„Ha Einstein elmélete beigazolódik, ahogy én várom,
a XX. század Kopernikuszaként fogják emlegetni őt.“ (Max Planck, 1910)
Albert Einstein halála után húsz évvel felidézve a nagy tudás alakját, elsősorban az életmű folytatását tekinthetjük feladatunknak. Úgy tűnik azonban, hogy ami ennek kapcsán elmondható, az többnyire közhelyszámba megy; amit mégis megpróbálhatunk: az életművet az emberi szellem – és jellem – értékrendjében elhelyezni.
Einstein 1955. április 18-án bekövetkezett halála után Börne így elmélkedett: „Meghalt egy férfi és a század le fogja hunyni pilláit, anélkül, hogy hasonló nagyságot látna”. A XX. század utolsó évnegyedéhez közeledve elmondhatjuk, hogy ez valószínűleg így is lesz.
Albert Einstein hírneve jóval fölülmúlta ezt az érdeklődést, melyet évtizedekkel ezelőtt Heinrich Hertz vagy Wilhelm Röntgen felfedezései keltettek. Amikor az 1919-es napfogyatkozás tanulmányozása során bebizonyították az általános relativitáselméletből következő egyik legmerészebb állítást, mely szerint a csillagok fénysugarai a Nap előtt elhaladva elhajlanak, Einstein neve egyből uralkodóvá vált a világsajtó címoldalain.
Kollégái a legötletdúsabb gondolkodónak tartották Galilei óta, sokan „korunk Newtonjaként” tisztelik – s századunk legnagyobb fizikusaként emlegetik. Ám végtelenül szerény tudós a világhírnevet nyomasztó tehernek érezte. (1926 őszén F. Archenold csillagász, hogy egy Mars-kiállítás látogatottságát emelje, felkérte Einsteint, adja hozzá a nevét. Einstein válasza: „Kérem, próbálja megérteni, belefáradtam abba, hogy mindenütt szimbolikus vezérürüként szerepeljek, dicsfénnyel a fejem körül. Hagyjon hát ki a dologból.”)
Einstein tudósi hírnevét elméleti felfedezéseinek köszönhette: atomfizikai és kvantumelméleti kutatásainak, a speciális és az általános relativitáselmélet megteremtésének és a relativisztikus világmodell megalkotásának.
Szellemi alkotómunkájának gyökerei egyetemi hallgató korába, sőt középiskolás diákéveibe nyúlnak vissza. Édesapjának elektrotechnikai berendezéseket javító műhelye korán felkeltette érdeklődését a technikai problémák iránt. Technikai játékokkal foglalatoskodott legtöbbnyire egyedül. A másik mélyreható élmény egy geometriai tankönyvvel való találkozása volt, amelyet önállóan végigtanulmányozott. A döntő hatást talán Aaron Bernstein Természettudományi népkönyvei, a természettudomány eredményeit népszerűén összefoglaló kiadvány jelentette számára. Körülbelül ugyanebben az időben ismerkedett meg a materialista-ateista Ludwig Büchner Erő és anyag, valamint Haeckel Világrejtélyek című munkájával.
Einstein teljes életművének alapja: bevallott kétkedése az uralkodó tanok helyességében. E kétkedés nélkül nem is lehetett volna képes a mozgás, az idő és a tér, a gravitáció fogalma körül begyökerezett elképzeléseket döntően megváltoztatni. Könyörtelen kritikusként elemezte saját kutatási eredményeit is. A kétkedést – a tudós erkölcsi kötelességének érezte.
Rövid időközökben három nagy elméleti felfedezéscsoporttal állt elő, amelyek a maguk nemében, az illető területen újszerű szemléletmódot vezettek be a fizikába.
Elsőként írta le megnyugtatóan a molekulák szabálytalan mozgását; a jelenséget ugyan már régóta ismerték, matematikailag azonban addig senki sem öntötte formába. Einstein molekuláris fizikai eredményei lényegesen hozzájárultak a materialista természetszemlélet alátámasztásához.
A Planck-féle kvantumképletet tanulmányozva megsejtette, hogy ott mélyebb és általánosabb érvényű természeti törvényről van szó – a fénynek részecskeszerkezetűnek kell lennie. A fény a térben folyamatosan terjedő hullámjelenség, a fényenergia azonban bizonyos helyeken összesűrűsödik, ezáltal képes hatni fizikailag. A fényelektromos hatás magyarázatáért – amelyet Millikan amerikai fizikus kísérletileg igazolt – Einstein 1921-ben fizikai Nobel-díjat kapott.
A harmadik gondolati felépítmény – egy merőben új megfogalmazás időről, mozgásról, tömegről és energiáról. A speciális relativitáselmélet Einstein egyik legismertebb és legvitatottabb alkotása.
Az időről és térről alkotott felfogása mélyebben rázta meg az addig uralkodó természetfelfogást, mint előbbi felfedezései, mivel az ezekről a kategóriákról kialakított megcsontosodott elképzeléseket rombolta szét. A térre és időre vonatkozó einsteini tanításokat mégis hiba lenne abszolút, végleges és befejezett fizikai elméletként kezelni: a fizikának ebben az ágában talán a relativitáselmélet és a kvantumelmélet mélyebb szintézise hozhatja meg a haladást.
