A Mérce cikke 2026. március 9-én.

Az iráni háború újra kíméletlenül világít rá Európa krónikus vezetési válságára, az atlantista stratégia morális és politikai csődjére, valamint arra a mérgező „civilizációs” narratívára, amely ezt a háborút hivatott legitimálni. Jelenleg Európa északi és déli peremén látszanak az elvhű vezetés jelei; a nagy kérdés az, hogy a fősodor hajlandó-e végre figyelni rájuk.

Válságban a közép: Berlin, Párizs és London irányvesztése

Európa súlyos vezetési válsággal küzd: a liberális globalizmus romjain egy olyan erőszakos és törvényen kívüli illiberalizmus ütötte fel a fejét, amely az elveket hierarchiára, a morális tartást pedig nyers erőszakra cseréli. Sokan a mérsékelt jobboldaltól várják a szélsőjobb elleni kiállást. Friedrich Merz német kancellárt például gyakran festik le „felelős felnőttként”, aki gátat szabhat a trumpista, illiberális felfordulásnak.

Ám amikor az Egyesült Államok és Izrael február 28-án megindította a támadást, Merz ismét bebizonyította, hogy valójában csak Trump engedelmes másodhegedűse. A támadások jogszerűségét firtató kérdéseket azzal hárította el, hogy ő nem fogja „kioktatni” Washingtont. Legbátrabb megnyilvánulása a március 3-i fehér házi vizitje során annyi volt, hogy „túl sok a rosszfiú a világon”, és „erről beszélni kell”. Később hozzátette: a nemzetközi jog nem vonatkozik Izrael és Egyesült Államok háborújára.

Ismeretes, hogy Merz egy korábbi, 2025-ös nyilatkozatában még ennél is messzebb ment. 2025 júniusában, miután Izrael nagyszabású légicsapás-sorozatot hajtott végre iráni létesítmények ellen, azt mondta, hogy Izrael valójában a „piszkos munkát” végzi el a nyugat helyett Iránnal szemben, és kijelentette, hogy „semmi kétsége sincs” az izraeli csapások jogszerűsége felől, függetlenül a nemzetközi jogászok aggályaitól.

A Merz-féle hamis reálpolitika valójában a legrövidebb út egy súlytalan és cinikus Európa felé egy olyan világban, ahol már senkit nem véd a jog. Kétségbeesetten kapaszkodni az atlantizmusba – miközben Washington épp belülről számolja fel a szabályokon alapuló világrendet – nem józan realizmus, hanem súlyos hiba.

Még akkor is, ha ez a világrend, részben épp a Nyugat, részben más „bandita” államok miatt sosem állt sziklaszilárd alapokon. Ettől a nemzetközi jog rendező elvként jelen volt, a teljes káoszt és a „dzsungel törvényét” kordában tartva. Ezzel szemben a Merz-féle cinikus szervilizmus egy olyan atlantizmusnak szól, amely már nem létezik, és egy olyan partnernek, amely nyíltan deklarálta: az európai érdekek másodlagosak az amerikai unilateralizmussal szemben.

Franciaország ugyan próbált elvhűbb álláspontot foglalni, de Emmanuel Macron végül meghátrált. Keir Starmer pedig, hűen önmagához, rövid hezitálás után 24 órán belül szabad utat engedett a brit bázisok használatához offenzív hadműveletekre; ez a pálfordulás senkit nem nyugtatott meg, és semmiféle erőt nem mutatott. A fősodratú európai politika előszeretettel hirdeti a joguralmat és a „szabályokon alapuló világrendet,” a gyakorlatban azonban asszisztál annak lebontásához, amikor kritika nélkül követi az amerikai unilateralizmust. Ez a politika a nemzetközi jogot csak akkor tartja irányadónak, ha az kényelmes.

