Az egyik Vörösmarty, akit Gyulai Pál közvetítésével ismerünk. Kedves, rokonszenves magyar nemes úr, arcán, alakján, viseletén, beszédén a dunántúli magyar falu bélyege. Életmódja egyszerű: kicsi örömök és kicsi bánatok. Nagy szenvedélyek sohasem rázzák, vágya nem terjed túl lehetőségei körén.
Asszony az életében alig szerepel. Egy ifjúkori szerelem, amely a maga mindennapi egyszerűségében, könnyű lemondásában inkább költői motívum, mint igazi szenvedély, egy elkésett, komoly, nyugodt vonzalom, mely boldog házassággal végződik. Igazán, a világ egyetlen irodalmában sem éltek a költők olyan igénytelen életet szerelem dolgában, mint a miénkben. Talán csak az egy Balassi Bálint, akinél a szerelem, az érzékiség az élet forgató tengelye, még a Petőfi szilaj szerelmei is inkább a költészetben voltak szilajok, nem a valóságban. Vörösmartynak még költészetében sincs nyoma a szerelemmel való mélyebb foglalkozásnak, az asszony neki nem probléma, amellyel szemben minden nap újra állást kell foglalni, csak az élet egy szükséges és éppen nem kellemetlen járuléka, amelyből szép, bánatos vagy víg, de mindig jól egyensúlyozott verseket lehet csinálni.
A haza, az már fontos dolog, sorsával szenvedélyesen foglalkozni, méltó kötelessége minden igaz magyar embernek. A költő első sorban hazafi, főgondja vezetni, eszmével és érzéssel eltölteni azt a harcot, amelyet a nemzetiség fenntartásáért folytat a magyar. Akkor még nem vált nagyhangú politikusok magántulajdonává a hazafiság, nem is prostituálták még annyira magán-, párt- és osztályérdekek takarójává. Ha Vörösmarty kiejtette a haza nevét, emfázisa őszinte volt, a belülről kitörő érzés tette hangját ünnepélyessé. A hazafiság eszméjének tartalmát a Széchenyi programja adta: a haladás minden téren, első sorban pedig a szellemi és anyagi művelődés terén. Némi konzervativizmus a formákban, progresszivitás a lényegben. A fejlődést a szabadság irányában lehet csak elképzelni. Komolyan, férfi lélekkel kell dolgozni, mert egy nemzedék alatt kell helyrehozni azt, ami más népeknél a nemzedékek egész sorára oszlott meg. Nincs osztályérdek, magánérdek, csak nemzeti érdek van, s ennek szolgálatában minden magyar ember egyenlő.
Vörösmarty a nemzeti kaszinóban a magyar nemes ember szerény tisztességtudásával állott szemben a mágnásokkal; a grófi gazdatiszt fia sem meg nem alázkodott előttük, sem nem kapaszkodott közéjük. Este aztán a Csigában elborozgatott a becsületes szabó- és asztalos-mesterekkel, leereszkedés, gőgös pajtáskodás nélkül. Nem bánta, ha megszólták is érte; mert megszólták, hiszen akkor még a mainál is erősebben benne volt az emberekben a feudális osztályokra tagoltság tudata. Este csak kell egyet borozni magyar embernek, a nagy urak ehhez nem értenek (ma is úgy van: Magyarországban mindenki kvaterkázik, csak a mágnás meg a zsidó nem tud hozzá), aztán meg hisz azért alakult a Nemzeti Kör, hogy ott egyek legyenek a hazafiságban s a polgár-erényben a honoratior urak meg a mesteremberek.
Vörösmarty nem volt ostentatív, programszerű demokrata, a mágnást nem gyűlölte, mint Petőfi, gazdagságát, előjogait tisztelettel elismerte, mint meglevő tényt, nem is háborgott ellene s az egyszerű emberek társaságát nem elvi megfontolásból kereste, hanem mert jól érezte magát benne. Közte meg a jobb módú pesti mesterember között csak kultúrabeli különbség volt, életmódja, az élettel szemben való igényei dolgában körülbelül egy volt velük.
Demokráciájának lényege a szolgaság – a más és a maga szolgaságának – gyűlölete volt. Ez legjobban egy levelében nyilvánul, melyet öccséhez intézett. Az öccse azzal a gondolattal foglalkozott, hogy beáll valami urasághoz komornyik-félének. Ő erre erélyesen, szinte haragosan tudatja vele rosszallását s röviden, pregnánsan, rá nézve jellemzően fejti ki a függetlenség értékét az életben, szemben a szolga-szerep adta viszonylagos jóléttel.
