Martin Scorsese a valaha élt legnagyobb filmrendező. Életműve a celluloid századának egyedülálló tükre a kifinomult elit és a szórakozásra vágyó tömeg ízlésének metszéspontján. A történetmesélés nagymestere sokoldalú alkotó, aki nagy művészi erejű filmek tucatjait készítette hosszú pályája során. A legnagyobbá az teszi, hogy bár a maga nagyságának nyilvánvalóan tudatában van, egyáltalán nincsenek manírjai, csak mérhetetlen alázata. Ez leginkább abban fejeződik ki, hogy egyáltalán nem emeli el filmjeinek nyelvét az utca kövétől: neki az a fontos, hogy minél többen értsék, minél többen át tudják élni azt, amit meg akar mutatni.
Így lett Scorsese minden idők legnépszerűbb művészfilmrendezője és minden idők legművészibb közönségfilm-rendezője. Filmdrámák megalkotója, mint Az ártatlanság kora és A holtak útja, életrajzi filmek rendezője, mint a Dühöngő bika és az Aviátor, A komédia királya című vígjátéka annyira szellemes és szórakoztató, amennyire súlyos társadalmi-kulturális jelenséget boncol fel, A rettegés foka című filmjének képében pedig minden idők egyik legizgalmasabb thrillerét készítette el. Vallásfilozófiai trilógiája, a Krisztus utolsó megkísértése, a Kundun és a Némaság a létezés mélyén elterülő transzcendencia természetét kutatja, a Lidérces órákkal a Buñuel-iskola művészfilmes örökségének továbbfejlesztésére vállalkozott, a Nagymenők, a Casino, A Wall Street farkasa és Az ír képében pedig olyan tetralógiát alkotott, ami egységes formanyelvével egyszer s mindenkorra átformálta a gengszterfilm zsánerét.
Scorsese legfrissebb műve egy bűnügyi drámába oltott elkárhozástörténet, a Killers of the Flower Moon.
A film David Grann azonos című regényének adaptációja, ami a magyar forgalmazásban a Megfojtott virágok címet kapta, pedig egyáltalán nem fojtanak meg benne senkit, és ugyan ki fojtogatna egy virágot? A forgalmazó cég dolgozói szerint David Grann elég jó könyvet tud írni, Martin Scorsese meg azt elég jól vászonra tudja vinni, úgyhogy a filmet mindjárt a gondozásukba is vették, ugyanakkor úgy ítélték, hogy az alkotók sajnos nem tudtak elég jó címet adni a történetüknek. Bárcsak Grann és Scorsese ismerné a „strangled flowers” kifejezést, hiszen akkor rendesen el tudták volna nevezni műveiket! A helyi forgalmazócégek azért kapnak jogot a filmstúdióktól a kreatív címadásra, mert bizonyos címek tükörfordítással nem átültethetők, például az a cím, hogy Die Hard nem azt jelenti, hogy „keményen halni”, hanem azt, hogy „drágán add az életed” – csakhogy a magyar forgalmazók alkalmazottjai hosszú évtizedek óta pofátlanul visszaélnek azzal, hogy a filmgyártó cégek producerei nem tudnak magyarul, és magukat költőknek képzelve könnyen nyersfordítható címeket ferdítenek el, hogy így éljék ki kétes nyelvi kreativitásukat, és adják annak példázatát, hogy amint egy magyar ember akár csak egy portásfülkényi hatalomhoz jut, azzal azonnal visszaél. Ennek nyomán lett minden idők egyik legsúlyosabb filmdrámája, a Martin McDonagh által alkotott In Bruges magyar címe az idiotisztikus Erőszakik, amelyet hallva az érdeklődőben nagyjából egy fingós- sz@rós vígjáték képzete idéződik fel – nem kétséges, hogy olyasvalaki adott magyar címet a filmnek, aki nem is látta azt, de már régóta el akarta sütni ezt a szóviccet, amely szellemességétől a jelek szerint el volt ragadtatva.
Aligha csak a magam álláspontját fejezem ki azzal az óhajommal, hogy a filmstúdiók szigorúan kössék meg a forgalmazó cégek kezét, és csak akkor engedjék meg nekik a szabad fordítást, ha a címet képező kifejezés magyarra egy az egyben átültethetetlen.
A Killers of the Flower Moon egy a valóságban megtörtént gyilkosságsorozat története, amelyet a Robert De Niro által alakított William Hale rendelt meg Ernest Burkharttól, akit a filmvásznon Leonardo DiCaprio kelt életre.
A három és fél órás cselekményben az együttérző gondoskodásnak feltüntetett ragacsos képmutatás meg a számító közönnyel megszervezett és végrehajtott halálos bűn olyan organikusan fonódik egymásba, hogy még a Hale és Burkhart magánbeszélgetéseibe beavatott közönség is csak nehezen bírja szétszálazni azokat.
A képlet megfejtése csak a cselekmény végére bontakozik ki a nézők előtt: amíg Ernest Burkhart egy romlásra hajlamos, gyenge jellemű, bűnbe vihető kisember, addig William Hale minden idők egyik legravaszabb, legkifinomultabb és legelaljasultabb pszichopatája, akinek mesterien megkonstruált álcája mögé még a néző is csak pillanatokra pillanthat be. A kísértés szofisztikáltsága soha nem volt olyan sátáni, a bűnbeesés ívének dinamikája soha nem volt olyan eufemisztikusan és az ember morális integritásának legmélyére hatóan emésztő erejű, mint Martin Scorsese új filmjében.
Mesterműként ünneplik, miközben elég túlnyújtott Scorsese új filmje – A Megfojtott virágok valóban nagyívű alkotás, de a játékidőt sajnos nem egy monumentális tabló felállításával, hanem egymáshoz hasonló jelenetek variálgatásával, fokozásával és szappanoperaszerű eseményfűzéssel éri el.
Azok az indiánok, akiket a földjükből feltörő olaj dúsgazdaggá tett, nagyon hamar elsajátították a fehér ember életmódját: ugyanúgy öltözködtek, ugyanolyan házakat építtettek maguknak, azokat ugyanúgy rendezték be, ugyanolyan autókkal és sofőrökkel furikáztak – bizonyos kapzsi fehér emberek azonban nem törődtek bele abba, hogy a föld kincséből származó vagyon olyan vadembereké legyen, akiknek hozzájuk hasonló, civilizált úriemberek mutatták meg, mire jó egyáltalán a kőolaj.
A Killers of the Flower Moon Scorsese legidentitáscentrikusabb filmje, amellyel egy olyan kisebbség történetét tárja a közönség elé, amelyhez képest az Egyesült Államok valamennyi népe egyrészt többség, másrészt megszálló: a rezervátumokba szorított amerikai őslakosok sorsa az etnikai identitásharcok radarernyői alatt sikkad el, holott ők követelhetnék vissza legjogosabban azt a földet a soknemzetiségű államszövetség lakóitól, amit a telepesek egykor kisajátítottak.
Martin Scorsese legújabb filmjével a magát a befolyáshoz és a pénzhez rendelő, kisebbségei felett jótékonyan atyáskodó, angolszász Amerikát hívja tetemre, amely Amerika, ha nem rendelkezik kellő befolyással és pénzzel, akár gyilkolni is kész, hogy vélt jussát megszerezze.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/44. számában jelent meg november 3-án.
