Barangolások térben és időben
Nem tudnám pontosan megmagyarázni, de úgy érzem, hogy a városok, sőt egész országok történelme, szelleme, múltja és jelene leginkább a tereken él és hat. Hiszen – hogy most már ne csak a benyomások, hanem a közismert tények a posteriori segítségét is igénybe vegyem – itt, a tereken zajlott mindenkor a közélet, a végeredményben legfontosabb közösség élete, itt pecsételődtek meg nagy fordulatai a történelemnek, itt születtek meg korszak- és stílusalkotó épületkomplexumok, itt szökkentek az ég felé tornyok, itt fogant meg sok minden abból, amit, legalább európai szemmel, kultúrának nevezünk.
Varsó. Útközben, a kimondhatatlan nevű és bájú Krakovszkije Przsedmestije felől, minden olyan, mint valamennyi régi közép-európai városkában. Valahol belépünk a szűk, ódon, duplázott tetejű házakkal szegélyezett utcácskák tömkelegébe, boltíves kapuk, kovácsoltvas ablakrácsok, kicsiny és sötét boltok, a házfalakon családi címerek és régi évszámok kísérnek és bárhonnan indultunk is el, szükségszerűen, mint az utcák pókhálószövedéke, beletorkollunk a főtérbe. A Rynek, a régi Varsó Rynekje, keskeny, magas homlokzatú, olykor cikornyásan díszes, máshol egyszerűen színesre festett házaival (mindegyik gazdag polgárok, tekintélyes kereskedő vagy iparos család fellegvára volt) karikás, kalapált mintázatú, nehéz kapuival, történelmi neveket idéző emléktáblákkal fogad. Lenyomunk egy kecsesen ívelt kilincset, belépünk egy kapuboltozat alá és… mintha valami varázsló működne mindentudó pálcájával. A százados homlokzatok mögött központi fűtés, betonlépcsők, fluoreszkáló világító csövek, modern lakások. Az ódon, a régmúlt hangulatát idéző tér alig két évtizede áll. Illetve újra áll. Úgy, pontosan úgy, ahogy hajdan állt, egészen addig, amíg a horogkereszt hordái az egész Óvárossal, szinte egész Varsóval együtt földig rombolták. Áll, mint az emberi akarat és munka, az embertelenséggel szembeszegülő legyőzhetetlen emberség egyik legnagyszerűbb emlékműve. Áll, mint messze hangzó, felejthetetlen válasz és örök figyelmeztetés.
Leningrád. Ha a Nyevszkij felől jössz, azon a bizonyos kapun keresztül kell belépned a Palotatérre. Feletted hat tüzes paripa ragadja magával a hadisten kocsiját. (Nem csoda, hogy éppen itt, hiszen a több mint fél kilométer hosszú épületfélkör, amelyet a kapu szakít meg, akkor a vezérkar és a külügyminisztérium székhelye volt). Balra, az Admiralitás égberöppenő toronyhegye. És a tér közepén, a valószínűtlenül magas vörös gránitoszlop (talán azért magasabb a Vendôme oszlopnál, mivel éppen a legyőzött Napóleonra emlékeztet…).
Mindezt látod, de amint átlépsz a kapu hatalmas íve alatt, egészen másutt jársz, egy hideg, esős November pirkadó hajnalán, körülötted feszült arcok, katonazubbonyok és vattázott, kopott kabátok, fegyverek tompa csillogása… És most. hogy pontosan szembenézel a Téli Palotával, nem Rastrelli barokk remekét látod, hanem a gyűlölt önkény jelképét, a benne még megbúvó tisztek és junkerek leselkedő pisztoly- és géppuskacsöveivel. Aztán rohanó lábak dobogását hallod, sebesültek jajkiáltását és a győzelem üdvrivalgását. Kilépsz a kapu alól, talán újra a szépet, érdekeset kereső turistává vedlesz, de egészen nem tudod feledni: az emberiség tavaszának mezsgyéjén lépdelsz. Kétszer találkoztam a térrel, egy esős szeptember és egy szeles, bolondos, fehéréjszakás június napjaiban. Mindig így láttam és azt hiszem, hogy nem is lehet másként látni…