Egész világfelfogását bizonyos józan egyensúly jellemzi. Vallja a francia forradalom alapelveit, de forradalmi színezet nélkül. A magyar nemzet függetlenségéért lelkesül, de még a 48 mámora sem ragadja magával, óvatos higgadtsággal áll elébe. Sarkallja a nemzetet haladásra, de ostor nélkül. A jövőbe néz, de ugyanekkor a múltba is bele tud merülni. Szellemi érdeklődésében megfér Horatius és Hugo Viktor; az egyikhez temperamentuma húzza, a másikhoz fantáziája.
Élet- és világismerete aránylag kevés, nem látott és tapasztalt annyit, mint Kisfaludy Károly, nem olvasott és tudott annyit, mint Eötvös József. Az ország határán túl nem jutott soha; magában az országban is keveset járt. Shakespeare-be mélyen beleélte magát, de hogy rajta, a latin költőkön s a korabeli francia és német romantikán kívül más is hatott volna rá közvetlenül a világ irodalmából, annak alig van nyoma. Az akkori magyar műveltség színvonalán állott, csak tehetségben volt fölötte. Ha egy-két helyen a nyomára akadunk is nála például Byron világfájdalmának, ez is aligha közvetlen hatás dolga; akkor ez a levegőben volt.
Filozófiai problémák nem nyugtalanították; ha itt-ott elgondolkozik is az erkölcs, az emberi élet egy-egy kérdésén, ezek a gondolatok nem fúródnak bele kínzó zaklatással agyába, a maga egyéniségével kívül marad rajtuk. Filozófiai penzumokat fejt meg, nem a maga lelke háborgatását alakítja ki filozófiává.
Ugyanez jellemzi különben egész költészetét, személyiségéhez való viszonyában. Közte és költeménye között mindig van bizonyos távolság, nem merül el egész lényével a költészetben. Egy kicsit pózban áll mindig, akkor is, amikor a legközvetlenebbül dalol. A hangja többé-kevésbé retorikai jellegű, akár Laurához ír, akár a hazáról, akár Árpádot énekli, akár színpadi hőseit szólaltatja meg. Mintha írás közben mindig az a tudat feszélyezné, hogy a nyilvánosság előtt áll, egy egész ország figyel rá, tehát vigyázni kell a hangjára, tartására, mozdulataira. Az egész régi magyar kultúra a retorikában központosult, politikánk Mohács óta inkább politikai szónoklás volt, mint politikai aktivitás s ez átragadt minden más térre. A Vörösmarty korában ez fokozottan úgy volt: a közélet tartalmát a Nyugatról betódult új eszmék, új törekvések és vágyak megvitatása adta, ez pedig sok szónoklással járt. Az akkori hírlapi cikkek – a Kossuthéi is – inkább szónoki, mint publicisztikai művek; Széchenyi is, bármily vulkanikus közvetlenséggel szaggatta ki magából az eszméket, mindig parlamenti debatter maradt írott munkáiban. Az akkori költeményekben is mindig egyúttal egy kicsit szónok a költő. S Vörösmarty, akinél jobban senki sem élt benne az akkori Magyarországban, nem maradhatott mentesítve ettől az általános járványtól.
Ezért érezzük legközvetlenebbnek, a tárggyal leginkább összesimulónak a hangját ott, ahol a tárgyból magából folyik annak retorikai kifejezése. Szerelmes költeményeiben majd mindig érzünk valamit, ami a dologtól idegen, ami közénk és a vers közé áll, mert ott állott a költő és a vers között is. Érezzük, hogy a költő moderálta magát, a nyilvánosság folytonos tudata szerint temperálta érzését, csak annyit adott magából az olvasónak, amennyit adni a maga lelke legbelsőbb titkaiból komoly férfiúhoz illik. Ez lehet szemérmetesség, becses és szép emberi tulajdonság, de nem kiegészítő része az igazi lírai költő ideális képének. Vörösmarty néha tud művészien, fesztelen, majdnem közvetlen hangon beszélni a szerelemről, de a szívét egészen ki nem teríti soha elénk. Az önfeledtségig sohasem izgul fel.
