg nagy tanulság, mekkora hatása van a valóság érzékelésére önmagában annak a ténynek, hogy valaki férfinek vagy nőnek született. (A woke-nak vége, Trump újra kormányon van, szóval most megint ez a két opció van, sajnálom.) Az egyáltalán nem baj, hogy ugyanabból versből, ugyanazokból a tényekből más-más következtetéseket vonunk le, ha van valami közös; például az, amiben a nagyszüleim is egyetértettek, hogy Ady Endre férfi, Léda nő, előbbi pedig nagy költő, érdemes tehát a szövegeivel foglalkoznunk.
Na, ez a közös az, ami egyre inkább elveszni látszik a közösségi média által megalkotott buborékokba zárt politikai táborok között; agyonidézett amerikai felmérésekből derül ki, hogy az elkötelezett demokrata és republikánus szavazók már az ég kékjében is alig értenek egyet. Arról, hogy a miénktől eltérő álláspont egyáltalán létezik, vagy nem értesülünk, vagy előre megrágva kapjuk meg; külföldi pénzből finanszírozott hazugságként, vagy megfactcheckelt konteóként.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a buborékokból egyre veszélyesebb lett kibeszélni; ha nem gondolom mindenről ugyanazt, mint a tábor, mondjuk a harmadik oltást már nem akarom járvány idején, vagy Trump híveként is elismerem, hogy az előző választást amúgy elvesztette, akkor könnyen elveszhetek a semmiben, rólam is beírják néha a rádióhallgatók kommentben, hogy fideszes vagyok. Ezért van az is, hogy ha valakiről tudjuk, hogy mit gondol erről, egyre nagyobb biztonsággal mondjuk meg azt is, hogy arról, meg amarról mit hisz. Csak hogy ezzel az érdemi vitának lőttek.
A tények utáni világban nincs igazi hivatkozási alap sem; nem fogunk bízni senkiben, a kormány, a bíróság, a nemzetközi szervezet, a szakértő, a sajtó mind megbízhatatlanná válik, de így nem marad más, mint a buborékunk közös álláspontja, adott esetben egy-két erős érzelmeket kiváltani tudó politikai vezérrel, aki persze igény szerint tudja hajlítgatni a buborékok valóságát. Így lett Magyarországon a vendégmunkás rossz bevándorló, az amerikai szankció jó szankció, és így ért mindenben egyet egy csomó baloldali-liberális ellenzéki a jobboldali, szuverenista Magyar Péterrel.
Mivel ez a közös igazságok és intézmények nélküli világ rettenetesen ijesztő, ám de fogalmam sincs, hogy pontosan mi következik ebből (na jó de, például egy Trump által felforgatott nemzetközi rend, tényleg veszélyes szélsőjobbodali erők előretörése, vagy amit már láttunk a covid alatt, hogy megbolondul és 5-10 évvel visszaveti magát a fejlődésben a világ), a tanulság legyen egy irodalom óráról vett példa; a magyar tanárom egyszer azért adott négyes egy osztálytársam verselemzésére, annak ellenére, hogy az marhaság volt, mert azt mondta, hogy legalább dolgozott vele, nem az internetről töltötte le.
Senkinek sem jó, ha az internetről tölti le, hogy mit gondol egy versről vagy a világról.
Selmeci János jegyzete az Esti gyors 2025. február 7-ei adásában hangzott el.