Étienne Geoffroy Saint-Hilaire természettudós Napóleon egyiptomi hadjárata során a francia seregben szolgált. A katonaélet szépségeinél jobban érdekelték azonban az ősidők óta használt keltetőkemencék, amelyekben már a fáraók idejében mesterséges tyúktojáskeltetést végeztek. Tudta, hogy az akkor már Európában is ismert, meglehetősen primitív keltetőkben igen sok hibásan fejlődött csibe kelt ki. Talán azért, mert a kemencék nem biztosítottak egyenletes meleget, megfelelő külső körülményeket? Akkor pedig kézenfekvő a gondolat, hogy a külső körülmények akaratlagos megváltoztatásával szintén létre lehetne hozni a fejlődés zavarait! Hazatérve, Étienne Geoffroy Saint-Hilaire megkísérelte a felismerés gyakorlati megvalósítását: lakkréteggel eltömte a tojáshéj pórusait, keltetés közben rázta a tojásokat, rendellenes helyzetben tartotta azokat stb. Bár próbálkozásai nem hoztak kézzelfogható, kiértékelhető eredményt, nem jelentették az ok-okozati kapcsok tisztázását, belőlük mégis megszületett a kísérleti teratológia.
Először Geoffroy Saint-Hilaire-ék honfitársai, Dareste és Feré francia kutatók indultak tovább a megkezdett úton. Később, a XIX. század végén és még inkább századunk első évtizedeiben – csirkén és békán, halakon és farkos kétéltűeken végzett kísérletek során – keresték és találták meg a legkülönbözőbb külső tényezők, vegyi anyagok és mechanikai ártalmak, sugárzások (pl. röntgensugár) és hőhatások károsító, fejlődési rendellenességeket okozó hatását.
És emlősökön? És az ember esetében? Érdekes és szinte megmagyarázhatatlan módon, minden – más állatokon végzett – kísérlet, szinte a logika ellenére, „védettnek” minősíthette az emlős és emberi embriót; az emlősöknél mégis előforduló fejlődési rendellenességeket pedig elsősorban öröklődési, genetikai zavarokkal indokolták. A burkaiban, az anyaméh mélyén fejlődő új élőlényt – úgymond – nem érhetik lényeges külső ártalmak. (Nem is kell külön hangsúlyozni, hogy ez a felfogás egyben kilátástalannak bélyegezte a fejlődés zavarai elleni beavatkozást! Az eugénia viszont, az egyéni fejlődés és ennek révén a fajfejlődés génetikai úton való befolyásolása, amely ma egyre komolyabb tartozéka az orvosi tevékenységnek, a fasizmus idején, a fajelmélet emberellenes ideológiájának eszközévé fajult.)
Körülbelül húsz év leforgása alatt három „esemény” rázta fel az orvosokat ebből a kényelmes és káros tévhitből:
Először két amerikai kutató, Warkany és Nelson mutatta ki, hogy kísérleti állatokon, például a fehér patkányon bizonyos vitaminok hiánya fejlődési rendellenességek fellépését okozza.
1941-ben, ezúttal Ausztráliában, egy Gregg nevű szemorvos figyelt fel arra, hogy egy rubeolajárvány után szokatlanul nagyszámú gyermek született szem-, fül-, szív- stb. fejlődési rendellenességekkel.
Végül, mindössze pár éve, bekövetkezett a thalidomid- vagy contergan-szerencsétlenség: egy, az anyára egyébként jó hatású nyugtatószer terhesség idején való szedése nyomán, bizonyos országokban, ezrével születtek gyermekek súlyos, elsősorban végtagfejlődési zavarokkal. A thalidomid-katasztrófa részletei, fejleményei, jogi és társadalmi vonatkozásai általában ismeretesek. Kihatása a kísérleti teratológiára és általában a teratológiai kutatásra és gyakorlatra is igen lényeges volt.
E három esemény köré természetesen igen sok más megfigyelés, kísérleti adat sorakozott fel. Bebizonyosodott, hogy igen különböző külső behatások (táplálkozási zavarok, vírusfertőzés és az anya által használt gyógyszer) igenis károsíthatják a „védettnek” vélt emberi embriót. Mindenekelőtt a terhesség első szakában, így az embernél az első három hónapban. Ez egyúttal szükségessé tette a kísérletezés kiterjesztését az addig leginkább használt madár- és kétéltű embriókról a laboratóriumi állatok (patkány, egér, nyúl, tengerimalac) születés előtti időszakára is. Ez meg is történt. Elmondhatjuk, hogy a kísérleti teratológia eredményeinek jó része éppen ilyen állatkísérletek révén született meg.