Így áll aztán elő az a különös dolog, hogy a tárgyánál fogva objektívebb hazafias kötészetben szubjektívebbnek mutatkozik. Itt az a retorikai elem, amely költészetének egyik fő jellemvonása, nem ellenkezik a tárgy természetével. A hazát szeretni, a hazának szenvedélyes szerelmet fogadni, az érte való búnak vagy örömnek magát teljesen átadni, dísze a legkomolyabb férfiúnak is. Ebben nem kell röstelkedő tartózkodás. A normális szempontból nézve, a férfi, aki egy nő iránti szerelmében megtépi köntösét és fennhangon jajgat, mindig egy kissé furcsa látvány. De a hazafi, aki önfeledten zengi nemzete dicsőségét vagy homlokát döngetve siratja pusztulását, mindig csak tiszteletet kelthet. Csak őszinte legyen ez a hazafi-érzés. Pedig Vörösmartynál lehetetlen nem érezni az őszinteséget. Legszebb hazafias elégiáinak egyikében, a Zalán futása bevezetésében például a múltra való visszaemlékezés olyan kürtszó-pátosszal van versbe foglalva, hogy lehetetlen nem érezni, minden retorikán keresztül, hogy a költő csakugyan meg volt indulva. S a magyar ember históriai hazafiságát csakis az igaz érzés devinációja tudta úgy összefoglalni egy ódában, mint a Szózat. Ebben benne van a magyar bánat, amely mint sok évszázadi létküzdelem maradványa szűrődött bele az agyakba, amelyben igazán egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált; benne van az örökös bizonytalanság a jövőre nézve, a nagyszerű halál örökös ottléte a lehetőségek sorában s ezek a szomorú, nyomasztó gondolatok mégis felolvadnak a lelkesedésben, amely ellenállhatatlanul ragad magával. Mégse véletlen, hogy a Szózat lett a magyarság nemzeti éneke, mert a magyar hazafias érzést a maga összes elemeivel, a magyar földből és történetből kinőtt jellemének teljességében így nem foglalja össze semmiféle más költői mű. Még teljesen szónokias formája is szükséges ahhoz, hogy azzá legyen, ami.
A Szózat marad Vörösmarty pályájának legnagyobb dicsősége, ezzel vált históriai tényezővé. Ebben a költeményben Vörösmarty elérte a legnagyobbat, amit elérhetett: öntudatra hozta s formába alakította, ami az emberek millióinak lelkében öntudatlanul és formátlanul élt. Csak így érthető, hogy szinte magától vált általánosan elfogadott nemzeti énekké, nem valami meghatározott eseményhez való fűződésénél fogva, nem is valami kicsinált mozgalom eredményeképp, hanem fokozatosan, a maga belső erejénél fogva.
Azért Vörösmarty mint hazafias költemények költője is megőriz mindig bizonyos higgadtságot. Nem hiába Deák Ferenc a legjobb barátja, temperamentumban leginkább vele rokon s a hazáról való gondolatokban vele találkozik legközelebbről. A Petőfi extatikus lelkesedését nem ismeri, ő egyáltalán nem képes kikelni magából. Petőfiben elemi érzések dolgoznak a maguk spontaneitásában, Vörösmartyban az elemi érzést okos higgadtság szabályozza.
Azért nem hideg, csak tartózkodó. Meleg, mert őszinte és a szíve tele van – ha nem is szenvedéllyel – érzéssel. Nem vátesz, akit samanisztikus önkívületbe sodor az érzés; mindig ura magának, de temperamentuma korlátain belül szabadon engedi játszani magában az érzés hullámait. S ami benne tartózkodás és ünnepélyesség, az nem eltökélés dolga, hanem lényének tartozéka. Nem is tudna más lenni, mint amilyen. A normális ember életét éli és költészetében is megmarad a normális határokon belül. Tudatossága nem az őszinteséget korlátozza, ott közvetlen is tud lenni. A Csongor és Tünde, talán legszebb lírai költeménye egyes helyein diadalt ül az ifjúi szerelem, olyan meleg hullámokkal ringatózik az érzés, mint egyetlen olyan költeményében sem, amelyben egyenesen a maga személyével áll elénk. Ugyanezzel a melegséggel énekli Szép Ilonka gyöngéd, finom lemondását; ebben a költeményben van megírva az ő női ideálja, amely különben koráé is volt: a mély, örök, de teljesen passzív érzés, a szerelemben való teljes felolvadás, a szerelemért való küzdés képessége nélkül. Meg tudott érteni más nőt is: a Csongor és Tünde Ledérjében ő írta meg irodalmunkban először a bukott nő érzékiségből, szentimentalizmusból, könnyelműségből és rosszaságból összeszőtt lelki képét. Szeretni a Szép Ilonkát szerette: ez az alak, kevésbé finoman rajzolva, minduntalan megjelenik epikai műveiben s a drámákban is…
