A magyarországi holokauszt-emléknapon jelent meg Bolgár Dániel történész esszéje a Telexen, amely azt vizsgálja: hogyan gondolkodhattak a magyar antiszemiták a zsidók nélküli világról, miután – egy időre, bizonyos helyeken – céljuk részben megvalósult. Nem az elkövetőket mentegeti, hanem azt próbálja megérteni, hogyan juthat el egy társadalom a kirekesztés és a gyűlölet normalizálásáig.
Erre reflektált Szele Tamás saját blogján: ő nem ért egyet azzal, hogy az antiszemitizmust ilyen módon „értelmezni” kellene. Szerinte nincs mit megérteni ezen, és a társadalmi vagy történeti összefüggések keresése inkább relativizálja, mint magyarázza a gyűlöletet. Személyes emlékei alapján azt is állítja, hogy Nagyváradon antiszemitizmus „olyan nagyon” nem is volt.
Ez az írás nem vitacikk, és nem is egyenrangú ellenérv. Inkább személyes válasz, levélféle. Megszólalás, amely nem akarja lezárni a kérdést, de ragaszkodik ahhoz, hogy vannak dolgok, amelyek nem múltak el, csak el lettek hallgatva. És ahhoz is, hogy bizonyos kérdéseket nem lehet többé elkerülni.
A mi egyiptomunk és a másoké – közérzeti írás
Idén különös egybeesésnek vagyok tanúja: 2025-ben a pészah és a húsvét ugyanarra a hétre esik – minden általam ismert vallásban. Ez persze nem jelenti azt, hogy más vallásokban ne lenne, vagy ne lehetne tavaszi ünnep. Mégis, ez az átfedés önmagán túlmutat: ugyanebben az időszakban van a magyarországi holokauszt áldozatainak emléknapja is – április 16-án.
1944-ben ezen a napon kezdődött meg hajnalban a gettósítás Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján. A deportálások május 15-én indultak, és néhány hónap alatt 437 ezer vidéki zsidót hurcoltak el munkatáborokba, haláltáborokba. A vidéki zsidóság ezzel gyakorlatilag megsemmisült. Budapest zsidóságának deportálását Horthy Miklós kormányzó július 6-án állította le – ez azonban nem jelentett védelmet: a hatalomátvétel után a Nyilaskeresztes Párt újraindította a deportálásokat.
Ha már lehetőségem van utólag végiggondolni mindezt – részben Bolgár Dániel ragyogó írása, részben Szele Tamás reakciója kapcsán –, azt is megkockáztatom: talán még beszédesebb dátum lett volna az emléknapra május 15-e, a deportálások kezdete. Ez Pokorni Zoltán, akkori oktatási miniszter javaslatára vált hivatalos emléknappá – ma is szerepel a https://nemzetiunnepek.hu/ listáján.
Bolgár írása komoly vállalás: esszéjében ismeretelméleti és társadalomlélektani kísérletet tesz arra, hogy értelmezze az antiszemiták gondolkodását – nem felmentve, hanem megérteni próbálva a hiány és a veszteség perspektívájából. Mindezt egy sokak számára kényelmetlen kérdésen keresztül: hogyan gondolkoztak azok az antiszemiták, akik „emberek voltak, mint mi. Így még belőlünk is lehetnek olyan emberek, mint ők.”
Ez a gondolatkör két olyan témát is nyit, amely sok Telex-olvasónál – köztük régi ismerőseimnél, barátaimnál is – kiverte a biztosítékot. Talán mert megkérdőjelezi azt a belső bizonyosságot, hogy mi nem lehetünk antiszemiták. Mintha valami láthatatlan „tudáspajzs” védene bennünket – de lehet, hogy ezt már csak én nevezem így.
Ez a kérdés – hogy mi történt, és hogyan gondolkodunk róla ma – máig hat, és visszafelé is fáj. Olyan, mint a fantomfájdalom: már nincs haza, már nincsenek zsidók, de a fájdalom ott van az emlékezetben, kimondatlanul.
Szele Tamás „Zsinagóga a villamosmegállóban” című írása nem csupán egy korábbi cikkre adott reakció, inkább személyes kiáltvány. Értelmezése szerint az antiszemitizmus megértésére tett kísérlet túlságosan közel kerül a mentegetéshez. Bár az erkölcsi felelősség hangján szólal meg, a személyes hangvétel mögött mégis ott húzódik egyfajta erkölcsi felsőbbrendűség – legalábbis így hat.
Az efféle állásfoglalások nem ritkák, különösen akkor, amikor a jelenkori viszonyok terhei miatt sokan belső kényszerpályán mozognak. Nehéz ilyenkor világosan látni, és rendet tenni a fejünkben.
Ez a szöveg ezért nem klasszikus válasz, inkább egy belső tér kinyitása. Olyan gondolati tér, amelyben helye van az emlékezésnek, a józan észnek, az együttélés tapasztalatának – sőt, a fájdalomnak és a szégyennek is.