Bologna. Az autóbusz, az állomás felől jövet, a Neptun-kút közelében áll meg. A messzi Flandriából ide származott Jean de Boullongne (Giovanni de Bologna sőt, családiasán, Giambologna) már-már barokkba hajló lendületű gyönyörű reneszánsz szoborkútja maga is a „lombárdiai liga“, egész Észak-Olaszország egyik vezető, nagy tekintélyű és hatalmú városának jelképe. Innen, a kút dús keblű najádjai mellől a büszke főtér L-jének csak kis része látszik. Néhány lépésnyire tárul csak fel egész, múltról és jelenről regélő szépségében. Jobbra, a hétévszázados városháza (eredeti tulajdonosai, a d’Accursiok, olyan családfővel büszkélkedhettek, akit maga Dante helyezett a pokolba!) sokat látott-hallott. Itt kötött szövetséget X. Leó pápa és I. Ferenc francia király a német császár ellen, itt koronázták német–római császárrá V. Károlyt és – mit nem jegyez fel a krónika – itt emelte fel ugyanő, saját kezűleg, az arcképét festő Tizian elejtett ecsetjét. De itt, ennek a hatalmas, szinte várszerű épületnek a falán, örökzöld koszorúk és friss virágcsokrok között Bologna hősi halált halt partizánjainak, antifasiszta harcosainak fényképei is sorakoznak. Sokan, nagyon sokan vannak, öregek és fiatalok, asszonyok és férfiak, társai azoknak, akiknek képével Doftanán és a Néva partján, Prága utcáin vagy Brno felett, a Spilberg várbörtön falain találkoztam… Szemben, a csúcsíves Palazzo di Re Enzo II. Frigyes Hohenstaufen császár fiának romantikus emlékét őrzi. Itt raboskodott – a hagyomány szerint – a csatában foglyul ejtett szép, fiatal herceg és itt ajándékozta meg szerelmével (és egy gyermekkel) Lucia Vidagnolát, a szép patriciuslányt. Gyermekük lett a Bentivoglio (nagyon szeretlek) család megalapítója. A Szent Petroniusz templom lenyűgöző méretei és tiszta gótikája a bolognai polgárok álmáról, a „világ legnagyobb székesegyházáról“ beszél, a tér árkádjai alatti könyvpiac pedig annak a városnak kultúrájáról, amely a világ első egyetemét alapította…
Firenze. „Piazza della Signoria“. Nevezhetnénk egyszerűen a városháza terének, de – valljuk be – dallamos olasz neve egyszeriben odarepít az Arno partjára. (Bár ez a folyó ellenszenves azóta, hogy 1966-ban oly kegyetlenül elbánt a várossal!) November derekának egyik hűvös, fukar napfénnyel felfelvillanó napján, a Dóm felől, tehát a Dávid, a Piéta, a „Paradicsom kapujának“, az Orsanmichele szobrainak élménye után léptünk a térre. S mégis, itt éreztük igazán, hallatlan intenzitással, a „nagy“ Firenzét. A téren ott zajlik (az autók, mini- és maxiszoknyák, a turistacsoportok ellenére) a Város viharos története, ott járnak a polgárok, katonák, kézművesek, művészek és pénzemberek, Dante és Brunelleschi, Michelangelo és Strozzi, Lorenzo és Pico de la Mirandola, Savonarola és Fra Angelico, ott kavarognak annak az egyedülálló korszaknak emberei, eszméi, harcai és szépsége, a firenzeiek csípős nyelve és a Palazzo bejárata elé szállított, hatalmas Dávid szobor, a máglya, amelyen a megszállott, konok tekintetű barát égett és az ünnepi felvonulások. Ott himbálóznak a Pazzi-összeesküvés „meglincselt“ vezetői a Palazzo oldalsó ablakain, ott jár barátaival az angyalarcú, derűs Rafaello és ott vitatkozik valahol, valakivel Cellini mester, az örökké nyughatatlan. Talán a büszkén, ke- vélyen magasodó tornyos Palazzo teszi, talán a hatalmas és mégis oly kecses Loggia dei Lanzi. talán éppen Ammanati félresikerült Neptun- ja (hogy gúnyolták érte!) talán Giambologna higgadt méltóságú Cosimo di Medicije. Vagy minden együtt. Mint cseppben a tenger, úgy él itt, ezen a téren Európa, valamennyiünk Európájának örök szelleme…
Mi egy tér? Épületekkel körülvett térség? Városrendészeti egység? Emlékeim, azok, amelyeket itt lejegyeztem és azok, amelyek még valahol ott kavarognak bennem, a Place des Vosges csendje és a Húsz szobrára tekintő Tyn templom a Sztáromesztnije Námesztyin, a Piazza Navona kútjai és a Piccadilly Circus Érosz szobrát megvilágító fényreklámok többről, másról tanúskodnak…
Megjelent A Hét II. évfolyama 38. számában, 1971. szeptember 17-én.