Kényszerpályák szorításában: az európai autonómia hiánya

Az Irán elleni izraeli-amerikai háború a világ többi részétől teljes elszigeteltségben vette kezdetét. Ha visszatekintünk 2003-ra, a Bush-kormány még jelentős diplomáciai energiákat fektetett egy nemzetközi koalíció összekovácsolásába. Akkoriban még számított – legalább a látszat szintjén –, hogy mit gondol Európa; a „hajlandók koalíciója” éppúgy szólt a legitimációról, mint a katonai erőről. Trumpot azonban már nem érdekli az európai kormányok támogatása. Számára Európa már nem partner, de még csak nem is közönség, hanem legfeljebb egy logisztikai szintér.

Ez nem egyszerűen Trump személyiségéből fakad. Sokkal inkább az amerikai hatalomgyakorlás mélyebb, illiberális fordulatát tükrözi. A „szabályokon alapuló világrend” minden képmutatásával és hazugságaival együtt, korábban is részben az amerikai hegemónia legitimációs eszköze volt, amelyhez szükség volt az európaiak beleegyezésére is. Éppen ez a kényszerű beleegyezés adott valódi alkupozíciót Európának. Trump azonban végleg megszabadult ettől a mechanizmustól. Nincs szüksége Európa erkölcsi jóváhagyására, mert magára a legitimációra sincs már szüksége. Ebben a világképben a nyers erő önmaga igazolása. Éppen ezért hat az európai elit buzgó megfelelni vágyása tragikus önsorsrontásként.

Minden hangzatos bejelentés ellenére ugyanis be kell látnunk: Európának alig maradt stratégiai mozgástere. A kontinens egymásra rakódó, strukturális függőségek hálójába gabalyodott.

Katonailag híján van az önálló képességnek és koordinációnak, miután védelmét évtizedekkel ezelőtt kiszervezte Washingtonnak. Technológiailag a dogmatikus piaci fundamentalizmus elvetette az érdemi európai iparpolitikát, ami miatt Európa kiszolgáltatottá vált az amerikai techplatformoknak. Az energia tekintetében az orosz invázió utáni váltás az amerikai palagázra (LNG) csupán annyit jelentett, hogy az egyik függőséget lecseréltük egy másikra. Pénzügyileg az eurózóna feloldatlan ellentmondásai és a dollár világvaluta-szerepe miatt az európai gazdaságok kitettek a washingtoni döntéseknek. Politikailag pedig soha nem sikerült olyan kormányzati struktúrát létrehozni, amely képes lenne kezelni ezeket a függőségeket, így a kontinens megosztott és bénult maradt. Az eredmény: egy olyan szereplő, aki globális játékosnak képzeli magát, de valójában csak a kispadon ül.

Európa szervilizmusa mögött az érték-vezérelt jövőkép és autonómia hiányán túl olykor gazdasági kalkuláció is meghúzódik: az európai katonai nagyhatalmak egyes körei a globális fegyverkezési verseny felpörgésétől, a védelmi ipari megrendelésektől, vagy épp a háború utáni – amerikai vezénylésű – újjáépítési bizniszből remélnek profitot, feláldozva a hosszú távú stabilitást a rövid távú gazdasági előnyökért. Az Irán-Izrael-USA háború hírére a legnagyobb európai védelmi részvények – mint a BAE Systems, a Rheinmetall, a Leonardo, a Thales és a Saab – árfolyama 4–8%-kal emelkedett.

Európa soha nem válaszolta meg a projektje középpontjában álló alapkérdést: a gazdasági integráció célja csupán az európai nagyvállalatok védelme és a közös piac kezelése, vagy egy valódi politikai egység megteremtése közös fellépéssel a világban? Azzal, hogy évtizedekig az előbbit priorizáltuk az utóbbi rovására, Európa vált a jelenlegi geoökonómiai átrendeződés legnagyobb vesztesévé: megosztott, függő helyzetben van, és képtelen az egységes fellépésre pont akkor, amikor az egység és az értékelvű realizmus a legtöbbet érne.

