Évente három-négy nemzetközi összejövetel, egyre több nemzeti és nemzetközi társaság, szakfolyóirat, a kutatás és gyakorlati munka gyors kibontakozása: íme a teratológia (helyesebb nevén – születés előtti patológia) mai helyzetének nehány jellegzetes tényezője.
Holott húsz-harminc évvel ezelőtt csupán néhány úttörő kutató gyűjtötte a megfigyeléseket, állapított meg új, gyakran meglepő tényeket, törvényszerűségeket. A teratológiai kutatást sokáig még az egészségügy nemzeti és nemzetközi szervei sem tekintették elsőrendű fontosságú kérdésnek (ám tegyük mindjárt hozzá, hogy ma, az Egészségügyi Világszervezet keretében külön e célra alakult szakosztály működik, amely állandó és időszakos akciókat szervez, szakbizottságokat alakít stb.): mindez tehát – látszólag arról tanúskodik, hogy egy nagyon „fiatal” tudományággal állunkszemben.
Amikor a múlt század elején, a két kiváló francia természettudós, Étienne és Izidore Geoffray-Saint-Hilaire először foglalta összefüggő, elméletileg megalapozott rendszerbe az általuk „teratológiá”-nak (teras görögül csodát jelent) elnevezett tudományt, az érdeklődő ember valójában már sok mindent tudott a rendellenes fejlődésről, a torzszülöttekről. Rajzok, írásos emlékek, díszítő elemek beszélnek erről évezredek távlatából Dél-Amerikában, Egyiptomban, Indiában, Mezopotámiában. A népek regéi, legendái, az egész sokrétű, az ébredő ember képzelőerejét tükröző mítoszvilág árulkodik erről. Mindenekelőtt pedig a Földközi-tenger ragyogó napfényében született görög-római mitológia. Azoknak, akik megalkották a szirének félig hal, félig ember idomait, Polüfémosz egyetlen szemét, a kentaurok vad, titkos szerelemben fogant családfáját, Januszt, a kétarcú istenséget és megannyi társukat, ismerniük kellett a torzul született gyermekeket. De bárhol a világon születtek a mesék ködéből a törpék és óriások, a hétfejű sárkányok, bármiféle szörnyek, tapasztalati alapjuk, élményanyaguk mindig valahol a megfigyelt és meg nem értett valóságban keresendő.
Persze, nem mindig ilyen költői formában. Hiszen már a távoli múlt embere is babonás félelmet érzett a torzszülöttek láttán (az istenek haragját látta bennük) és ez a spontán módon született és mesterségesen szított tévhit ellenállt a századoknak. A születés előtti élet általában – és annak rendellenességei különösen – ma is melegágya a babona burjánjának. De térjünk vissza a múltba. A mítosz és babona mellett már az ókorban megcsillannak – mint a megismerés annyi más területén – az emberi kutató szellem első felismerései. Hippokratész, az első igazi orvos már ismeri és leírja a torzszülötteket. Arisztotelész és Cicero, Empedoklész és Demokritosz említi őket. Foglalkoznak velük, magyarázatot keresnek.
Éppen a magyarázatok megtalálása jelenti a legnagyobb nehézséget, és ezen a következő századok sem tudnak lényegesen változtatni. Hiába sejtenek meg kiváló elmék egyes részigazságokat, hiába sokasodnak a torzszülötteket ábrázoló képekkel (és képtelen állításokkal) teletűzdelt könyvek, hiába írnak le egyre több fejlődési rendellenességet; amíg a normális születés előtti fejlődést homály fedi, amíg a gyakorta helyesen leírt jelenségek mellett fantasztikus szörnyeket és bibliai „forrásmunkákat” is idéznek, ahogy ezt például Lycosthenes teszi, amíg nem létezik fejlődéstan (embriológia), a teratológia sem válhat tudománnyá.
