Megszoktuk már, hogy az emberi elme és az emberi cselekvés hódító útját – mind a mikro-, mind a makrokozmoszban – új tudományok születése kíséri. Eredményeiket – vonatkozzanak azok az elemi részecskékre, az élet molekuláris alapjaira vagy a Hold rengésjelenségeire – érdeklődéssel kísérjük és tartjuk számon. Arra azonban még a szakemberek közül is kevesen gondolnak, hogy a mindent vizsgáló tudomány maga is tudományos vizsgálódás tárgya lehet és kell hogy legyen.
A tudomány társadalmi fontossága megkívánja a mélyreható elemzést. Erre vállalkozott J. D. Bernal, amikor jó harminc évvel ezelőtt megírta alapvető művét A tudomány társadalmi funkciója címen (The Social Function of Science, 1939), s ettől az időpontnál számítjuk a tudomány tudományának (a tudománytannak, szcientológiának, scientikának) mint önálló diszciplínának a létét.
Már a modern tudomány születésénél ott bábáskodtak Francis Bacon, Descartes és más filozófusok személyében a metodológusok, és a metodológiának mint a kutatási módszerek különleges filozófiai megvilágításának a fontossága azóta is egyre nőtt. Az is ismeretes, hogy a tudományok szerkezetének logikai elemzése a modern filozófiának számos új útját nyitotta meg (eltekintve az ilyenkor elkerülhetetlen zsákutcáktól). A tudomány tehát sohasem volt idegen, hozzáférhetetlen a filozófiai elemzés számára. Akkor honnan e kései, 1939-es dátum? Hogy választ tudjunk adni e kérdésre, vizsgáljuk meg a tudománynak mint komplex társadalmi jelenségnek a fontosabb összetevőit.
Egy évszázada még azonosíthattuk (bár akkor sem teljesen megalapozottan) a tudományt a tudomány eredményével: az igazolt ismeretek rendszerével, a „fellebbezhetetlen” igazságok egyre jobban teljesedő épületével. A tudomány köznapi értelmezése, a legtöbb esetben, még mindig itt tart – vagy még itt sem; egész durván fogalmazva: tudós az, aki sokat tud, elméjében nagy mennyiségű információt tárol. A tudománynak ilyen felfogása azonban nagyon korlátolt: kirekeszti a tudománynak számos olyan jellemző vonását, amelyek fontosságáról XX. századi fejlődése alaposan meggyőzött.
A századforduló idején beindult tudományos forradalmak, amelyek a fizika forradalmával kezdődtek, és most a biológia forradalmával folytatódnak (hogy csak a fontosabbakat említsük), meggyőztek arról, hogy a tudomány is történelmi képződmény, amely szerves egészében, integritásában változik, fejlődik. Ha valaha megelégedtünk azzal, hogy a tudomány tartalmát és annak logikai metodológiai szerkezetét vizsgáljuk és értékeljük – ma már elengedhetetlen, hogy mindezekkel összefonódjon a historiológiai vizsgálat is (historiológiai, azaz a tudomány fejlődésének belső rugóit kutató, nem pedig egyszerűen historiográfiai, tényeket feljegyző).
Lényeges változást okozott szemléletünkben a tudománynak közvetlen termelőerővé válása. Túllépve az absztrakt (konkrét megvalósítási feltételeitől elvonatkoztatott) módszertani kutatások keretét, előtérbe került a tudománynak mint bonyolult emberi cselekvésnek a vizsgálata: mik az indítékai, hatása, milyen a fejlődésének előrelátható trend-vonala, és nem utolsósorban, melyek a tudományos kutatás hatékonyságának feltételei?
A tudomány fejlődésének fontos eredménye volt az, hogy az objektivitás felé törekedve, megszabadította tartalmát az antropomorf torzításoktól. A fejlődés azonban sohasem olyan egyszerű, hogy eredményei egyértelműen mindig pozitívak legyenek (vagy mindig negatívak). A tudomány esetében ez, többek közt, úgy nyilvánul meg, hogy a figyelemnek egy adott témakörre (a tudomány tartalmának dezantropomorfizálására) történő összpontosítása fedezetlenül hagy egy kibontakozó, egyre jobban súlyosbodó problémát: a tudománynak mint emberi cselekvésnek az elemzését.