A józanság hangjai: Skandinávia és Spanyolország

Ez a függőség és zavaros jövőkép teszik különösen fontossá azt a tényt, hogy Berlin, Párizs és London tehetetlensége nem a teljes Európa. Az igazi tartás, józanság és jövőorientált politika hangjai ma máshonnan érkeznek. Vannak még olyan tekintélyes hangok, mint Carl Bildt volt svéd miniszterelnöké, amelyek következetesen megtalálják a megfelelő szavakat a világpolitikai krízisekben. Vagy ott van Norvégia, ahol Jonas Gahr Støre munkáspárti kormányfő és Espen Barth Eide külügyminiszter egyértelműen kimondták: a támadások ellentétesek a nemzetközi joggal, hiszen a megelőző csapáshoz szükséges közvetlen fenyegetést senki nem bizonyította.

Oslo ítéletét az a fájdalmas tény is alátámasztotta: alig néhány nappal a bombázások előtt az ománi diplomácia áttörést jelentett be, mely szerint Irán hajlandó lett volna világos garanciákat adni az urándúsítás leállítására és befogadni a nemzetközi ellenőröket. Norvégia nevén nevezte a gyereket: a háborúval ugyanis egy újabb óriási diplomáciai lehetőséget puskáztak el. Lett volna esély egy, az Obama idejében megkötött atommegállapodáshoz hasonlító deal nyélbe ütésére. Ami persze arra is rávilágít, hogy ez békés rendezés aligha volt valaha is célja Trumpnak vagy Netanjahunak.

A legmegbízhatóbb erkölcsi iránytűnek azonban jelenleg Spanyolország bizonyul. Pedro Sánchez szocialista párti miniszterelnök kerek perec elítélte a csapásokat, megtiltotta az amerikai bázisok használatát, és nem hátrált meg Trump fenyegetései elől sem, aki a kereskedelmi kapcsolatok teljes megszakításával zsarolta Madridot. Sánchez televíziós beszédében nem hagyott kétséget: „Nem a háborúra!” Ezt az álláspontot az Európai Szocialisták Pártja és az S&D frakció is támogatta, ami fontos elmozdulást jelez az európai balközép identitásában. Sánchez egy olyan külpolitika alapjait rakja le, amely nem szelektíven alkalmazza a nemzetközi jogot, hanem valódi alapelvként kezeli azt.

Sánchez kiállása ráadásul nem egy magányos Don Quijote álmodozása, hanem egy ízig-vérig realista politikusé: Spanyolországban a lakosság kétharmada határozottan ellenzi az iráni háborút, és a gázai konfliktus óta erős civil mozgalmak követelnek szankciókat Izraellel szemben. Az értékelvű kiállás tehát politikailag is kifizetődő, hiszen Sánchez a népakarattal összhangban cselekszik. Norvégiában hasonlóan erős a társadalmi beágyazottság a nemzetközi jog védelmében, míg a bizonytalankodó francia álláspont mögött a jóval megosztottabb hazai közvélemény feszültségei is látszanak.

Yanis Varoufakis és más progresszív hangok évek óta hangoztatják ugyanezt, de eddig „radikálisnak” bélyegezve félresöpörték őket. Sánchez fellépése azért mérföldkő, mert ez a kritika már a politikai fősodorból érkezik. Spanyolország és Norvégia bizonyítja, hogy a nemzetközi joghoz való ragaszkodás nem „naivitás” vagy „radikalizmus”, hanem egy realista, hosszú távon gondolkozó kormányzati stratégia. Ezek a vezetők pontosan látják: függetlenül attól, ki mit gondol az iráni rezsimről, a háború stratégiai érvei egyszerűen nem állják meg a helyüket.

Miért vall kudarcot a bombázás?

