Az emberiséget Hirosima győzte meg arról, hogy a fizika forradalma nemcsak ismeretelméleti felfogásunkat módosította alapjaiban, hanem erkölcsi magatartásunkat is: számolnunk kell azzal, hogy a tudomány eredményei megsemmisítéssel fenyegethetik az emberiséget. A biológusok, okulva a példán és tudomásul véve a tudomány rohamos fejlődését, igyekeznek idejében figyelmeztetni az emberiséget.
Nem véletlen tehát, hogy a biológiának az emberiség jövőjét esetleg súlyosan befolyásoló felfedezéseit számos könyv próbálja ismertetni a beavatatlanokkal, kezdve Csaba György érdemeihez képest kevéssé ismert könyvétől (A modern ember biológiai paradoxonja) G. R. Taylor bestselleréig, mármint rekord eredményt elérő tömegolvasmányáig, a Biológiai pokolgépig.
Ez nem az első műve Taylornak, írt ő már egy igen magvas és szellemes biológiatörténetet is, de hogy mégis a „pokolgép” lett világszenzáció, az elsősorban a könyv témájának köszönhető.
Míg a technika közvetve, a környezet, a létfeltételek módosításával hat az emberre, a biológia eredményei közvetlenül befolyásolhatják, sőt belátható időn belül (például a „génműtét” révén) alapvetően megváltoztathatják természetét. Nem kisebb azoknak a problémáknak a súlya, amelyeket (majdan az agyvelő átültetésében tetőfokát érő) szervátültetések, az élet tetszőleges ideig való meghosszabbítása és a biológia más várható eredményei vetnek fel. Felelősségteljes megfontolásuk elengedhetetlen. Nemcsak a biológusok feladata ez, hanem mindazoké, akik felelősséget éreznek az emberiség jövője iránt.
Ebből a szempontból G. R. Taylor lebilincselő és – mi tagadás – néhol hátborzongató könyve jó szolgálatot tesz. Vitatható azonban a szemszög és a keret, amelyből és amelyben a biológia eredményeit és azok várható következményeit bemutatja. G. R. Taylor könyve vitára késztet, de ezen túlmenően arra is, hogy a biológia forradalmáról könyvének keretén túl is elgondolkozzunk, s ez nagy érdem – értékesebb, mint azok a némi rosszindulattal szenzációhajhászónak minősíthető perspektívák, amelyeket a szerző a szakirodalomban járatlan olvasó elé tár.
Amit G. R. Taylornak a szemére vethetünk, az elsősorban egyoldalúsága: viszonylag önkényesen kiválasztott tényekből messzemenő, a fantasztikum „felségvizeit” alaposan sértő következtetéseket von le (ami a tudományjelenlegi fejlődési ritmusa mellett nem is olyan haszontalan dolog), de közben úgy tesz, mintha jelentős súlyú ellenvéleményről, az övétől különböző nézőpontról nem tudna (ez viszont megbocsáthatatlan metodológiai hiba).
A szenzáció nem tartozik a legbiztosabb értékmérők közé: egyformán szenzációs lehet a tudományos kacsa (lásd Petrucci embriológiai sarlatánsága) és az a felfedezés, amely potenciálisan magában rejti a tudomány valamely új fejlődésvonalát (még akkor is, ha ez a vonal csak a messzi jövőben fog realizálódni-kiteljesedni, tehát a cselekvésünk hatáskörébe eső közeljövőt nem befolyásolja).
Ebbe az utóbbi kategóriába tartoznak a szervátültetések. Az 1968 óta eltelt idő talán kellő távlatot biztosít ahhoz, hogy felmérhessük a szívátültetések eredményeit. Tekintsünk el attól, hogy Barnard és követői épp a szívet, ezt a mítoszoktól átitatott szervet transzplantálták – több-kevesebb sikerrel. Mi ezekben a műtétekben a maradandó? A sebészi bravúrok lehetőségeinek vitathatatlan bizonyítéka és a kevésbé szenzációs, alapjában véve negatív megállapítás; az immunbiológia problémái, bár évszázadosak, még mindig nagyrészt megoldatlanok. (Sőt, Niels K. Jerne-nek, a modern immunbiológia egyik úttörőjének véleménye szerint, a mai alapokon nem is oldhatók meg.)
