Semlyén István: Védekező tudomány. Korunk Könyvek, Kriterion, Bukarest, 1974.
Semlyén István alapos munkával, gazdagon dokumentált könyvvel próbálja az olvasót a jelenkori tudományellenesség egyes okairól tájékoztatni, és érdekes vonásokkal gazdagítja a tudomány társadalmi szerepéről alkotott képünket.
A szerző, jóindulatúan, eleve tájékozottnak tekinti – a tájékozódni kívánó olvasót. A mitológia például egyáltalán nem tartozik a mai ember alapvető és sűrűn alkalmazott ismeretei közé. A könyvben kifejtett gondolatok összefüggés-rendszerében azonban szükség van az első nyolcvan oldal mitológiai vonatkozásokkal teletűzdelt fejtegetéseire – nélkülük homályos marad a tudományhoz való viszonyulás számos jellegzetessége. Mert a szerző fejtegetéseinek egyik, a tudományos világnézet kialakításának gyakorlata szempontjából igen fontos (sajnos, tételesen meg nem fogalmazott) következtetése az, hogy a társadalmi tudat igaz és hamis formáinak (tudomány, művészet, illetve mítosz) dialektikája sokkal bonyolultabb a „tudomány kontra vallás“ sémánál: tudománnyal szembenálló irracionalizmus konkrét formái nem szorítkoznak azokra a hagyományos tételes vallásokra és babonákra, amelyeket a tudományos-ateista nevelés néhány rutinmunkása, szélesebb látókör hiányában, unos-untalan célba vesz, és a határok sem olyan pontosan körvonalazottak, mint ahogy bizonyos vulgarizálók gondolják – szűkös és merev kategóriagyűjteményükből nem telvén többre. Vajon az ateista színezetű tudományellenesség jobb a vallásos érzületből táplálkozónál? Ennek a megértéséhez valóban szükség van arra a bevezetőre, amely a tudatformák kialakulásának őstörténétét próbálja vázolni.
Hiányolhatjuk azonban, hogy a történelmi elemzés, néhány közvetett utalástól eltekintve, nem terjed ki a romantikának a tudományról alkotott képére.
Pedig kimutatható – és a könyvben sokszor idézett Lukács György is rávilágított –, hogy a modern irracionalizmus gyökerei a XIX. század romantikus filozófiájába nyúlnak vissza. Ez a kérdés még akkor sem érdektelen, ha Semlyén elsősorban az ellenkultúra amerikai képviselőire összpontosítja a figyelmét, és ha a tudományos fejlődés elleni érvek egy része a környezetrombolás nagyon is objektív és racionális elemzéséből fakad.
A tudomány ellenzőinek alapállása, noha egymásra hivatkoznak és hasonló gyakorlati következtetésekre jutnak, nem egységes. Egyesek, szándékuktól függetlenül tudatmanipulálók: a fogyasztói társadalom katasztrófával fenyegető hibáit, a tudomány eredményeinek értelmetlen felhasználását (a nyersanyagok és termékek tékozlása, a környezet védelmére fordítandó összegek „megtakarítása“ stb.) a tudományra hárítják. Ezzel átsiklanak az alapvető ok felett, elejtik a maximális profit hajszolása elleni vádat. Mindez világos az olvasó számára. Semlyén István azonban kevéssé részletezi, hogy ezzel a félremagyarázással szemben az „ökológusok“ premisszái közt fellelhető egy új elem: a tudomány eredményeinek kettőssége, az objektíve bennük rejlő veszély (közismert példa az ellenálló baktériumtörzseket kitermelő antibiotikumok).
Az első kategóriába tartozó vélemények egy társadalomnak a saját hibái elleni torz védekezését tükrözik – az „ökológusok“ megállapításai a tudomány eredményeinek elemzésére és lehetséges hatásainak előrelátására buzdítanak. A tudomány hivatott arra, hogy a természet titkait felderítse, az emberi fantáziával szövetkezve lehetőséget nyújtson a technikának ahhoz, hogy megvalósítsa az újat, a soha nem látottat. Hogy a technika mit valósít meg a tudomány által meghatározott lehetőségekből? Ez már nem a tudománytól, hanem a társadalom célkitűzéseitől, felelősségtudatától és előrelátásától függ.