A thalidomid-katasztrófának – érthető módon – különösen nagy hatása volt és van a teratológia további sorsára. Ez a szomorú „tömegkísérlet” ugyanis többek között egy döntő, elvi fontosságú tényre hívta fel a figyelmet: arra, hogy az anyai szervezetre nézve egyébként hatástalan, sőt pozitív hatású gyógyszer nagymértékben károsíthatja az embrió kialakulóban levő szervezetét. Elméletileg tehát valamennyi gyógyszer potenciálisan károsító hatású lehet. Sőt, ugyanilyen lehetséges károsító hatás tételezhető fel igen sok más vegyi anyagról is. Ha most csupán felületesen számbavesszük a gyógyszeripar és általában a vegyipar rohamos fejlődését, az egyre nagyobb mennyiségű gyógyszert és vegyszert, amely az emberiséget és az állatvilágot elárasztja, felmérhetjük a születés előtti károsodás problémájának méreteit. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt csupán néhány szaklaboratórium vizsgálta egyes gyógyszerek teratogén (a születés előtti fejlődést zavaró) hatását, ma viszont már gyakorlatilag nincs gyógyszergyár, amely ne szervezett volna teratológiai laboratóriumot, számos más kutatóegységről nem is szólva. A gyógyszereket kísérő prospektusokban pedig megjelent az esetleges teratogén hatás veszélyét ismertető fejezet.
A teratológiai „tesztelés” mindennapos gyakorlattá vált. Mi sem bizonyítja jobban a kérdés fontosságát, mint az, hogy 1967-ben az Egészségügyi Világszervezet nemzetközi bizottságot hívott össze Genfben, amely részletes dokumentumban vázolta a teratológiai tesztelés jelenlegi eredményeit, legjobban bevált módszereit és – számbelileg még mindig jelentős – megoldatlan problémáit.
A tesztelés legelemibb és lényegileg még megoldatlan problémája az állatokon megállapított esetleges teratogén hatás emberre való „átvitele”. Tulajdonképpen ezen áll vagy bukik az egész megelőző ellenőrzés. Sajnos, eddigi módszereinkkel (beleértve az adagolás, a kísérleti állatok, a kezelési időpont stb. változatait) ez az átvitel csupán fenntartással lehetséges. Helyesebben, ha egy gyógyszer vagy vegyi anyag több kísérleti állaton biztos teratogén hatást mutat, úgy ez csupán figyelmeztető jel az esetleg embernél is fellépő károsító hatásra. (Vannak persze biztatóbb jelenségek is. így, egy nemrég szervezett izraeli nemzetközi teratológiai összejövetelen a temesvári Orvostudományi Kutatóközpont Fejlődéstani Laboratóriuma részéről alkalmam volt kifejteni véleményünket a tesztelés kérdésében és bemutatni néhány eredeti módszerünket, mely egy angliai kutató által közölt statisztikai vizsgálat eredményeire épült, s mely szerint valószínűnek látszik a salycil-készítmények teratogén hatása emberen. Mármost, kísérleteink során már néhány éve bizonyossá vált ezeknek a készítményeknek születés előtti károsító hatása több kísérleti állaton.)
Rengeteg nehézség állja a ténylegesen biztos, eredményes tesztelés útját. íme néhány példa. A legnagyobb probléma még mindig a normális és kóros születés előtti fejlődés mechanizmusainak, konkrét folyamatainak rendkívül hézagos ismerete. Ezért hangsúlyozzák a teratológia elméleti és gyakorlati szakemberei az alapvető fejlődéstani és teratológiai kutatások fontosságát. Sajnos, legtöbben a „hangsúlyozásnál” maradnak. Az az alapvetően hibás elképzelés, amely szerint a „gyakorlati” vonatkozású kutatások fokozása önmagában tartós eredményeket hozhat, tért hódított (nem utolsósorban az „ipari” tesztelés előnyösebb anyagi feltételei miatt) a teratológia berkeiben is. Nagy gondot jelent a különböző kísérleti állatok igen változó érzékenysége egyes gyógyszerekkel vagy vegyi anyagokkal szemben. Legjobb példa erre éppen a thalidomid esete. Érthető, hogy a szerencsétlenség után ezzel a gyógyszerrel igen nagyszámú állatkísérleteket folytattak. Nos, a thalidomid csak bizonyos állatokon (nyúlon, majmon stb.) bizonyult teratogén hatásúnak, más állatokon (például fehér patkányon) nem károsította a fejlődő embriót. Más szóval, ha a thalidomidot, emberen való alkalmazása előtt, történetesen patkányon teszteljük (s mellesleg szólva ez a leginkább használt tesztelési alany), úgy teratológiai szempontból ártalmatlannak minősítettük volna! Igen hézagosan ismerjük az egyes anyagok anyagcseréjét az embrió szervezetében, rengeteg ismeretlennel küzdünk az anya és embrió közötti összekötő kapocs, a méhlepény úgynevezett ,,barrier”-(válaszfal) funkcióinak tekintetében is.
A jelenleg használt tesztelési „normák”-nak véleményünk szerint számos hiányossága van. Hogy csak egyet említsünk, a kísérletek kiértékelésénél általában csupán a születéskor észlelhető fejlődési zavarokat veszik figyelembe, és nem vizsgálják a korai elváltozásokat, a korai embrionális fejlődés károsítását.
De vajon pesszimisták vagyunk-e, ha a tesztelés, a gyakorlati teratológia e talán legfontosabb területének nehézségeit hangsúlyozzuk? Korántsem! Minél több a probléma, a megoldatlan kérdés, annál nagyobb tér nyílik a kutatás számára. A rendszeres, áldozatos, minden szellemi és anyagi erőforrást latbavető kutatásnak pedig – a tudománytörténet tanúsítja ezt – még a „legkeményebb dió” sem tud sokáig ellenállni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 45. számában, 1971. november 5-én.