A tudás fájára szórt bibliai átok, amelyet a tévhitekkel zsarnokoskodók állandóan megújítanak, a tudomány erejének negatív elismerése, annak a tudomány iránti optimista bizalomnak az ellentéte, amelyet a felvilágosodás fogalmaz meg a legszélsőségesebben. A XVIII. században, az ipari forradalom nyitányakor élő illuminista, megsejtve a tudomány lehetőségeit, egy meglevő világ tökéletesítését remélte a rációnak a tudatlanság felett várható győzelmétől. A XX. század műszaki-tudományos forradalmának embere a közvetlen termelőerővé vált tudományt nemcsak felmért lehetőségei alapján, hanem a széles körben és gyorsan ható pozitív és negatív eredményeiből ítéli meg. Lényeges szempontváltozás ez a felvilágosodás naiv és mechanisztikus optimizmusával szemben: a tudománynak nem egy lényegében, „természetétől fogva” jól működő világot kell esetleges, a tudatlanság kontár gazdálkodásából eredő hibáitól megszabadítania, hanem egy új, más világot teremtenie, amely lépcsőfok a tökéletesebb, az emberibb felé, de bűnös kezekben – és ezt Hirosima óta jól tudjuk –, színtere lehet az emberiség végleges pusztulásának.
A tudományos-műszaki forradalom döbbentett rá, hogy a tudomány – egyes művelőinek szándékától függetlenül – nemcsak a világ megismerésének eredménye, hanem megváltoztatásának is eszköze. Az alapkutatás és a gyakorlati alkalmazás közti „átfutási idő” állandó rövidülése, a világ arculatát módosító hatások méreteinek exponenciális növekedése szembetűnővé tette azt, amit a felvilágosodás embere még nem láthatott világosan: a tudománynak mint közvetlen termelőerőnek a dialektikáját. Azt a kettősséget, amely nemcsak erkölcsi síkon nyilvánul meg, hanem a tudomány eredményeinek belső tartalmában is: a tudományos eredmények legjobb szándékú alkalmazásának is vannak több-kevesebb valószínűséggel előrelátható hátulütői.
A Contergan-tragédia valóban a profithajhászás erkölcstelenségének volt az eredménye; a széles körben használt antibiotikumokkal szemben ellenálló baktériumtörzsek kialakulása és ezáltal az antibiotikumok fokozatos hatástalanodása azonban az élet alapvető törvényének, a természetes kiválasztás törvényének szükségszerű következménye, amely körültekintésre int mind a gyógyászatban (kerüljük a felesleges antibiotikum-adagolást), mind a gyógyszerkutatásban (újfajta antibiotikumok keresése).
Hatványozott felelősségtudattal bocsát a kutató útjára minden alkalmazható tudományos eredményt. S vajon melyik nem az? Vajon állíthatjuk-e azt, amit G. H. Hardy mondott a tiszta matematikáról: „Ennek a tárgykörnek nincs gyakorlati alkalmazása, olyan értelemben, hogy nem lehet közvetlenül felhasználni emberi életek elpusztítására vagy arra, hogy fokozza a javak elosztásában jelenleg fennálló egyenlőtlenségeket.”? A Pentagonban működő komputerek, az automatizálás és az operációkutatás alkalmazása a tőkés viszonyok keretén belül – hogy csak néhány példát említsünk –, az ellenkezőjét bizonyítják, pedig forrásaik között jelentős helyet foglalnak el a tiszta matematika sokszor nagyon is elvont fejezetei (Boole-algebra, játékelmélet stb.).
A tudomány alkalmazhatósága abban nyilvánul meg, hogy hozzásegít problémáink megoldásához. Hozzásegít, de nem olyan zökkenőmentesen, mint ahogyan azt az elmúlt századok – mai szemmel naiv – optimizmusa remélte a felvilágosodás bölcsőitől kezdve, Macaulay-on keresztül Jules Vernéig. Vannak, akikben a tudományos fejlődésbe vetett hit rendült meg; a mélyebben látók pedig tudomásul vették azt, hogy minden megoldott probléma újakat szül – magasabb szintre emelve azt a belső feszültséget, amely a tudomány fejlődésének belső rugója.