Több mint egy hét telt el az első bombák lehullása óta, és mára világos, hogy Trump villámháborús tervei kudarcot vallottak. Hiába sikerült rövid idő alatt kivégezni az iráni politikai és katonai vezetés egy részét, a rezsim egyelőre nem omlott össze. A háború költségeit leginkább az Iránhoz földrajzilag közel lévő arab államok fizetik meg, ahová napi több hullámban érkeznek rakéta- és dróntámadások, illetve az elmúlt napok izraeli offenzívája nyomán Libanon. A Perzsa-öböl térségének energiainfrastruktúráját ért találatok az egész világ energiaellátását veszélyeztetik – Európáét is beleértve.

Jó esély van rá, hogy a légicsapások nem megállítják, hanem elmélyítik az iráni nukleáris ambíciókat, és csak eszkalálják a közel-keleti erőszakspirált. A hadtörténetben alig látni példát arra, hogy a bombázás stabil rendet szült volna. Amit biztosan eredményez, az a romba döntött infrastruktúra és civil áldozatok tömege. Egy állítólagos katonai célpont elleni „pontos” csapás során az amerikai erők porig rombolták a Shajareh Tayyebeh leányiskolát. Az eredmény: legalább 165 ártatlan, 7 és 12 év közötti kislány halt szörnyet.

Március elején a teheráni Gandhi Kórházat érte közvetlen találat, súlyos szerkezeti károk keletkeztek, a betegeket és csecsemőket evakuálni kellett. Néhány nappal később Shirazban egy mentőállomást ért légicsapás, amely során két mentőtechnikus vesztette életét, miközben a bázis és a mentőautók teljesen megsemmisültek. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) eddig legalább 13 igazolt támadást regisztrált iráni egészségügyi intézmények ellen, köztük egy teheráni lombikbébi-klinikát is, amely szintén romokban hever.

A háború támogatói gyakran bújnak a „járulékos veszteség” vagy a „technikai hiba” kifejezések mögé, amikor kórházak vagy iskolák romba döntéséről érkeznek hírek. A végeredmény szempontjából azonban lényegtelen, hogy egy iskolát, a kórházat vagy mentőállomást szándékosan céloztak-e meg, vagy csupán „mellé ment a rakéta”. Az ártatlan áldozatok számára az okozott szenvedés és a halál ugyanaz. Ez a háború az Egyesült Államok és Izrael offenzívájával vette kezdetét, e nélkül a támadás nélkül ezek a gyerekek és betegek ma is élnének.

A felelősség nem hárítható át technikai malőrökre; azokat terheli, akik egy szuverén ország elleni, nemzetközi jogot sértő agresszió mellett döntöttek. A nemzetközi jog és az egyetemes etika alapelvei szerint, aki jogtalanul indít el egy erőszakspirált, az felelős annak minden, akár szándékolt, akár „véletlen” pusztításáért is.

Amikor a „precíziós csapások” iskolákat, kórházakat és mentőket találnak el, az már nem stratégiai hadművelet, hanem a társadalom alapvető életfunkcióinak megtörése, amelyre semmilyen mentség nincs. Mindezek alapján a háború könnyen a rezsim malmára hajthatja vizet, a külső támadás ugyanis segít elfojtani a belső elégedetlenséget, a civil áldozatok pedig segítenek fenntartani a „gonosz Nyugat” narratíváját. A végeredmény vagy egy háborúban megedződött diktatúra, vagy a 2003-as iraki invázióhoz hasonló elhúzódó káosz, „failed state” lesz.

Közben az erőszak óráról órára fokozódik. Eddig legalább 1300 iráni, 200 libanoni halálos áldozatról tudni, tizenegyen haltak meg a környező arab országokban és Izraelben egyaránt. Egy vontatóhajót Irán elsüllyesztett a „lezárt” Hormuzi-szorosban. Az iráni civil létesítményeket, üzemanyag ellátást és vízrendszert ért hétvégi izraeli-amerikai támadásokra válaszul Irán vasárnap reggel támadást indított a Katar szomszédságában lévő Bahrein tengervíz-sótalanító üzemével szemben. Ez az eszkaláció egy következő szintjét jelenti. Az Arab-öböl lakói napi ivóvízellátásának döntő része ilyen üzemekből származik, ezek megbénítása beláthatatlan következményekkel járhat.

