Jean Luc Godard egyik regényének főhőse egy másik galaxisba érkezik, Alphaville városba. Itt minden gépesített, minden automatizált. A várost egy szuperrobot: „Alpha 60” vezeti. Minden, ami létezik, aláveti magát rendelkezéseinek, minden csak alkatrész egy precízen működő mechanizmusban. A legnagyobb bűn itt: a gondolkodás, elégséges ok a kivégzésre.
Az embert a legrégibb idők óta gyötörte a gondolat, hogy a maga alkotta eszköz kiszabadulhat ellenőrzése alól, s helyébe léphet. Ezt a gondolatot fejezi ki Pygmalion és Galateea mondája, vagy a későbbi Gólem-legenda. A modern technika – s különösen az atomenergia és az elektronikus számítógépek – még csak fokozta, némelyekben a rettegésig feszítette ezt az aggódást. Szupercivilizációkról, robottársadalmakról beszélnek nemcsak a tudományos fantasztikus irodalom, hanem a technokrácia álmodozói is.
Az aggodalomnak több oka is van. A technikai forradalom következtében a gépek szinte minden munkaterületre behatoltak, ami által a munka értéke bizonyos mértékben csökkent. Ezért mondják, hogy a gépek dolgoznak: különböző műveleteket végeznek el, helyettesítik az emberi erőkifejtést. Pedig valójában a gépek nem dolgoznak, hanem az ember dolgozik általuk, ő szerkeszti, ő vezeti, s ő tartja fenn őket. A gép – lényegénél fogva – csak eszköz marad, amely sikeresen, nagy teljesítménnyel helyettesíti az embert egyes műveletekben.
Az értelmi munkának is vannak bizonyos mechanikus oldalai. Ezeket az ember az elektronikus számítógépekre, agyakra, komputerekre, ordinátorokra ruházza, amelyek eleget is tesznek a rájuk bízott feladatoknak. Ezért „gondolkodó gépeknek” is nevezik őket. (Barclay írja Óriási agyak című könyvében: „A gép adatokat tud feldolgozni, számítani tud, tehát a gép gondolkodik”.) Most már attól tartanak, hogy a szellemi munka értéke is egyre inkább csökkenni fog, végül az embernél okosabb komputerek jelennek meg, amelyek uralkodni fognak alkotóik felett. Hiszen egy olyan munkát, amelyet egy tudós csak egy évezred alatt tudna elvégezni, az elektronikus számítógép már napjainkban néhány óra leforgása alatt elvégez. Az első kérdés, amely ilyenkor felmerül: hogyan lehetséges, hogy egy gép, egy tisztán fizikai, tehát nem is biológiai alkatrészekből álló szerkezet – gondolkodik?
Amikor ezt a kérdést feltesszük, nem szabad elfelednünk, hogy a gép, esetünkben az elektronikus agy, nem egyszerűen élettelen anyaghalmaz, hanem – bár valóban élettelen, fizikai alkatrészekből: kábelekből, ellenállásokból, tranzisztorokból stb. álló szerkezet, amelyben csupán fizikai folyamatok játszódnak – egyben olyan konstrukció, amelynek működését fizikai törvényekhez hozzáadott „rendszertörvények” szabályozzák, s ezek kötik egységes egészbe a különböző részek sajátos működéseit. A kibernetikai gép nem egyszerű része az élettelen természetnek – a társadalomnak, a civilizációnak a szülöttje.
A kibernetika mint elméleti tudomány a modellezési folyamatok tanulmányozását jelenti. Mennyiségekkel és térformákkal dolgozik, s a matematikai tételek elvontságánál és általánosságánál fogva a legkülönbözőbb területeken érvényes.
Egy bizonyos tárgyrendszerre vonatkozó matematikai elmélet természetszerűen alkalmazható valamely izomorf vagy analóg rendszerre. (Így van az, hogy ugyanazon matematikai képlettel leírható egy mechanikai inga lengőmozgása és egy tekercsből, valamint egy kapacitásból álló elektromos rendszerben létrejött rezgőmozgás.) A tárgyak és jelenségek közötti izomorfizmusok teszik lehetővé az elektronikus számítógépek működését és sikeres alkalmazását a tudományok minden területén. A kibernetikai gépek „gondolkodása” esetében bizonyos tárgyak, folyamatok matematikai modellezésével állunk szemben. Minden olyan viszony, folyamat vagy tevékenység, amelyet ki lehet fejezni szimbolikus (matematikai) nyelven, modellezés által analogont találhat magának a kibernetikai gép szervezett működésében. A mennyiségi kifejezésre való visszavezetés a kibernetikai modellezés conditio sine qua non-ja. Ugyanazon mennyiségi összefüggés reprodukálható többféle, minőségileg különböző struktúrában minden jelenséget, tárgyat, működést, hatást, amelyet matematikai nyelven ki lehet fejezni – úgyszintén be lehet táplálni a komputerbe mint matematikai modellt, amelyet a gép szervezete egy bizonyos programalgoritmus által előírt hatásoknak, változásoknak vet alá, hogy végeredményben megadja az optimális eredményt.
A gondolkodó gépek tehát csak olyan feladatok megoldására képesek, amelyeket mennyiségi összefüggésekre lehet visszavezetni. Nevezhető ez a szó teljes értelmében gondolkodásnak?
Az elektronikus számítógépek a matematik ai logika alapján működnek, amelynek fő eszköze a szimbolikus modellezés. A szimbolikus modellezés feltételezi, hogy minden tárgy összefüggésben van valamely másikkal. A matematikai logika csak tulajdonságokkal: összefüggésekkel foglalkozik; a felületen marad, nem dolgozik fogalmakkal.