A megoldás új tényekre alapozó új elméletet igényel (mint ahogyan a relativitáselmélet sem a klasszikus mechanika logikailag zárt rendszeréből, hanem a Michelson-féle kísérletből bontakozott ki). A starthelyzet ilyenszerű megvilágítása, lám, már távolról sem teszi annyira közvetlenül társadalomfenyegető problémává a kivételes tehetségek egészfej-transzplantációját. Addig még olyan egyszerű immunbiológiai problémákat kell megoldani, mint a nátha vagy az allergiás megbetegedések széles – az egyszerű kellemetlenségtől az életveszélyig terjedő – skálája.
A molekuláris biológia eddig is jelentős eredményeit számos Nobel-díj fémjelezi. És méltán, mert az élet eddig legalacsonyabbnak tekintett szintjén a sejtbe hatolt be eddig ismeretlen mélységekig, magyarázatot vagy legalábbis elfogadható hipotéziseket keresve olyan alapvető kérdéseket illetően, mint a fehérjeszintézis, az átöröklés, a memória anyagi alapjai stb.
Azonban leginkább a vegyészek a megmondhatói annak, milyen hosszú az út G. H. Khorana bravúros, a modern biokémiai eljárások egyik csúcsát jelző vírusszintézisétől a Taylor által megjósolt, fajmódosító „génsebészetig”. A molekuláris biológia az életjelenségek adott szintjét kutatja, s mint ilyen nem tarthat (és nem is tart) igényt a „mindent megmagyarázásra”. Hogy úgy mondjuk, két oldalról is vannak korlátai.
Egyrészt a biológiai fontosságú makromolekulák (köztük a molekuláris biológiában központi szerepet betöltő DNS) túl nagyok ahhoz, hogy az életfolyamatoknak valóságosan „elemi” hordozói legyenek; a szubtilisebb életfolyamatok magyarázatát, legalábbis részben, valahol a szubmolekuláris szinten kell keresnünk, például az elektronoknak a biológiai rendszerekben történő sajátos mozgásában (Szent-Györgyi Albert: Bioenergetika). Másrészt nem tekinthetünk el a holisztikus szemlélettől, amelynek dialektikus magva – a szervezet sajátos tulajdonságú egész, amely meghaladja az alkotórészek tulajdonságainak összegét – nem vesztette el érvényét (Selye János: In vivo. A szupermolekuláris biológia védelmében).
A molekuláris biológia kísérleti alanyai a vírusok és a baktériumok. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a molekuláris biológia eredményei, megállapításai ne lennének érvényesek a többsejtű organizmusokra – Jacques Monodtaláló mondása szerint : „ami érvényes a baktériumra, az áll az elefántra is”. A többsejtűek azonban többlettel rendelkeznek, azzal a tulajdonságkomplexussal, amely szervezettségükből fakad és amely a tisztán sejti eredetű tulajdonságokat kiegészíti és módosítja. A molekuláris biológiától még sokat várhatunk, fejlődésvonalát azonban csak úgy tájolhatjuk be helyesen, ha figyelembe vesszük a két fent említett korlátot.
Nincs okunk kételkedni G. R. Taylor felelősségérzetében. Dicséretes az a szándéka, hogy tudatosítsa idejében a biológia fejlődésében rejlő katasztrofális lehetőségeket. Nem titkolhatjuk azonban azt a véleményünket, hogy a bestsellerre való törekvés olyankor is félrevereti vele a harangokat, amikor nem áll lángokban a falu – csak azért, mert a harang szépen kong.
Ez az értékelés érvényes pesszimisztikus végkövetkeztetésére is, amelyet – az említett egyoldalúság mellett – a tőkés társadalomszervezés iránti jogos bizalmatlanság is jellemez. Ami ember és környezet biológiai védelme érdekében eddig történt, állami és nemzetközi síkon egyaránt – bár sok még a tennivaló –, biztosítéka annak, hogy a Taylor által elképzelt pokolgép nem fog megvalósulni és felrobbanni. Arról se feledkezzünk meg, hogy a történelmi tapasztalat fogékonyabbá tett bennünket a biológiai katasztrófákkal szemben (legyen az kolerajárvány vagy meggondolatlan állathonosításból, esetleg irtásból eredő biológiai egyensúlybomlás), mint amennyire fogékonyak voltunk 1945. augusztus 6. előtt, az atomfizika esetleges veszélyeiről (gyéren) elhangzott figyelmeztetések iránt.
Taylor könyvének rémlátomásaival aligha érthetünk egyet. Az. emberiség egyik létkérdéséről mégis elgondolkoztat. És további, szélesebb körű tájékozódásra sarkall, ami azért is jó, mert éppen az ilyen sorsdöntő kérdésekben veszedelmes az „egykönyvűek” félműveltsége.
Megjelent A Hét II. évfolyama 29. számában, 1971. július 16-án.