Lehetséges volt más forgatókönyv is. A 2025 végi hatalmas iráni tüntetéseket a gazdasági kilátástalanság és az évtizedes elnyomás fűtötte. Ez egy olyan szerves erő, amiből valódi politikai fordulat születhetett volna. Folyamatban volt a hatalmi átmenet: Ali Hamenei ajatollah kora és egészségi állapota miatt az utódlás kérdése már nyíltan napirenden volt, ami önmagában is politikai nyitást kínálhatott volna, egyúttal esélyt  a politikai elégedetlenség becsatornázására és a civil társadalom megerősítésére.

A tartós változáshoz belső társadalmi koalíciók kellenek, melyek képesek az inkluzív politikai intézményeket belülről fenntartani. Ezeket a társadalmi mechanizmusokat nem lehet kívülről, bombákkal „exportálni.” Nemzetközi szereplők tudják segíteni a demokratikus változást, de csak óvatosan és türelmesen, a helyi társadalomban mélyen gyökerező civil szereplőkkel való folyamatos szolidaritáson keresztül. A háború azonban elpusztítja azokat az „organikus szöveteket”, amikből a valódi változás kinőhetne.

Az elveken alapuló külpolitika nem azt jelenti, hogy szemet kell hunyni elnyomás fölött, hogy minden szereplő egyformán hibás, vagy hogy ebben az esetben iráni vezetők keze ne lenne véres, és ne terhelné őket súlyos felelősség a közel-keleti erőszak eszkalációjáért.

Az elvi alapú külpolitika azt jelenti, hogy ugyanazokat a mércéket alkalmazzuk, függetlenül attól, ki dobja bombát, és kinek a kislánya robban fel; hogy a nemzetközi jogot a hatalom korlátjaként kezeljük, és nem pedig alkalmi hivatkozási alapként. Az elvi alapú külpolitika azt jelenti, hogy megértjük: a tartós biztonságot csak a legitimitás alapozza meg, nem pedig félresikerült beavatkozások romjai.

A civilizációs csapda

Végül van egy mélyebb csapda is, amely évek óta mérgezi a politikát. Sokan – Washingtonban, Tel-Avivban és Berlinben egyaránt – az Irán elleni háborút civilizációs keretbe helyezik: ez lenne a felvilágosult Nyugat élet-halál küzdelme a barbarizmussal szemben. Erre csak ráerősítenek Netanjahu szélsőjobboldali és vallási fundamentalista szövetségesei, valamint a Trumppal a háború sikeréért a Fehér Házban imádkozó lelkészek. Ez a narratíva a globális szélsőjobboldal életveszélyes és öncélú ideológiai kötőeleme. Olyan erkölcsi hierarchiákat gyárt, ahol egyes életek mindig többet érnek, mint mások, és ahol bizonyos bombák mindig „legitimnek” számítanak.

A nyugati szolidaritás szelektivitása az, ami a leginkább dühíti a világ többi részét, és ami végleg hitelteleníti az egyetemes emberi jogokra („európai értékekre”) való hivatkozást. Ha hasonló bombatámadás érne akár csak egyetlen európai, amerikai vagy izraeli iskolát vagy kórházat, mint amiket most Iránban látunk, a nyugati világ gépezete azonnal mozgásba lendülne. Az összes vezető újság címlapja a tragédiáról szólna, részletes portrékat közölve az áldozatokról. Az Eiffel-tornyot és a Brandenburgi kaput az adott nemzet színeibe öltöztetnék, a közösségi médiát pedig elárasztanák a „Je suis…” típusú profilképek és a politikusok egymásra licitáló, bosszúért kiáltó posztjai.