KÖZVETLEN BEAVATKOZÁS AZ EMBER TERMÉSZETÉBE
A tudomány műszaki alkalmazásai közvetve, környezetünk, létfeltételeinek módosításával hatnak ránk és növelik magától értetődően az emberiség kényelmét. Ez a magától értetődőség azonban megszűnt attól a naptól kezdve, hogy a hirosimai robbanás radioaktív felhője a halál árnyékát vetette az egész Földre és ízelítőt adott egy olyan hadviselési módból, amely nem ismer győzőt és legyőzöttet, hanem csak azt az egyetemes pusztulást, amely még az óvatos semlegeseket sem kíméli meg. Ez a rádöbbentés természetesen nem ruházza fel történelmi érdemekkel a hadászati szempontból is teljesen értelmetlen hirosimai mészárlás tervezőit és végrehajtóit: a tudományos-műszaki fejlődés fenyegető méreteket öltő árnyoldalai – a nyersanyag- és energiaforrások értelmetlen kimerítése, a környezet pusztító méreteket öltő szennyezése, a közlekedési és közlési Bábel stb. – egyébként is meggyőzték volna a tudományos dolgozók mellett a széles közvéleményt is arról, hogy a tudomány művelése és alkalmazása a közügyek szintjén mozgó etikai probléma.
A biológia soron levő forradalma a társadalomnak sokkal gyorsabb erkölcsi visszahatását váltotta ki. Igazolja ezt G. R. Taylor Biológiai pokolgép című bio-futurológiai munkájának sikere és a körülötte fellángoló vita. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult két tény. Először, a fizika és rokontudományai forradalmának tragikus következményei érzékenyebbé tettek általában a tudománynak emberi vonatkozásaival szemben. Másodszor, az emberiséget sújtó biológiai katasztrófák – járványok, éhínség stb. – túlélése és leküzdése mindig a társadalom egységes fellépését követelte meg. (Ezért marad megrázó és tanulságos olvasói élmény D. Defoe krónikája a londoni pestisről.) Különös jelentőségre tettek szert a biológia és ezzel kapcsolatban az orvostudomány eredményei azáltal, hogy a betegségek okozta károsodások helyrehozásán túl közvetlenül befolyásolják az embert, sőt elvileg – például egy génműtét segítségével – már annak is megvan a lehetősége, hogy alapvetően megváltoztassák a természetét. A biológusok az emberiség bőrét viszik a piacra, és nem tudjuk, hogy mit fog fizetni a jövő azoknak a lehetőségeknek a megvalósulásáért – az agyvelő átültetésében tetőfokát érő szervátültetések, az élet tetszőleges ideig való meghosszabbítása stb. –, amelyek az emberiség évmilliós létformáját változtatják meg azzal, hogy a múlt emléktárába utalják a véges ideig létező individuumot. Más kérdés az, hogy közvetlen feladatunk-e ezeken a bizarr, de lehetséges problémákon borzonganunk akkor, amikor még számos köznapi, de nyomasztó társadalmi súlyú feladat vár megoldásra, például az elhalálozási okok listáján vezető helyet elfoglaló szíves keringési betegségek legyőzése stb.
NEM ÚJ KELETŰ PROBLÉMA
az, hogy hasznosítani tudja-e az emberiség a tudomány kétélű eredményeit, vagy rémülten kell tudomásul vennie, hogy fékét vesztette egy olyan rohamosan növekvő romboló erőnek, amely szellemi elsatnyulással, sőt fizikai megsemmisüléssel fenyegeti az emberiség évezredes értéktermését és magukat az embereket személy szerint is. Igaz, hogy a kérdés közönségvisszhangja a század második felében mutatkozik, nem utolsósorban jótollú tudósok – J. D. Bernal, C. P. Snow, G. R. Taylor és mások – közírói tevékenysége folytán, de a tudomány éleslátó művelői már jóval Hirosima, a molekuláris genetika, az információrobbanás, nukleáris veszély stb. előtt felfigyeltek arra, hogy a tudomány társadalmi szerepének növekedése, hatékonysága és alkalmazhatóságának kétélűsége fokozott felelősségvállalásra készteti mind a tudomány termelőit, mind fogyasztóit.