A tudomány tudományának (a scientológiának, ha így akarjuk nevezni) legfontosabb felismerése éppen az, hogy nem tekinthetünk el a tudománynak, mint emberi cselekvésnek az elemzésétől: kutatnunk kell annak lélektani és szociológiai vonatkozásait. Amióta a tudomány közvetlen termelőerővé vált, nem elégedhetünk meg a tudomány puszta eredményeivel – nem tekinthetünk el az úttól (és annak göröngyeitől), amely az eredményekhez vezetett. A tudományos gondolkodás kanyargói és buktatói, amelyeket a módszer kritériumai kiselejteztek a szigorú logikával felépített végeredmény elemei közül, most a vizsgálódás homlokterébe kerültek. A heurisztika, a felfedezés, a lelemény tudománya (szűkebben értelmezve lélektani tudományága) egyenrangúvá vált a tudomány logikájával és metodológiájával. Nem helyettesíti ugyan ezeket, de „felküzdötte” magát melléjük.
A mai tudomány termelő jellege, a tudományos munka ipari méretű kollektivizálódása és a kutatás hatékonyságának egyre sürgetőbb társadalmi követelése arra utal, hogy a tudománynak mint intézményesített és ipari méretű tevékenységnek a vizsgálata a szociológia és a közgazdaságtan nehézsúlyú problémái közé tartozik. A múlt század közfelfogása még megengedhette magának, hogy a tudóst fellegekben járó különcnek, a tudományos kutatást közvetlen gyakorlati érték nélküli hobbynak, a tudós és a társadalom közti viszonyt pedig kultúrtörténeti kuriózumnak tekintse. Ma, amikor a tudomány – közvetve vagy közvetlenül – jelentős részt vállal a nemzeti jövedelem létrehozásában, a tudományos kutatót sajátos munkaerőnek kell tekintenünk. E munkaerő konkretizálódásának számos különös szervezési (a kutató kollektívák belső szerkezete, viszonya a társadalmi tevékenységek többi szféráihoz stb.) és tervezési problémája van.
A tudományos munka tervezésének bonyolultságát kellően jellemezhetjük azzal a vonásával, hogy minden más tervezéstől különbözően, még csak eszmei modellek formájában sem létező dolgokra vonatkozik. Valamely új ipari termék gyártását mindig megelőzi egy pontos tervrajzba konkretizálódó elképzelés az illető termékről – s a kísérleti kutatást éppen azért szokták elvégezni, hogy igazoljon vagy cáfoljon egy tudományos feltevést, tehát eredményéről nincs egyértelmű elképzelésünk; a találmányoknak éppen az ,,ilyen még nem volt” a jellemző sajátossága (ez egyébként alapvető szabadalmi kritérium is). A felsorolást tovább folytathatnánk (nem említettük meg például a tudománynak mint cselekvésnek az etikai problémáit stb.), de ennyi is elég ahhoz, hogy meggyőzzön: a termelőerővé vált tudomány – elsősorban mint az emberi cselekvés sajátos fajtája – beható logikai, episztemológiai, lélektani, szociológiai, közgazdaságtani stb. elemzést igényel. Azaz valamilyen szintetikus tudományi a tudományról, amely (ellentétben azzal, amit nevének első hallására gondolnánk róla) nem a tudományos absztrakciók öncélú tovább-szublimálásával foglalkozik, hanem egy, a társadalom számára létfontosságú cselekvés, a tudomány hatékonyságának előfeltételeivel.
Van abban valami törvényszerű, hogy J. D. Bernal és a tudomány tudományának köréje csoportosuló úttörői többnyire a marxista filozófia talajáról indultak el ennek az új, átfogó tudománynak a megalapozásakor.
Megjelent A Hét II. évfolyama 18. számában, 1971. április 30-án.