Egy nyugati gyermek halála civilizációs tragédia, amely megállítja az időt; egy iráni gyermek halála viszont csupán „sajnálatos járulékos veszteség” a „szabadság” felé vezető úton.

Ez a fajta civilizációs gőg talán simogatja azok lelkiismeretét, akikben továbbra is él a posztkoloniális nosztalgia, de semmi köze azokhoz az elvekhez, amelyek a nemzetközi rendet összetartják. Az emberi méltóság, a béke, a befogadás, az államok szuverén egyenlősége és az erőszak alkalmazásának tilalma nem Európa nagyvonalú „ajándékai” a világnak. Ezek egyetemes elvek, amelyeket részben az európai gyarmatbirodalmakkal szembeni antikolonialista küzdelmek vívtak ki, hatalmas emberi áron. Európának nem kettős mércéit civilizációs csendőrretorikával leplező posztgyarmati hatalomként, hanem egyenrangú partnerként kell megszólalnia.

Ahogy az iraki intervenció idején láttuk, a kritikus hangoknak és a civil mozgalmaknak most is jelentős közvélemény-formáló erejük van. Ezek az alternatívát mutató mozgalmak jelenthetik azt a súlyt a latban, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy a politikusok meghallják a nép hangját, és a Sánchez és Støre-féle értékelvű realisták az EU hajóját végül egy etikusabb és autonómabb irányba fordítsák.

A kérdés már csak az: van-e elég gerinc a kontinens többi részében, hogy kövessék őket?

A szerkesztő megjegyzése

A jelenlegi helyzetben Európa számára semmi sem fontosabb a világos gondolatoknál a kontinens, az Unió helyzetéről, stratégiájáról, megoldásairól, tennivalójáról. A szerző válasza erre a kihívásra irásának utolsó részében, mintegy sintézis formájában: „Ezek az alternatívát mutató mozgalmak jelenthetik azt a súlyt a latban, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy a politikusok meghallják a nép hangját, és a Sánchez és Støre-féle értékelvű realisták az EU hajóját végül egy etikusabb és autonómabb irányba fordítsák. A kérdés már csak az: van-e elég gerinc a kontinens többi részében, hogy kövessék őket?”
azért idézzük, hogy felhívjuk a figyelmet egy fontos fejleményre, pozitív válaszra: az Európai Tanács tegnapi csúcstalálkozója után a német kormány határozottan elutasította Donald Trump amerikai elnök ismételt követelését, hogy a NATO-szövetségesek vegyenek részt a Hormuzi-szoros biztonságának biztosításában. Berlin – és több EU-tagország szerint a NATO-nak nincs helye ebben a konfliktusban, mivel az szövetség kizárólag védelmi célokat szolgál. Spanyolország, Franciaország, de például a kisebbek közül Románia is ezen az állásponton van. Nem tévedünk azt állítva, hogy ez már a szerző által igényelt „etikusabb és autonómabb irány„, és tartása biztosnak látszik.
És mivel Németország ebben is meghatározó szerepet játszik, érdemez tovább idézni a Politico friss cikkéből: „A német kormány álláspontja az utóbbi időben jelentősen megváltozott az amerikai és izraeli Irán-ellenes támadásokkal kapcsolatban. Míg Friedrich Merz kezdetben támogatta az Egyesült Államok és Izrael lépéseit, és a teheráni rezsim megdöntésének szükségességét hangsúlyozta, mostanra egyre kritikusabbá vált. A háború elhúzódása és annak gazdasági, valamint biztonsági következményei miatt Merz nyíltan bírálja az amerikai és izraeli stratégiát, különösen Trump kilépési tervének hiányát. Kornelius szerint Németország továbbra is egyetért azzal, hogy Irán politikai helyzetében változásra van szükség, de egyre több kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes út e cél eléréséhez.”
Jó lenne ezek után, ha Európát nem „a rövidlátó és cinikus reálpolitika” jelzúkkel jellemeznénk. Mától nem érvényes! Győzött a józanság hangja.