Tudománytörténeti előzményként említjük a marxista J. B. S. Haldane és B. Russel vitáját a húszas évek elejéről. Már a két vitairat találó címei – Daedalus vagy a tudomány és a jövő, illetve Ikarus vagy a tudomány jövője – is tömören jellemzik a szerzők ellentétes filozófiai alapállásából következő perspektíva-különbségeket. J. B. S. Haldane általában optimistán ítéli meg a tudományos fejlődés várható eredményeinek hatását, bár nem téveszti szem elől a felmerülő nehézségeket sem, sőt olyanokra is felfigyel, amelyek csak N. Wiener és követőinek munkássága után tudatosulnak szélesebb körökben: mint például az, hogy egyszerű függelékévé válunk-e a gépeknek vagy sem. B. Russel, aki – bár bíráló szemmel – csak kora tőkés társadalmát veszi figyelembe, a tudomány fejlődésében a hatalom urai megerősödésének eszközét látja, és idejét múlta XIX. századi illúziónak minősíti a tudományos fejlődésbe vetett bizalmat.
E két vonal polémiája tovább húzódik napjaink tudománytörténetén J. Perrin, a haladó gondolkodású fizikus a tudomány sikereitől várja az emberiség létkörülményeinek javulását. Larroyo rémülten kérdezi, hogy vajon képes-e az emberiség megszelídíteni a tudomány és technika démoni erőit? Ny. Ny. Szemjonov Nobel-díjas fizikokémikus már konkrétan próbálja körvonalazni azokat a műszaki lehetőségeket, amelyek a szocialista fejlődés keretén belül, századunk végén három-négy órára csökkentik majd a munkanapot, és időt biztosítanak az egyéniség sokoldalú, alkotó kibontakozására.
MIVEL NÉZÜNK SZEMBE?
Fogalmazzuk meg szándékosan a legszélsőségesebben azokat az ellentétes hatásokat, amelyekhez a tudományos-műszaki fejlődés vezet és vezethet. Tudjuk, hogy ezeknek az ellentéteknek a kibontakozása és feloldása – vak pesszimizmus lenne az ilyen irányú tevékenység eredményeit nem észrevenni – elsősorban a társadalmi rendszer és a gazdasági fejlődés függvényeként, országról országra, sőt kisebb területi egységenként is különbözik. Világméretűvé válható veszedelmek esetében azonban mindig a leggyengébb láncszem a döntő!
A termelékenység növekedése – a tőkés termelési viszonyok közt – lehetővé tette, hogy az ipar ne csak elsőrendűen fontos szükségleteket kielégítő cikkeket termeljen, hanem olyan különösebb hasznosság nélkülieket is, amelyek céltalan megvásárlására a reklám és manipulációs műveletek általában rábírják a vevőt. Az elévülés, az erkölcsi kopás gyorsuló üteme számos területen alaposan megelőzte az anyagi kopás ütemét (divatáruk esetében az elévülés sebességét sokszor az esztelenségig fokozzák). Az erkölcsi és az anyagi kopás közti sebesség-különbséget az áruk állóképességének csökkentésével – gyorsabban kopó szövet stb. – tehát minőségrontással próbálják csökkenteni. A hatalmas nyersanyagfogyasztás és a termékek meggyorsuló használhatatlanná válása – a már eleve értelmetlen termékek gyártásáról nem is szólva – nemcsak a nyersanyagforrások kimerüléséhez vezet, hanem a hulladékok nyomasztó felgyülemléséhez is. Mesterséges termékeink egy része biológiailag lebonthatatlan: kikapcsolódnak a természet körforgásából, mert az élőlények – elsősorban a mikroorganizmusok – egyáltalán nem, a korrózió pedig nagyon lassan tud végezni velük, és ezért mesterséges eltakarításukról külön kell gondoskodni. Sajátos kategóriát képeznek ebből a szempontból a jelenlegi tudásunk szerint elpusztíthatatlan radioaktív hulladékok.