A fogalom, a meghatározás, az ítélet (amely fogalmak közötti összefüggést fejez ki) – a klasszikus logika birodalmát képezik. A fogalom pedig nemcsak azt fejezi ki, ami közös, ami általános, hanem azt, ami lényeges; márpedig nem minden, ami közös és általános, lényeges is. A fogalomalkotás – az értelmiek mellett – bonyolult lélektani folyamatok eredménye, s nemcsak az egyén működése, hanem a társadalmi közreműködés által jön létre. Az emberi gondolkodásnak, amelyet megismerésnek nevezünk van egy passzív, befogadó, s van egy aktív, alkotó jellege. Ez az utóbbi jelleg biztosítja az új születését: a hipotézisek, az új elméletek, alkotások és találmányok
létrejöttét Ebből a szempontból a gép nem gondolkodik, csupán a betáplált adatokat képes feldolgozni egy – szintén betáplált – algoritmusprogram szerint, amely előírja az elvégzendő műveleteket és ezek sorrendjét. Más szóval, a gép a gondolkodás mechanikus részeit végzi el, de a valóságban nem gondolkodik, hiszen a gondolkodás nem szorítkozik csupán ezekre a műveletekre. A gondolkodás csak akkor jelenik meg, amikor a biológiai lény társadalmi lénnyé lesz, új viszonyba lépve a természettel és más hozzá hasonló lényekkel.
Az emberi gondolkodás lényegéhez tartozik a kíváncsiság, a tudnivágyás, amely éppúgy jellemzi a kérdezősködő, mindent tudni akaró kisgyereket, mint a természet titkait fürkésző tudóst. A gép már azért sem gondolkodik, mert nem kíváncsi, nincsen benne ered etiség, elégedetlenség. A gép nem tud kritizálni, mert a kritika, az új meglátása s a régi tagadása egy másféle logikát feltételez. A gép nem ismeri a kételkedést sem, csupán az „igen” és a „nem”, illetve az „igazi” vagy „hamis” feleletekre képes; a lehetséges és a feltételes nem tartozik logikájához. Márpedig vajon hány dologról lehet azt állítani, hogy abszolút módon igaz, vagy hamis? Az emberi megismerésnek van más útja is, mint a logika által megszabott út, amelyről a gép esetében szó sem lehet. Gondoljuk meg: hányszor ítélünk intuíció alapján?
Az élőlények tevékenysége bizonyos célokra irányul: táplálékszerzésre, ön- és fajfenntartásra. Ezekkel és más célokkal kapcsolatban osztályozza az ember a dolgokat: hátrányos, hasznos, káros dolgokra.
A gép nem tud és nem is fog tudni ilyen szempontú értékítéletet mondani, mert számára nem létezik előnyös vagy hátrányos, számára minden közömbös, még saját léte is (ami viszont az embernek nem közömbös). A gépek s az állatok lehetnek bizonyos szempontból intelligensek. De nem lehetnek értelmesek, mert nincsenek céljaik, nincsenek szándékaik.
A gondolkodás bonyolult lélektani folyamat, amely csak társadalmi keretek között lehetséges. A gép az ember alkotása, fizikai rendszer, amely csak az ember számára érték, mely létében az embertől függ és nem fordítva. A gép működése azonban oly an sikeresen szimulál bizonyos gondolkodási mechanikus műveleteket, hogy a mai civilizáció el sem képzelhető már komputerek nélkül.
A gép egymás mellé rakja a gondolatok érzékelhető jeleit, de nem tudja helyettesíteni a gondolkodás szellemi folyamatát. Eredeti személyiségek nélkül, akik szüntelenül „kérdőjelezik” a világ dolgait, az emberi társadalom visszasüllyedne a természetbe. Csupán az ember fogyaszt információt a szó valódi értelmében. Nem nyeli el egyszerűen a jeleket, illetve a jelzéseket, hanem csak a belső információtartalmat, az értelmet, miután azt kihámozta a jelből. Az ember önmaga dolgozza fel a környező világból – szintén önmaga által – szerzett információkat, a gép viszont csak alapinformációkat fogad be, amelyeket az ember megfelelő fizikai jelzésekbe kódolt. Abszurd lenne tehát arra gondolni, hogy egy közelebbi vagy távolabbi jövőben a gép dominálni fogja az embert. Komputertársadalmakra már csak azért sem lehet gondolni, mivel egy ilyen társadalom információs halálra volna ítélve: a gépek nem szereznek új ismereteket, nem adnak információtöbbletet. A legmodernebb automata szövőgép – bármennyire is tökéletes – nem tesz mást, mint azt, hogy a „primitív” szövőmunkás egyszerű mozdulatait utánozza. „A logikai információs gép nem eredményez semmiféle információtöbbletet, csupán átalakítja az információ egyik nyelvét egy másik nyelvre. Csak az emberi gondolkodás, a tudós vagy a filozófus reflektáló erőfeszítése eredményezheti az információ növekedését…” (Léon Brillouin).
A gép részletfeladatokat nagy pontossággal és csodálatos gyorsasággal teljesít, de önálló, igazi gondolkodásra nem képes, ezért mondja róla C. Shannon: „tudós idióta”.
Bármennyire tökéletes és bármennyire tökéletesedik is a gép, eszköz marad csupán, amelyet az ember a jó, vagy a rossz szolgálatába tud állítani.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.