A tehetség és tudás helyét átvette a harsány, büszke hülyeség. És az emberiség vigyorogva, acsarogva rohan a pusztulásba. Hiába tudod, hogy vannak megoldásaid – a megoldásaidra nem kíváncsi senki. Unod a jelent, és unod a jövőt is.
Soha nem voltál még ennyire indifferens a magyar közélettel szemben. Nem egyszerűen arról van szó, hogy borzasztóan elszomorít, amint az ország népének jelentős része tapsol az épülő fasizmusnak.
Halálosan untat az a provinciális, banális bárgyúság, az önelégült képmutatás, amivel ez az elit eljátssza a demokráciát, az ország meg úgy csinál, mintha elhinné. A szemérmetlen cinizmus, ahogy kiosztják egymásnak a pozíciókat. Ahogy beiktatják, kitüntetik, kinevezik, felszentelik és búcsúztatják egymást. Mint amikor a bolondok házában az egyik beteg egymaga játssza a királyt, a kancellárt, az udvari bohócot és a népet is, végtelen monológokba elegyedve saját magával.
És egyre inkább érzed, tapasztalod, megéled magad körül annak az igazságát, amit Illyés írt arról, hogy ahol zsarnokság van, ott magad is zsarnokság vagy. Mint nyáron a vonaton, ahol a klíma elromlott, az ablakok zárva, és nem tudod eldönteni, hogy a meleg, vagy az emberi izzadtság szúrós szaga zavar-e jobban, vagy az, hogy az emberek próbálnak úgy tenni, mintha nem éreznék, hogy lassan őket is átitatja a hőség és a bűz, a pórusaikon keresztül, alkalmazkodnak hozzá, és maguk is hőséggé és bűzzé válnak. Még azok az utasok is részévé válnak a problémának, akik egyre fogyatkozó lelkesedéssel követelik, hogy a kalauz jöjjön és nyissa ki az ablakokat. Morgásuk felveszi a kollektív poshadás hullámhosszát és beleolvad abba.
Mint ahogy részévé válik a rendszernek a hazai ellenzék jelentős része is, akik eljátsszák, hogy van értelme a parlamenti politizálásnak, felveszik a mandátumot, beülnek a tökéletesen értelmetlen, jól fizető pozíciókba. Telekürtölik a közösségi médiát azzal, hogy az ellenzék mit hibázott és ők mit fognak majd úgy csinálni, hogy ez ne forduljon elő többé. És úgy csinálnak, mintha nem tudnák, hogy ugrálhatnak ők bárhogy a parlamentben, rázhatják a rongyaikat és a csengőiket, valójában pórázon tartott ölebek csupán, akik addig mozoghatnak, ameddig láncaik engedik őket.
És egyre több ember nyugszik bele a változhatatlanságba. Még azok között is, akik korábban ellenkeztek és berzenkedtek. Mert azt látják maguk körül, hogy a megalkuvás az, ami működik. Azoknak megy a legjobban, akik nem küzdenek az áradó fröccsentett árvalányhajas műnépnemzeti giccsel, hanem dagonyáznak benne.
Ha lemondunk arról, hogy “szimbolikus” küzdelmeket folytassunk szabadságért meg igazságért, akkor a rendszer esetleg csurrant-cseppent nekünk bizonyos kis engedményeket, amiket sikerként könyvelhetünk el. És közben egyre kevesebb olyan platform, közösség, csatorna marad, ami nincs kézivezérlés alatt: folyamatosan csavarják ki az ellenállók kezéből azokat az eszközöket, amelyekkel megőrizhetnénk a hangjukat, az identitásukat.
Eközben minden egyes csatornán, minden utcasarkon árad a propaganda. Egyre kevesebb, a rendszer számára zavaró elem marad a politikai tájképben.
Közben a megszelídített udvari ellenzékiek, a díszbalosok meg a kollaboráns írástudók persze kapnak ezt-azt. Őket meghívják ide-oda. Műsort indíthatnak, pozíciót kaphatnak, hangot adnak nekik. Bátorítják őket, mint ahogy a járni tanuló kisgyereket, megdicsérik őket a gügyögéseikért, amelyekkel elárulják egykori értékeiket. Ahogy bűntudatukat dacos vagdalkozással csillapítják.