Mindezek az entrópia-növelő hatások lényegében mondanak ellent a társadalom antientropikus természetének, és kézzelfogható bizonyítékai annak az egyszerű, mechanisztikus felfogás tarthatatlanságának, amely a fejlődést a mennyiségi vonatkozások korlátlan növekedésével azonosította. A végtelenbe szökő exponenciális görbe bűvölete ebben az esetben is abszurdumokhoz vezet: az lenne, mondjuk, a fejlődés teteje, hogy a termékek elkészülésük pillanatában már elévültek?
A technológiai folyamatok sebessége, lévén fizikai, kémiai és más természeti törvényeknek alávetve, nem növelhető mindörökké exponenciális méretekben. A fejlődésnek pangási szakasza következik ekkor? Semmi esetre sem! Elsősorban arról van szó, hogy az általunk használt és a jelenben valóban exponenciálisan növekvő mennyiségi jellemzők – a tudományos közlemények száma, a termelés volumene stb. – nem merítik ki a tudományos-műszaki fejlődés lényegét, exponenciális növekedésük nem jelent minden esetben fejlődést. Sőt, egy adott történelmi időszakban, a fent említett egyensúlyi sebességek beállítását és más jellemző mennyiségek növekedésének indulását kell majd a politikai és társadalomtudományok forradalmi eredményei alkalmazásának tekinteni. Az emberiség létszámnövekedésének és vele kapcsolatban a fogyasztás volumenének megállapodása egy adott időben, bár az exponenciális görbe vízszintesre törésével jellemezhető, nem jelenti a fejlődés stagnálását, ha közben növekszik az általános műveltség, javul a közegészségügy stb. Egy bizonyos bonyolult szerkezetű változást, mint például a társadalmi fejlődés egyik paraméterét ábrázoló görbeszakasz exponenciális jellegéből és csakis abból, nagy távon való extrapolációval, általában csak abszurdumokat következtethetünk (például: a tudományos dolgozók száma meghaladja a lakosság összlétszámát), legyenek azok optimista vagy pesszimista alapszínezetűek.
A természet erőinek leigázása, a gépesítés és az automatizálás felszabadította az embert a gerincroppantó fizikai munkától és – megfosztotta munkája termékétől és a termelés örömétől. Rémlátomásig fokozva ezt a – A. Ewing, N. Wiener és mások által megfogalmazott – kétséget: az automatizálás fejlődése megteremti a szabad idő lélektani űrében tántorgó felesleges embert.
Szükségtelen a felsorolást tovább folytatni. Részletes elemzésre nincs tér, ahhoz pedig ennyi is elég, hogy belássuk: az éremnek két oldala van. Lényeges azonban ismét hangsúlyozni, hogy a tudomány eszköz, amely nem önmagában, hanem a társadalom célrendszerének keretében hat. A tudomány jövőjének problémáját pontosabban egy adott társadalmi rendszerben kell megfogalmaznunk. Az olvasó előtt nem igényel különösebb bizonyítást az, hogy a tudomány fejlődésében rejlő romboló hatások, amelyek közül egyesek – túltermelési válság, a hadviselés technikai szintjének hallatlan növelése stb. – már meg is valósultak a történelem során, a tőkés termelésből szükségszerűen következő elidegenedési folyamatok sajátos megnyilvánulásai. S a tudomány jövőjének pesszimista megítélése pedig a polgári társadalom önszabályozó funkciói hibátlan működésével szembeni jogos kétségek tükröződése. (A vegyi és bakteriológiai tegyverek elleni küzdelmünket az az aggodalmunk sarkallja, hogy bennük a kémia és a biológia vívmányai a visszájukra fordulhatnak –- az imperializmus hatalmának megtörése nyilvánvalóan feleslegessé fogja tenni ezt a ma még jogos aggodalmunkat.) Viszont a szocialista, majd kommunista társadalom felépítése szükségszerű kölcsönös kapcsolatban van korunk tudományos-műszaki forradalmával is: a tudomány jövőjét, azt, hogy ne alakuljon önemésztő tevékenységgé, csakis ebben a társadalmi rendszerben képzelhetjük el.
AZ EMBERISÉGET ELKÖTELEZŐ TERVEK
Íme két, egymással logikusan csatlakozó vélemény: Amerika piaci szakemberei olyan ténnyel állnak szemben, amelyet nehezen tudnak megemészteni. Valószínű, hogy Amerika termelőképessége túlszárnyalta fogyasztóképességét. (E. Dale, a Cornell Egyetem professzora): Az a társadalom, amelyben a fogyasztást mesterségesen kell ösztönözni a termelés fenntartása végett, hitvány kacatokon és pazarláson alapul, s az ilyen társadalom homokra épült ház. (Dorothy L. Sayers.)