A tudomány, nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, ismereteket termel – a társadalomnak pedig meg kell védenie magát attól, hogy ezeket az ismereteket embertelen célokra használják fel. A probléma tehát nem az, hogy a tudomány önmagában, mindentől függetlenül, jó vagy rossz (így megfogalmazva maga a kérdésfeltevés is abszurd), hanem az, hogy a társadalom mit kíván a tudománytól, és hogyan használja fel eredményeit. A kutatás mammutköltségei függésbe hozták a tudományt, alárendelték a nemzeti vagyon valódi birtokosainak. A tudomány mindinkább rendelésre termel és elsősorban azt, amit a kutatási költségek fedezője kíván.
Arról is érdemes lenne szólni, hogy a tudomány, ha rendelői úgy kívánják, részese lehet a tudat-manipuláció egyik alapeszközének, a „szenzációipar“-nak (most, amikor elcsitultak a szívátültetési műtétek izgalmai, érdemes lenne ezeknek a történetére, például, ilyen szempontból is visszatekinteni).
Természetes, hogy az ebből a viszonyból származó visszásságok megszűnnek egy kizsákmányolásmentes társadalomban. Megmarad azonban a tudomány eredményeinek kettősségében rejlő veszély. Ez valóban a modern tudomány jellegzetessége (a puskapor feltalálása nem rejtette magában olyan világpusztulás veszélyét, mint a magenergia felhasználása), de nem olyan fatális jellegű, hogy azért magát a tudományt vessük el. Az olyan társadalomnak, amelyben jól működnek a visszacsatolási mechanizmusok, amely megfontolt és előrelátó tervgazdálkodáson alapul, nincs mitől félnie. S ennek kapcsán felmerül egy pedagógiai jellegű kérdés is; nemcsak a társadalom egésze, hanem minden tagja (külön-külön, egyénenként is) „fogyasztója“ a tudománynak. Szükségszerű, hogy a spontán és sokszor felelőtlen fogyasztó, a maga hatáskörében, a tudomány eredményeinek tudatos alkalmazójává váljék. Ehhez emberközelbe kell hozni a tudományt, céljait és eredményeit meg kell értetni. Az információ (mennyiségi és minőségi!) robbanásának korában ez talán az egyik legsúlyosabb probléma. Ezekkel a vonatkozásokkal érdemes lett volna részletesebben foglalkoznia a szerzőnek.
Semlyén István könyve, elsősorban szociológiai informáltságával, komoly segítséget nyújt az olvasónak. A természettudományokra vonatkozó néhány állítása azonban helyesbítésre szorul.
Némelyik apró elírás, például a baktériumok fotoszintézise (247 old.): a baktériumokra általában nem jellemző a fotoszintézis.
Van azonban egy fontos ismeretelméleti következményekkel járó, tartalmilag hibás állítás, Bentley Glass véleménye a tudományok általános lezárulásának lehetőségéről. A fizikusok a megmondhatói, hogy bizonyos szubnukleáris és makrokozmikus szintű (a gravitációs mező fizikai természete stb.) problémák megoldásához új alaptörvények kidolgozására van szükség, amelyek minden bizonnyal lényegesen különbözni fognak az eddigiektől (kvantummechanika, általános relativitáselmélet stb.). Sőt, még saját tudományának területén is vitába szállhatunk az egyik jeles biokémikussal: igaz, hogy az átöröklés mechanizmusa nagymértékben tisztázott, kevésbé állíthatjuk azonban ezt a dialektikus jelenségpár, másik tagjáról, a változékonyságról.
Hegel úgy vélte, hogy a geometria Euklidésszel lezárult, Joly szerint a fizika összes kérdései megoldódtak a múlt század második felében. Vitathatatlan, hogy a világegyetemről való ismereteink lényege egy adott történelmi szinten véges, és kis számú alaptörvényben kristályosodik ki. De semmi ellenérvünk nincs arra, hogy az ismeretek mai rendszerét nem váltja fel egy olyan ismeretrendszer, amely esetleg kevesebb alapelmélet segítségével jobb megközelítéssel tükrözi a világot és így tovább.
Semlyén Istvánnal lehet vitatkozni. De sorai meggondolkoztatnak, és ez könyvének – bőséges információtartalma mellett – nagy érdeme: ezzel járul hozzá hatékonyan a hazai magyar nyelvű szcientológiai irodalom kibontakozásához.
Megjelent A Hét V. évfolyama 49. számában, 1974. december 6-án.