– íme, engem is az első hétfői tévéadás. Engedtessék meg nekem, hogy ne arról beszéljek, ami elismerést, dicséretet érdemel, hanem csakis arra térjek ki, ami annyira elgondolkoztatott, hogy – bevallom őszintén – aznap éjjel órákig elkerült az álom, önmagámmal vitatkozva taglaltam magamban az Orosz család helyzetét, s Máthé Éva ankétjának hatását a család egyes tagjaira és az adást nyomon követő nézőkre.
A riporter nyilván az érdekelt család problémáinak megoldását óhajtotta elősegíteni, ugyanakkor a családi összetartás, együvé tartozás, a gyermekek iránti szülői kötelességérzet szellemében hatni a tévénézőkre. Szerénytelenségnek tarthatják, mégis őszinte meggyőződéssel állítom, hogy melléfogott. Nem értek ezért egyet Huszár Sándornak A Hét január 11-i számában közölt enyhén elmarasztaló bírálatával sem.
Még most, e sorokat írva is rossz érzés fog el, mikor magam előtt látva ismét a két gyermeket, felidézem a riporternek a kislányhoz intézett kérdéseit. Nem kell-e pedagógiai hibának minősíteni, hogy egy kilencéves lánykát édesanyja elleni állásfoglalásra késztetett? Szabad-e egyáltalán érzékeny lelkivilágú gyermekeket a nagyközönség előtt ilyen beállításban megszólaltatni? Milyen hatása lehet ennek a beszélgetésnek, nyilvánosság előtti szereplésnek a két gyermekre? Nem akarom a kérdést tovább feszegetni, hiszen ez hasonló tapintatlanság lenne részemről.
Beszélni kell viszont – úgy vélem– mindenképpen arról, hogy minden pedagógus – tessék csak utánanézni a szakirodalomban – feltétlenül ellenzi azt, hogy kizárólag nagyszülők neveljék unokáikat. (Zárójelben: kivétel természetesen az árva gyermek, vagy olyan hangsúlyozottan ritka eset, mikor semmiképpen sem alkalmasak a szülők hivatásuk teljesítésére.) Mert: szabad-e szántszándékkal megfosztani gyermekeket édesanyjuk szeretetétől, édesapjuk oktatásától? Attól a meghitt légkörtől, ami szülő s gyermekek között kialakul?
És ehhez a kérdéshez már tapasztalataimra támaszkodva is hozzászólhatok. Unokáim nyakamba ugranak, mikor belépek hozzájuk, s boldogan vendégeink néhány napra; áhítattal hallgatják rögtönzött, sehol sem olvasható meséimet; önfeledten játszanak, sportolnak velem, tanulnak sok mindent nagyapjuktól is – nagyon-nagyon szeretjük egymást. De amikor meghallják édesanyjuk és édesapjuk lépteit…
Ha eléjük tárok mindent, amit agyam hat évtized alatt befogadott, érzésvilágom magába szívott – adhatok-e nekik annyit, ugyanazt, mint a szülők? Tudva tudom azt is – minden évvel távolodunk egymástól. Az első elemista kislányunk már gyorsabban szalad, mint én – szemrehányóan néz hátra felém. Egy-két év múlva gyorsabban fog úszni. Az óvodás fiúnak repülőgépen megtett utazásaimról mesélek, s ő közbeszól, hogy mire megnő, rakétán repül a holdba.
Mélységesen hibásnak kell tartanom, hogy a riporter beállítása szerint az Orosz-gyermekeket feltétlenül a nagyszülőkre kell bízni. Valószínűnek tartom, hogy előbb-utóbba gyámhatóság is változtatni fog ilyen értelmű döntésén. A gyermekek édesanyja, ez a bájos fiatalasszony, a riporternek mondott minden szavával bizonyította okosságát – és a család bármelyik más tagjánál tapintatosabban érintette a család problémáit. Ki merné elítélni, mert képtelen iszákos emberrel együttélni?! Mert keresi a boldogságot, melytől férje megfosztotta…
Kiderült a riportból, hogy első éveikben mellette voltak gyermekei, a csecsemőket gondozta, ápolta a legnehezebb időszakban. Becsülettel ledolgozza munkaidejét a gyárban, minden bizonnyal igénybe vehet kisfia számára napközi otthont (ahol sok szempontból helyesebb nevelést kaphat, mint a nagyszülőktől), valószínűleg iskolai étkezdét is kislánya részére. Nem értem, miért kellene megfosztani anyát és gyermekeit a rendszeres, mindennapos együttlét örömeitől?
Nem merném senkinek sem tanácsolni, hogy egy fedél alatt éljen olyan emberrel, aki nemegyszer ér haza italtól bódult fejjel. De nem választanám el ezért teljesen a gyermekeket apjuktól sem; találkozzanak vele minél gyakrabban, talán gyermekei kedvéért mégis lemond majd az apa az italról.
Az Orosz családról szóló riportból esetleg egyes nézők azt a következtetést vonhatják le, hogy helyes teljesen átengedni a nagyszülőknek a gyermekeket. Sajnos, nagyon is gyakori eset, hogy a szülők évekre a nagyszülőkhöz küldik falura a gyermekeket – és vidáman szórakoznak szabadidejükben, könnyűszerrel ledobva vállukról a szülői kötelezettségeket. Valószínűleg nem fontolta meg a riporter, hogy állásfoglalása olyan hatást is kiválthat, ami nyilván nem volt célja.
De végeredményben az Orosz család problémájának lényegét én is abban látom, amit Huszár Sándor kidomborított: az alkoholizmusban. Ezzel a kérdéssel kellene esetleg sorozatosan foglalkoznia a tévé magyar adásának. Meddig nézheti szocialista társadalmunk tétlenül, hogy sok fiatal ember életét vakvágányra tereli az alkoholizmus? Emlékszünk még a nikotin ártalmait feszegető, dohányzásellenes kampányra, amely ha nem is átütő, de általánosan észlelhető hatást váltott ki. Külföldieknek is feltűnik, és elismerőleg nyugtázzák, hogy nálunk hivatalokban, cukrászdákban, számos vendéglőben stb. stb. tilos a dohányzás. A kampány nyomán sokan leszoktak a dohányzásról, mások lényegesen kevesebbet szívnak, nem dohányzók jelenlétében nem gyújtanak rá. Miért ne lehetne sokkal erélyesebb, célirányosabb, átfogó kampányt kezdeni az alkoholizmus ellen?
Olyan nagy horderejű kérdés ez, amit csak érinthetek e rövidre szánt és akaratom ellenére több irányba elágazó hozzászólásomban. Valóban érdemes ezekről a kérdésekről tovább vitatkozni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában, 1974. január 18-án.