Összegezve: a csábító nevű fogyasztói társadalom lényegében az értelmetlen tékozlás társadalma. A tudományos-műszaki fejlődés szükségszerű következménye az, hogy eredményeit aprópénzre váltva tékozoljuk? Szükségszerű abban a társadalomban, amely a maximális profit elérésének érdekében mind jobban elidegeníti a reális fogyasztói érdekeket a termelő tevékenységtől; nem következik azonban a tudományos-műszaki fejlődés lényegéből. Ellenkezőleg, napjaink tudományos-műszaki forradalma még a számunkra is szokatlan méretű lehetőségek megvalósítását teszi majd lehetővé a jövőben.
Ragadjunk ki egy példát Ny. Ny. Szemjonov elképzelései közül. A Hold annyi napenergiát nyer, mint a kontinensek együttvéve. Ha a napenergiát hasznosító fényelemekkel borítanánk be, akkor a Hold a Föld gyakorlatilag kimeríthetetlen energiacentráléjává alakulna (a Hold–Föld távvezetéket irányított rádióhullámokkal lehetne megvalósítani). A Holdra telepíthetnénk a nukleáris és termonukleáris erőműveket is azért, hogy a Földet a radioaktív sugárzás veszélyétől mentesítsük. Gondolhatunk, mint A. C. Clarke, az automatizált iparnak az óceánok fenekére, illetve a Föld belsejébe való telepítésére is… Ezek az elgondolások fognak megvalósulni vagy mások, azt nehéz pontosan előrelátni. Az azonban biztosan állítható, hogy elég erőnk lesz az ilyen nagy műszaki kalandokhoz.
Nyilvánvaló, hogy az ezekhez hasonló tervek megvalósítása szükségszerű: hagyományos energiaforrásaink végesek, környezetünk szennyeződése növekszik és még számos egyéb ok késztet arra, hogy a tudomány eredményeit ilyen gigászi méretű tervek megvalósítására fordítsuk. A leglényegesebb azonban az a társadalmi vetület, hogy az ilyen nagyságú létesítmények az egész világ arculatát meg fogják változtatni és megvalósításukhoz valamilyen formában az egész emberiség közreműködésére van szükség. A társadalomnak ez a világméretű konszolidációja, tevékenységének egy-egy nagy cél felé irányítása egyértelmű a kommunizmussal.
A kommunizmus világméretű megvalósulása tehát nemcsak társadalmi-politikai és gazdasági szükségszerűség, nemcsak a kapitalizmus negációja, hanem a korunk tudományos-műszaki forradalma által meghatározott közvetlen technológiai szükségszerűség is (G. N. Volkov) Már az elkövetkezendő megvalósítások sorában emlegetjük a tervezőgépeket, amelyek magukra vállalják a lakóházak, hidak stb. tervezésének rutinfeladatát. Ne kísértsen azonban a gépek társadalmában feleslegessé vált ember rémlátomása: az emberiség előtt álló nagy, sok esetben kozmikus méretű feladatok valamilyen formában állandóan próbára teszik majd szellemi leleményességünket és fizikai ügyességünket (ebből már ízelítőt is adott az űrhódító Odüsszeia nyitánya). A hagyományos ipari termelés teljes automatizálása odavezet, hogy a tudomány legyen az emberiség fő termelőtevékenysége a XXI. században.
KOMPLEX VIZSGÁLÓDÁSOK SZÜKSÉGESSÉGE
Ezek a megfontolások optimista végkövetkeztetésekre vezetnek. Honnan erednek a tudomány és az emberiség jövőjét borúlátóan megítélő jóslatok? Gyökereiket a nem marxista beállítottságú vizsgálódások egyoldalúságában kell keresnünk. Az automatizálási folyamatok elemzése (Diebold) vagy a technikai újdonságok részletes felsorolása (Bright) még nem elegendő alaparra, hogy a tudomány és az emberiség jövőjére következtethessünk. A kapitalista termelési viszonyok közt kialakult ipari típusból levezetett modelleket sem lehet – a szocialista forradalom világméretű győzelmének perspektívájában – hosszú távon alkalmazni.
