Sarló-kalapács a Holdon

Az Apple TV+ bemutatta For All Mankind című, alternatív valóságban játszódó űrhajóssorozata újabb évadát. A sorozat azzal kezdődik, hogy a szovjetek szállnak le először a Holdra, és az űrverseny soha nem ér véget. A For All Mankindot sokan a legjobb jelenlegi sci-fisorozatnak tartják, mert a készítők a tökéletesség igényével alkottak meg minden részletet. Így a valóságból átemelt elemek és figurák olyan jól illenek a soha meg nem történt eseményekbe, hogy furcsán ismerősnek tűnik ez a kitalált világ.

Amikor A NASA 1973-ban felbocsátotta a Skylab űrállomást, a mi valóságunkban a pályára állás során leszakadt az űrállomás egyik napelemtáblája. A For All Mankindban Deke Slayton, az űrhajósiroda igazgatójának irodájában látható a Skylab fotója, amely szinte tökéletesen megegyezik a valós Skylab fotójával – csak máshogy állnak a felhők a háttérben lévő Földön, és a valóságban letört napelemtáblát kijavították a képen. Mert az alternatív valóságban nem tört le.

Ezt a nézők 99 százaléka soha nem venné észre (a cikk írója sem), de az űrkutatás megszállottjai az ilyesmitől elalélnak. Donald „Deke” Slayton egyébként valóságos figura, az első amerikai űrhajósprogramban kiválasztott asztronauták, „a Mercury-hetek” egyike volt, később pedig tényleg a NASA űrhajósirodájának igazgatója lett. De az ő sorsát is megváltoztatták: a valóságban Slayton 1993-ban hunyt el betegségben, a sorozatban viszont Buzz Aldrin helyett ő repült az Apollo–24-en (természetesen a valóságban nem létezett Apollo–24), és az űrben halt meg.

A For All Mankind sokak szerint a jelenleg futó legjobb sci-fi-sorozat, mégpedig azért, mert úgy képzeli el az alternatív valóságot, hogy a végletekig ragaszkodik a valóság legfinomabb részleteihez és a tudományhoz. A cím az Apollo–11 legénysége által a Holdon hagyott tábla feliratára utal: „We Came in Peace for Alfizikus, l Mankind” (Békével jöttünk, az egész emberiség nevében). Például az űrbéli jelenetek teljesen némák, hiszen az űrben nincs levegő, amiben terjedhetne a hang. Éppen ezért a sorozatot az űrkutatás történetét kívülről-belülről ismerők és a mezei sci-fi-rajongók (no és legfőképpen a két halmaz metszetében helyet foglaló kockák) is élvezhetik.

– A sorozatot egyszerű sci-fiként is lehet nézni, de nagyon sokat hozzáad a benne elrejtett rengeteg apró poén – mondja Vincze Miklós fizikus, a sci-fi és a tudomány kapcsolatával foglalkozó Parallaxis podcast és a Tilos Rádióban futó Sokolébresztő című űrhajózás-történeti műsor vezetője.

– Az epizódokban egy sor olyan űrkutatási terv megvalósul például, amelyek a valóságban is léteztek, de végül nem lett belőlük semmi. De ezeken túl is rengeteg olyan apró, szinte észrevehetetlen részlettel van telezsúfolva a sorozat, amiből teljesen egyértelmű, hogy űrfanatikusok állnak mögötte, akik kaptak egy halom pénzt, hogy szabadon kiélhessék a szenvedélyüket.

A legnagyobb tervezett, de aztán nem megvalósult vállalkozás természetesen maga a szovjet Holdra szállás. Az egész sorozat kiindulópontja, hogy 1969-ben az Egyesült Államokban a Szputnyik fellövéséhez hasonló sokkot okoz, amikor az Apollo-programot megelőzve elsőként a szovjet Alekszej Leonov kozmonauta száll le a Holdra.