Ez az egyik Vörösmarty, az egységes, nyugodt életű férfiú, a nemzet költője a negyvenes évek értelmében. Költő, aki politikai szerepet visz, mert abban a korban s utána is még jó soká – lehet, hogy ma is még – a magyar költészet, valamint az egész kultúra politikai cél szolgálatában áll. A magyar nem jobblétért, nem is hatalma kiterjesztéséért küzdött, hanem puszta életéért, fennmaradásáért s az önfenntartási ösztöne szolgálatába hajtotta élete minden funkcióját. Ezért a magyar költészet sokkal inkább politikai költészet, mint akármely más népé. Vörösmartynak a múlt nem csupán művészi alakítás anyaga: a hazafiság ösztönzője, az önbizalom fenntartója; a Zalán futását azért írta, hogy figyelmeztesse nemzetét arra a kötelességére, hogy amit ősei oly nagy harccal szereztek meg, neki minden áron meg kell tartani. De épp ezért, mert költészete politikai jellegű volt, amint betöltötte politikai hivatását, történeti jellegűvé lett, elvesztette aktualitását. Ez a Vörösmarty ma már az irodalomtörténeté és az irodalom finom lélekkel s tudással fölfegyverzett értőié, a közönség egyeteméhez nem szól többé csak egyes költeményeivel. Könnyen össze lehetne számlálni, hány költeménye él ma is igazi, a könyvből kiemelkedő életet s ezek jóformán mind – leszámítva a Szózatot – a nem hazafiasak közül valók. S az irodalom fejlődésének csak mint a nyelv művésze tényezője ma is még, tartalmával nem hat többé a változott idők változott irodalmára.
*
A másik Vörösmarty nagyon kevés verset írt, mindössze hármat és egy töredéket. A 48 utáni Vörösmarty hazajött a bujdosásból, nagyobb bántódása nem esett, de belsőleg össze volt törve. Ami lelkének központja volt, egyedüli szenvedélye, reménye és szerelme, mindene: elveszett. Annyira össze volt forrva a 30-as és 40-es évek törekvéseivel, annyi reményt keltett benne annak a húsz évnek biztató fejlődése, hogy mindennek összeomlása összeomlasztotta őt is. Íme hazafisága, politizálása csakugyan nem volt külsőség, hanem lényének gyökerébe beivódott, vérévé vált lényeg.
Soha nem lett többé ember belőle. Csak vegetált, próbálta elfoglalni magát gazdasággal, irodalmi munkával (a Lear királyt fordította), elvonult falura, Baracskára, aztán Nyékre, hozzá hasonló szomorú magyar urakkal borozgatott és szidta a Bach-kormányt. Ha néha fölvetődött Pestre, régi barátai társaságába, megdöbbenést keltett szomorú külsejével, gondatlan öltözetével, beesett, sápadt arcával, tétova tekintetével, közömbösségével. Csak akkor lobbant föl, ha a Bach-rendszerről esett szó, haragosan tört ki ellene, de mindjárt elfáradt, elaludt a társaságban, ott ültő helyében. Hova lett a régi harmonikus lélek? A bizakodás, a tisztes, higgadt magatartás, a lelki egyensúly? Vörösmarty is a 48 vértanúi közül való, csak éppen nem egyszerre halt meg hóhér kezétől, hanem lassan, napról-napra halt meg, darabonként.
Van egy költeménye ebből az időből, az Előszó. Ennek a hatása egyenesen borzalmas, ha mint a költő akkori lelki állapotának tükrét tekintjük. Akármennyire rá akarjuk húzni a romantika uniformisát fantasztikus képeire: Vörösmarty azelőtt is romantikus volt, de ez az egeket csapkodó hang nem a 40-es évek Vörösmartyjáé. Aki ezt a verset írta, az egy meghasonlott lélek, egy beteg képzelet, amely már-már közel jár a téboly mezsgyéihez. Ahogy a nagy nemzeti pusztulást szimbólumokba foglalja, az már nem is fantasztikum, hanem rettentő rémlátomány. S a végén olyan elkeseredett, visszás gúny van, olyan provokálása mindennek, amire valaha valamit tartott, olyan kolerikus kitörése a féktelen kínlódásnak, hogy az egész költemény úgy hangzik ki, mint egy rekedt süvöltés. Vörösmarty, aki ki van kelve magából, akinek a végső kín feszítése alatt rikácsolásba fullad a hangja, aki ököllel döngeti az eget! Ez az új Vörösmarty, a züllött Magyarország lelkileg züllött embere, az árboca-vesztett hajónak kezeit tördelő utasa.