És téged ez már nem is csak elszomorít. De halálosan untat. Úgy érzed, már elmondtál mindent. Falra hánytad a borsót. Magadat is unod. A saját tehetetlen dühödet, ami megmérgezi a hétköznapjaidat. Unod, hogy anakronizmussá váltál, idegenné ebben a szép új világban. A magad korszerűtlen eszméivel, amelyeket Batsányitól, Kölcseytől, Vörösmartytól, Petőfitől, Adytól és József Attilától örököltél.
Unod, hogy a terhes örökséged gúnyos kacaj tárgyává vált egy olyan országban, ami ezúttal nem idegen szuronyok és tankok árnyékában, hanem önként dugja a fejét a hurokba. Az országban, ami visszatért a milleneumi időszak és a Horthy-rendszer önelégült provinciális szendergésébe és a kisnemzeti lét tragikomikus pózaihoz.
Az emigráción tűnődsz – de közben tudod, hogy akár itt, akár ott, valójában máris emigrációban vagy. A saját buborékodva zárva éppen olyan idegen számodra az épülő diadalmas fasizmus itthon, mint amennyire hazátlanul bolyonganál külföldön, ahol felnőtt fejjel már nem tudnál olyan szociális hálót kiépíteni, mint amit idehaza. És ott kint is magyar maradnál, és fájna a hazád hiánya.
Mert bármennyi sarat is dobálnak rád, bármennyire is vádolnak hazátlan bitangsággal azok, akik Orbán Viktor egyetlen kézszorításáért cserébe eladnák a lelküket, valójában reménytelenül patrióta vagy. Okos fejeddel biccentesz, nem remélsz, szétnézel csalás nélkül, és látod, hogy a hazád hiánya itt is éppen olyan erős, mint Londonban vagy New Yorkban lenne.
Mert nem gyűlölöd a népet, ami tapsol a vezérnek, de reménytelenül elszigetelődtél tőle. Tudva tudod, mennyit tehetnél érte: életed legszebb, legtermékenyebb éveit fordíthatnád arra, hogy ez a nép jobban éljen. Hogy csökkenjen a szellemi és anyagi nyomor, hogy szabad polgárok közösségévé váljunk házmesterek és alattvalók országa helyett, hogy feldolgozzuk évszázadok traumáit.
De ehelyett arra ítéltettél, mint posztmodern Prométheusz, hogy minden egyes nap úgy érezd, hogy kivájják a testedből a májad, amikor megnyitod a híroldalakat, és tehetetlenül szemléled, ahogy a középszerű butaság tort ül mindenütt.
A tehetség és tudás helyét átvette a harsány, büszke hülyeség. És az emberiség vigyorogva, acsarogva rohan a pusztulásba. Hiába tudod, hogy vannak megoldásaid – a megoldásaidra nem kíváncsi senki. Mi több, tudod, hogy elhitették velük, hogy éppen te vagy a pusztulás oka és kiváltója.
Unod a jelent, és unod a jövőt is. Már előre unod, ahogy majd négy év múlva az ellenzék megint eljátssza, hogy nyerhet, a kormány eljátssza, hogy veszíthet. A politikai elemzők komoly arccal elemeznek, a közvéleménykutatók dobálják a százalékokat, az EU fogatlan kutyaként ugat, a német nagyvállalatok a háttérben megalkusznak. A szimuláció pörög.
A kiutat? Azt nem látod. De egyvalamit tudsz: ebből az egész játszmából végleg kiábrándultál. Nem tehetsz mást, kivársz, figyelsz, műveled a kertjeidet, küzdesz a szabadság kis köreiért, életben tartod a lángot a sötétségben. Segítesz annak, akinek tudsz. Átadod a tudást annak, aki nyitott rá. És egy olyan országban, ahol az emberek jelentős része úgy tesz, mintha a hazugságban élni lenne a legtermészetesebb: te az igazságban élsz.
Pendulum blog
Címkép: Halász Géza
Forrás: Újnépszabadság