De az apróságok sokszor még sokkal szórakoztatóbbak – részben nyilván azért, mert a néző egy belső kör büszke tagjának érezheti magát, amiért észrevette az angolul húsvéti tojásoknak hívott elrejtett poénokat, amit az egyszerű földi halandók soha nem látnának meg.Ilyenből pedig szinte minden jelenetben van rengeteg, ezért Vincze Miklós szerint többször is újra lehet nézni az epizódokat, mert mindig észrevesz valamilyen újabb utalást, ami korábban még az ő figyelmét is elkerülte. A houstoni NASA-központ folyosóinak falán ott sorakoznak az amerikai űrkutatás legjelentősebb pillanatainak és figuráinak fotói, illetve az űrügynökség arculatának jól ismert elemei, de mindegyiken csavartak egy kicsit. A NASA egyik emblémája (a kék úgynevezett „húsgolyó” logó) tükrözve van, és a másik, piros csíkként megjelenő „kukac” logót is kissé megváltoztatták.

Az alternatív valóságot elképzelő műveknél mindig sarkalatos kérdés, hogy mennyire irreális az általuk bemutatott eseménysor. Nagyon nehéz megtalálni a változtatás ideális mértékét: ha szinte ugyanaz játszódik le a filmben, mint a mi valóságunkban, érdektelenné válik, ha viszont túlzottan elszáll az alkotók képzelete, a végeredmény hihetetlen lesz, és hiteltelen. A For All Mankind remekül egyensúlyoz e tekintetben, a háttérben zajló világpolitikai események is folyamatosan kapcsolódnak a valósághoz (csak minden máshogyan történik). A sorozatban John Lennon nem hal meg, és a Beatles újra összeáll, viszont Margaret Thatcher és II. János Pál nem élik túl az ellenük elkövetett (valós) merényleteket. Al Gore elnök lesz, Gorbacsovnak pedig nagyon bejön a Peresztrojka és a Glasznoszty, így a Szovjetunió nem omlik össze, és az űrverseny is mindvégig kiegyenlítetten zajlik. A valóság és az alternatív valóság pontosan 1966. január 14-én válik el egymástól: ekkor halt meg a valóságban Szergej Koroljov, a szovjet űrprogram egyszemélyes működtetője, de a sorozatban él és virul – magyar színész, Hules Endre játssza –, és ez az a körülmény, ami mindent megváltoztat.

– A valós Koroljov jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Koroljov nem egyszerűen az amerikaiaknak dolgozó Wernher von Braun orosz megfelelője volt, de egy személyben testesítette meg James Webb NASA-igazgatót és egy sor további kulcsszerepet játszó amerikai mérnököt és menedzsert – vélekedik Vincze Miklós. – Nem nagy merészség kijelenteni, hogy ha Koroljov még maradt volna néhány évig, akkor nagy eséllyel sikerre vitte volna a szovjet Hold-programot. Amíg Koroljov élt és kézben tartotta a dolgokat, a szovjetek sikert sikerre halmoztak, de 1966-ban egy rutinműtét komplikációjaként hirtelen elhunyt, és utána elkezdett széthullani az egész általa felépített rendszer.

Koroljov egészségi állapota rendkívül rossz volt a korához képest is, mert korábban megjárta a Gulágot, emellett pedig hatalmas stressz nehezedett rá, így a halála előtti években sokasodtak az egészségügyi problémái (szívrohama is volt). A halála pontos oka nem tudható biztosan (hiszen a Szovjetunióról van szó), de valószínűleg egy aranyérműtét során megindult elállíthatatlan vérzés vezetett a halálához. Pedig akkor már javában készültek a Holdra. A sorozatbeli jelenetnek megfelelően valóban Leonov lett volna az első kozmonauta a Holdon, és tényleg a bemutatott egyszemélyes holdkomppal szállt volna le. Tehát szinte minden részletet a tökéletességig kidolgoztak. A fizikus szerint ez a sorozat leginkább a sok millió dollárból készített hollywoodi sci-fi-eposzokhoz képest kiemelkedő, amelyekben még arra sem veszik a fáradságot, hogy a legelemibb tudományos tényekre figyeljenek (és például értelmes egyenleteket írjanak fel az egyetemi táblákra), így akkora hibák nyüzsögnek bennük, amelyek nagy csalódást keltenek az értő közönségben.