Valóban, ha eltekintünk az inter- és intrahumán, a társadalmi és lélektani struktúrák szükségszerű változásától, akkor a technika megugrása félelmetes képet nyújt. (Ez az egyoldalúság a kiindulópontja B. Russell pesszimizmusának is; véleménye szerint a műszaki fejlődést nem kíséri az emberiség értelmi és erkölcsi tökéletesedése.) A kérdés marxista vizsgálói előtt azonban nem kétséges, hogy a tudományos műszaki forradalom nem lehetséges a társadalom egész struktúrája és a személyiség gyökeres változása nélkül: a vizsgálódás a történelem technikai, szociológiai és antropológiai vonatkozásainak bonyolult kölcsönhatás-rendszerére kell kiterjedjen. Az így nyert perspektíva, amelyből az előbb csak egy töredéket mutattunk be, optimista: a technika és a társadalom fejlődése közti „fáziskülönbség” az emberiség tudatos történelemalakító tevékenységének hatására – a nem antagonista szerkezetű társadalmakban! – lecsökkenthető annyira, hogy ne okozzon antagonisztikus ellentmondásokat. A kibontakozóban levő marxista tudományszociológia éppen ennek a tudatos történelemalakító tevékenységnek az elméleti alapjához kíván hozzájárulni, mert a kérdés előbb-utóbb minden munkásosztály előtt felmerül.
TUDÁS ÉS FELELŐSSÉGTUDAT
Nem túlzás, ha azt állítjuk hogy a tűz az emberiség által alkalmazott legfontosabb természetátalakító erő. A tűz olvasztja ki az ércből a szerszámkészítéshez szükséges fémet, varázsolja asztalunkra az ízletes ételt és teszi lehetővé, hogy lakóhelyünk ne korlátozódjék a télmentes éghajlati övezetekre – de üszkös romok jelzik minden hadjárat útját, tűz emésztette a náci krematóriumok áldozatait és nemrég még napalmbomba lángolt a vietnami falvak felett. A közvetlenül tapasztalható, azonnali hatások a legtöbb esetben egyértelműek, nyilvánvalóak és ezért azonnali erkölcsi döntést tesznek lehetővé. Több mint egy évtized kellett azonban ahhoz, hogy felfigyeljünk egyes rovarirtó szereknek a táplálékforrásul szolgáló növényekben való, veszélyes méretű felhalmozódására. Ez a viszonylag apró tény figyelmeztet arra, hogy felelősségtudatunk nemcsak a tudomány azonnali és közvetlen hatásaira kell hogy kiterjedjen: elengedhetetlen egy előrelátó (prospektív) és az emberi akciók indirekt természeti és társadalmi reakcióit is felmérő (Ákos K. szavaival) reafferentatív szemlélet.
Vajon lehetséges ennek a hatékony megvalósítása? A marxizmus, melynek alaptételeiből közvetlenül következik – a laplace-inál magasabb szintű, a stochasztikus jelenségeket is figyelembe vevő – tudományos előrelátás, egyértelmű és határozott igennel felel. Azonos következtetésre jut az ösztönösen materialista szaktudós Olaf Helmer, a Rand Corporation vezető matematikusa:
Fel kell adni azt a fatalista véleményt, hogy a jövő kifürkészhetetlen és elkerülhetetlen. Mindinkább felismerjük, hogy a lehetséges jövők sokasága áll előttünk és a helyes beavatkozás különbségeket tehet a valószínűségekben. Ez a nagy társadalmi felelősséget követelő tevékenységek rangjára emeli a jövőkutatást, a módok és utak keresését, amelyekkel hatni lehet a megvalósulás irányára. S ez nemcsak akadémikus jellegű felelősség. Nem lehetünk puszta szemlélői saját történelmünknek, hanem határozottan részt kell vennünk a jövő formálásában. Bölcsességre, bátorságra és az emberi értékek iránti fogékonyságra van szükség ahhoz, hogy egy jobb világot formáljunk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.