Ahhoz, hogy a kórost megértsük – előbb meg kell értenünk a normálist. Ez az elv talán sehol sem annyira érvényes, mint a születés előtti élet vonatkozásában. Milyen furcsának tűnik például, hogy a tizenhatodik század derekán, a Vesalius által végzett boncolásokkal, az emberi test titkainak feltárásával egyidőben még senki sem látott (tudomásunk szerint) emberi embriót és a petesejt felfedezéséig még több mint kétszáz év telt el.
Ilyen körülmények ismeretében azon sem kell csodálkoznunk, hogy tovább hatottak a babonák. Sajnos nemcsak szellemi síkon, hanem a máglyák, a nyilvános meghurcolások nagyon is konkrét formájában is (nem egy anya, aki torzszülöttnek adott életet, életével lakolt az „ördöggel való közösüléséért”). Aki hallott, olvasott arról, hogy mit jelentett még a közelmúltban is a falvakban egy-egy torz borjú vagy malac születése, képet alkothat magának a fentiekről.
A helyzet akkor sem változott meg lényegesen, amikor először William Harvey „Exertationes de generatione animalium”-ja (1651), majd több mint száz évre rá Kaspar Friedrich Wolff „Theorie generationis”-a megalapozza a tudományos fejlődéstant. Ha arra gondolunk, milyen éles harcban álltak a társadalom és tudomány maradi erői mindennel, ami újat jelentett (s ez az embriológia területén sem volt másként), akkor megértjük, hogy egy alig születő, új tényeken és szempontokon alapuló szemlélet csak nagyon lassan hathatott termékenyítően egy addig a valóság és fantázia mezsgyéjén tévelygő kutatási területre. És mégis tovább halmozódnak a tények, már készül a fordulat, a minőségi változás a fejlődés rendellenességeinek tanulmányozásában.
Hatalmas és elragadó művében Buffon már rendszerezni próbálta az ismereteket, a nagy lépést mégis a bevezetőben említett két francia tudós, Geoffroy-Saint-Hilaire, apa és fia tették. (Megjegyzendő, hogy velük szinte egyidőben Németországban Meckel is hasonló jelentőségű lépést tesz a teratológia terén – az elért megismerési szint, a kor tudományos „szükségletei” itt is, ott is megteremtik a maguk feladatainak végrehajtóit.) Először születik – mint valamivel előbb az állattan és növénytan területén Linné művével – átfogó, egységes szempontok szerint osztályozott és felépített rendszer. Először kap a hibás, kóros fejlődés következetes, tudományos magyarázatot és nem véletlen (hiszen Lamarck és a fiatal Darwin koráról van szó), hogy a teratológia megalapítóinak látóköre már az evolucionizmus, helyesebben: transzformizmus távlatait érinti, hogy egységében, összefüggéseiben igyekeznek vizsgálni a szervezetet.
A torzszülöttek és fejlődési rendellenességek (a két fogalom tulajdonképpen csupán mennyiségi különbségeket tükröz) nomenklatúrája, osztályozása, leírása, amelyet a két francia kutatónak és kortársainak köszönhetünk, sok tekintetben ma is érvényes. Ez egyben azt jelenti, hogy a leíró teratológia, nagyjából a leíró fejlődéstannal egyidőben „kifutotta magát”, lényegében befejezte történelmi hivatását.
Mint a természettudományok történetében annyiszor, az adatok gyűjtése, a jelenségek leírása után szükségszerűen feltevődik a kérdés: miért, hogyan, milyen mechanizmusok révén, milyen konkrét okok következtében jön létre az, amit megfigyeltünk? Ez természetesen nem azt jelenti, hogy azelőtt ilyen kérdések nem tevődtek fel. Most, a természettudomány „nagy századának” elején azonban már nem elszigetelt, szórványos jelenségről van szó. Megszületik a kísérleti teratológia, hiszen csak kísérlet útján tehetünk fel kérdést a természetnek. Ezzel új, izgalmas, tévelygésekben, de eredményekben is gazdag szakasz nyílik a teratológia évezredes történetében. Étienne és Izidoré Geoffroy-Saint-Hilaire első próbálkozásaitól hosszú út vezet a mai, kialakult, kísérletre épülő tudományágig.
Megjelent A Hét II. évfolyama 44. számában, 1971. október 29-én.