Szergej Koroljov halála után a szovjet Hold-program végleg lemaradt az Apollo-programhoz képest. Ennek egyik tünete volt az N1-rakéták tesztindításainak sorozatos kudarca (a sorozatban ezek remekül beváltak, de a valóságban mind a négy próbálkozás során felrobbant a rakéta). Ekkor már egymással marakodó, egymást gáncsoló klikkek futtattak párhuzamos fejlesztéseket a Szovjetunióban, ami nyilván nem vezet az erőforrások optimális felhasználásához. Egyszerre három emberes űrprogram is zajlott az országban, így a Holdra szállás nem válhatott olyan dominánssá, ami az Apollo-program sikerének záloga volt. Vincze Miklós azonban nem ért egyet azzal a kissé leegyszerűsítő narratívával, hogy az Egyesült Államok pusztán a gazdasági fölényével győzte le a Szovjetuniót az űrben (is).

– Ezek a magyarázatok nem veszik figyelembe a kapitalista és a kommunista országok gazdasági működése közötti alapvető különbségeket. Természetesen igaz, hogy a szovjet Hold-program költségvetése elhanyagolható volt az Apollo-programéhoz képest, amelyben összesen 300 ezer ember dolgozott. De a szovjeteké parancsuralmi rendszerben működött, nem pedig szabad piacgazdaságban. Ugyanannyi pénzből a Szovjetunióban lényegesen több technikai fejlesztést tudtak megvalósítani, hiszen az állam minden erőforrását át tudták irányítani bármilyen célra, ha úgy döntöttek – és ez nem feltétlenül jelenik meg a költségvetésben.

A Szovjetunióban tehát egy Koroljovhoz hasonló tekintélyű vezető hiányában szétforgácsolódtak az űrkutatási erőfeszítések. Bár a következő évtizedekben is történtek sikerek: megbízható rakéták és űrhajók nőttek ki a rengeteg kudarcból (amelyeknek valószínűleg csak a töredékéről tudunk), illetve a Nemzetközi Űrállomás orosz moduljaiban is alkalmazott űrállomás-fejlesztési tapasztalatra tettek szert a szovjet mérnökök, de ez a tevékenység menőségben egyre inkább lemaradt a NASA-hoz képest, még az Apollo-program csalódást keltő törlése ellenére is. Ezzel együtt a For All Mankind cselekményszála is egyre jobban eltávolodik a két egykor egy súlycsoportba tartozó ellenséges űrszuperhatalom közötti valós erőviszonyoktól. Ma már nem Oroszország, hanem Kína az Egyesült Államok legnagyobb vetélytársa az űrkutatás terén is. Pedig akár máshogy is alakulhatott volna.

– A CIA minden évben letett az elnök íróasztalára egy jelentést a szovjet űrprogram helyzetéről, és ezek a jelentések ma már nyilvánosak, ahogy a szovjet űrkutatók bizonyos visszaemlékezései is – mondja Vincze Miklós. – Kiderül belőlük, hogy a CIA sok mindent nagyon jól tippelt. Például úgy vélekedtek, hogy a szovjetek 1972–73-ra, tehát az amerikai leszállás után három évvel, készen állhattak volna a Holdra szállásra. Lassabban haladtak, de előbb-utóbb célba értek volna.

Mára mindez megváltozott. Bár a politikai rendszer enyhén szólva továbbra sem azonos az Egyesült Államokban és Oroszországban, a Roszkozmosz rendelkezésére álló források még az Európai Űrügynökség költségvetésének is csak töredékét teszik ki. Ráadásul már az oroszok is nyugati chipeket és áramköröket használnak, és a Krím elfoglalása, illetve Ukrajna megtámadása óta újból embargót vezettek be bizonyos elektronikai alkatrészekre. Részben ez okozta a Luna–25 holdszonda csúfos kudarcát néhány hónappal ezelőtt.

Forrás: a  Magyar Hang VI. évfolyama 47. számának (november 24–30.) nyomtatott változata.