Nyilvánvaló, hogy Einstein relativitáselmélete a klasszikus fizika csődjéből ered. Az elmélet szerint nincsenek anyagi létezők idő nélkül és nincs idő anyagi létezők nélkül: csak különböző anyagi rendszerek saját idői léteznek, s ezek a saját idők csak akkor egyezők, ha a rendszerek egymáshoz képest nyugalomban vannak.
A relativitáselmélet teljesen új szemléletmódot vezetett be a tömeg és a mozgási sebesség viszonyába. (Különbséget kell tenni a nyugalomba levő és a mozgó tömeg között.) Einstein szerint a tömeg egyszerűen visszavezethető az energiára, az energia pedig a tömegre. A tömegmegmaradás tétele ezzel mintegy beleolvadt az energiamegmaradás elvébe. Einstein kizártnak tartotta, hogy egyenletét még életében alkalmazni lehessen. S mégis – mint ismeretes – az einsteini formula az atombomba előállításának legfontosabb elméleti alapjává lett.
Az energia tehetetlenségének elve egy olyan tudós zsenialitásának műve, aki egész életében megvetette a háborút és küzdött ellene. A tudós-közember tragédiája rejlik amögött, hogy az általa felfedezett természeti törvényt műszakilag először emberirtásra használták fel.
Einstein a gravitációs tér rejtélyét is a relativitáselméletből kiindulva akarta megfejteni. Gravitációs térelmélete, amely egyben a gravitáció első nem newtoni tárgyalása, eltörölte a „misztikus” távolbaható erő és az azt közvetítő éter fogalmát és helyet biztosított az erőterek fogalmának.
Az elmélet egyik sarkköve a súlyos és tehetetlen tömeg azonossága; egyik fontos kiindulópontja a gravitáció véges sebességgel való terjedése, amelynek értéke egyenlő az elektromágneses hullámok (a fény) terjedési sebességével.
Albert Einstein tudományos nagyságát azonban – Thomas Mann szavaival szólva – mindazok, akik nem fizikusok, csupán sejthetik.
Sokrétű közéleti munkásságában az észelvű humanizmus irányította. Jelleme érdekes és egyedülálló kettősséget mutat: egyfelől makacs individualista, aki szabadulni igyekszik minden közösségi kötelektől, másfelől a társadalmi egyenlőség és emberi testvériség aktív harcosa.
Az életmű rövid vázlata hiányos lenne Einstein filozófiai alapállásának rövid áttekintése nélkül.
Az einsteini gondolatvilág – bár fizikai problémákra korlátozódik – valahol a filozófia határmezsgyéjén helyezkedik el.
Alapvető – és Einstein által következetesen érvényesített – szempontja ennek a gondolatvilágnak, hogy egy elméletnek nem szabad ellentmondania a tapasztalati tényeknek. A fizikai elmélet belső logikai egyszerűségére és harmóniájára, s egyszersmind minél szélesebb érvényességi hatósugarára vonatkozó kívánalmat is a legszigorúbban érvényre juttatta munkájában. Élete utolsó pillanatáig hitt abban, hogy vannak olyan alapvető törvények, amelyek egyaránt szabályozzák a csillagoknak s az atomok belsejének a mozgását.
Nem egy próbálkozás történt már Einstein világszemléletének a körvonalazására. Itt meg kell jegyeznünk, hogy intellektuális fejlődésében volt egy fontos találkozási pont kora polgári filozófiai irányzatának egyikével, a machizmussal. Mindenesetre óvakodnunk kell attól, hogy ebből, vagy munkásságának egyes mozzanataiból kiindulva egész szemléletére vonatkozó általános megállapításokat vonjunk le. Igaz – s ezt maga Einstein sem tagadja –, hogy Mach nézetei mély hatással voltak gondolatvilágának kezdeti fejlődésére, de ugyanígy tény, hogy később határozottan szembefordult a machizmussal. Mi sem bizonyítja jobban ezt a szembefordulást, mint az a vallomása, amelyben határozottan állította a tudattól független világ létezését.
Einstein világszemléletének valóságához akkor járunk legközelebb, ha azt mondjuk: Einstein, aki nem filozófus, hanem polgári társadalomban élő fizikus volt, nem rendelkezett egységes és filozófiai szempontból is végiggondolt világszemlélettel.
Amellett, hogy fő feladatának tekintette az elméleti fizikai kutatómunkát, személyes tragédiáján is okulva, minden idejét a béke fenntartása érdekében – ahogyan mondani szokta: – „a politika és az egyenletek között” osztotta meg. Békeharcos tevékenységével politikai téren cselekvő emberként is olyan csúcsra jutott, mint előtte talán egyetlen természettudós sem.
Azok közé a kevesek közé tartozott, akik egyszerűen képtelenek mást tenni, mint nyíltan kiállni minden meggyőződésükért, minden területen. Azt hisszük, voltaképpen lényének ez az alapvonása volt egyedülálló világhírnevének legmélyebb forrása.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 17. számában, 1975. április 25-én.