Ez az Előszó a Vén cigány előszava. Még egyszer fellobbant a költő lelke. Egy pillanat reménykedése újra fölélesztette. Csak egy reménye volt akkor a magyarnak: történik Európában valami, valami nagy felfordulás, amely maga alá teperi Ausztriát s megnyitja a magyar koporsókat egy új feltámadásra. Vörösmarty is ebben lángolt fel a krími háború hírének hallatára. Ha most az általános európai kavarodásba belekeveredik Ausztria, ha megverik s állandó meggyöngítésére elválasztják tőle vagy legalább függetlenné teszik Magyarországot? Aki magában nem bízhatik többé, az tud bizakodni az effélékben is.
Ebből az eszmekörből kelt a Vén cigány. De új hangon van írva, nem a Szózat költőjének hangján. A reménykedés az alaphangja, de a hátterében ott van a tegnapi elkeseredett reménytelenség. A költő lázban ég, izgatottan, tétovázva beszél, a gondolat és a szó nem simul össze oly pontosan, mint valaha, a régi egészséggel és hittel együtt odavan a régi biztonság és higgadtság is. A szenvedély lett úrrá a költő fölött, mámorossá teszi, beleviszi a pusztulás képeinek rajzába s folyton a végletekben csapong. A szavak minduntalan el akarnak szakadni a gondolattól, eltávolodnak tőle, meg visszaesnek bele, a szimbólumok idegesen torlódnak egymásra, kisiklatják egymást helyükből, minduntalan az olvasónak kell kiegészíteni a hangulat továbbrezgetésével, amit a szavak félbehagynak. Nincs semmi retorika, a költő nem áll tetszetős pózban; úgy ahogy van, tépett lelkével, csapzott hajával, szenvedélytől petyhüdt arcával, kíntól dadogva áll elénk. Homályos, egy szál faggyúgyertyával világított, alacsony falusi szobában, kupa bor előtt, hol kezébe rejtve arcát, hol a haját borzolva ül egy elkeseredett magyar. Körülötte romlás, a megsemmisülés riasztó árnyéka, szeme előtt szörnyű látomások, benne égő, vergődő, testet ölteni nem tudó kínok, amelyek belefúrnak az agyba, szívják a csontokból a velőt, tépdesik a májat. És a bús magyar hörögve, elcsukló hangon mondja kínjait és egyszerre rácsap ököllel az asztalra: lesz még egyszer ünnep a világon! Ezt kell mondania, különben megfullad. Az életösztön szól abból a felkiáltásból.
Vörösmarty egyetlen költeményének sincs meg az a szuggesztív ereje, mint ennek. Mintha nem is költői alkotás volna, hanem élő valami, megfog, belénk markol, lenyűgöz. A költő nem áll rajta kívül, fölötte, nem vezeti higgadt, tudatos művészettel vonalait, nem osztja harmonikus foltokba képeit, hanem csak úgy nyersen, ahogy lelkéből kifakadt, veti elénk s vele elénk veti egész lelkét. Semmi tartózkodás, semmi szépítgetés. Minek is az, amikor minden mindegy, amikor az ember leszerelve minden küzdő erejét, a távolba néző tekintettel, mereven várja az ünnepet, hogy legyen még egyszer a világon.
A Vén cigány a maga közvetlenségével és Vörösmarty egyébkori technikájától teljesen elütő formáival ma a költő leginkább élő műve. Ezzel Vörösmarty átnyúlik a ma költészetébe. Ma leginkább és legelső sorban közvetlenséget keresünk a költőben és szeretjük, ha húrokat üt meg lelkünkben, inkább jelezve, mint végigjátszva a melódiát s ránk hagyva, hogy egészítsük ki, amit ő nem pengetett végig. Mi nem látunk benne dagályt, mint látott Gyulai, ha nem világlik is ki mindig egy szempillantásra a szavakból, hogy mi élt s tört kifejeződésre a költő lelkében. Nem lehet dagály ott, ahol igaz érzés közvetlenül szól a versből s ebben a versben benne van a lehanyatló Vörösmarty egész szegény, beteg, elkínzott szíve.
S ha a legifjabb magyar lírában itt is, ott is látjuk a törekvést, amely tradíciót keresve magának, Vörösmartyhoz próbál csatlakozni, a csatlakozó pont a Vén cigány, amellyel a költő tovább is ható tényezője marad a magyar költészetnek. A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől szaggatott, diszharmóniánk közt vergődő, bénulásában időnként görcsösen föllobbanó lelkünkre.
AZ EMBEREK
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
1846. május előtt
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
1846. május előtt