Szele Tamás személyével – bár a szöveg részben erre is épül – nem kívánok foglalkozni. Az „Egyiptomból való szabadulást”, ha már ez a metafora előkerült, mindenki csak saját magában végezheti el.
Ugyanakkor van egy konkrét állítása, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A szerző szerint Nagyváradon „legalább öt, de az igazán kellemes helyeken nyolc nyelven is káromkodtak”, és ebből vezeti le azt a következtetést, hogy a városban nem volt jellemző a nemzetiségi vagy felekezeti homogenitás.
Ez valóban így jelenhetett meg a hétköznapok szintjén – ezt személyes emlékeim is alátámasztják. A különböző anyanyelvű gyerekek együtt játszottak, a beszélgetések váltakozva folytak magyarul és románul. A nyelvi és kulturális sokféleség természetes volt. A hetvenes évek elején egy idős román férfi például a „bozgor” szóval illette a beszélőt – ezt az 1970-es évek legelején. Arra most ne térjünk ki, hogy pont a „hazátlant” jelentő „román” szó honnan is ered…
De ez egy mikrokörnyezet volt. Nem szabad ebből a tapasztalatból általánosítani sem Nagyváradra, sem a megyére, sem az ország egészére. És nem lehet ebből következtetni arra sem, hogy „olyan nagyon nem létezett antiszemitizmus.” Ez a megfogalmazás eleve problematikus. Mit jelent az, hogy „olyan nagyon”? És mit jelent egyáltalán az, hogy antiszemitizmus?
Aki elszenvedi, az biztosan tudja. De ez – bármilyen furcsán hangzik – egy tudományág. Azt, hogy mi számít antiszemitizmusnak, nem lehet egyéni hangulati skálán, mondjuk hajhossz alapján megítélni. Nem lehet abból alvóritmust számolni, hogy „akkoriban nem létezett antiszemitizmus.”
És igen, lehetett volna zsidók nélküli világ. Csakhogy – szerencsére – ez nem az antiszemitákon múlt. Ha a náci Németország és szövetségesei nem veszítik el a háborút, ez történt volna.
Szele Tamás állítása szerint „nem hallgatták el a holokausztot sem.” De kik nem hallgatták el? Azok a magyarok, akik 1945-ben már végképp többségben voltak Nagyváradon, ha nem voltak tevőlegesen is antiszemiták, és nem akarták volna elhallgatni a történteket – lett volna idejük, lehetőségük, hatalmuk akár egyetlen (azaz: un monument) emlékmű felállítására. De nem lett. És de facto ma is hallgatás van – főleg a magyar oldalon – arról, ami akkor történt.
Hol vannak a könyvek, az intézmények, amelyek ezzel a korral kellene foglalkozzanak? Hol a magyar nyelvű dokumentáció, az emlékezetmunka? Románul jelennek meg könyvek Nagyvárad zsidó múltjáról, román nyelven tartanak megemlékezéseket Heyman Éváról. Tudom, Lőwy Dániel írt egy könyvet 2015-ben – de annak már tíz éve. Minden félévben kellene egy új könyv megjelenjen ahhoz, hogy tisztességgel feltárható legyen, mi történt abban az egyetlen hónapban, amikor – elvileg – sem antiszemitizmus, sem holokauszt nem volt. Vagy ha nem történt semmi, akkor nincs is miről írni?
Ha már az 1920-as évekről esik szó, talán meg lehetne kérdezni Vajszlovics (vagy Weiszlovits) Emil kereskedőt is az áprilisi pogromszerű zavargásokról.
Szele Tamás azt is írja: „Viszont én Nagyváradon olyan embert nem láttam húsz év alatt, aki ezt helyeselte volna.” Mármint a vészkorszakot. De melyik ez a húsz év? És mit is nem helyeseltek volna pontosan, ha egyszer nem tudtak róla? Vagy ha tudtak, de nem beszéltek róla?
Honnan tudhattak volna a nagyváradiak a holokausztról akár a hetvenes, akár a nyolcvanas években? Nem tanították. Akik elmesélhették volna, mert túlélték – azok az „alig létező” váradi antiszemitizmus és a „főleg nem is történt” holokauszt áldozatai vagy leszármazottai – többnyire hallgattak. Hallgattak a szégyen miatt, a félelem miatt, az elszigeteltség miatt. És akik elkövetők voltak, azok sem emlékeztek. Vagy ha igen, hát annál indokoltabb volt a hallgatásuk.
Ráadásul Szele Tamás tendenciózusan olvas ki valamit Bolgár Dániel írásából, ami nincs benne: nevezetesen, hogy „a Telex írása megpróbálja megérteni az antiszemitákat.”
Nem. Bolgár nem az antiszemitákat akarja megérteni, hanem azt, amit mindannyiunknak kötelességünk lenne: megérteni azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek a zsidóellenességhez, az antiszemitizmushoz vezetnek. Azt, hogyan válhat egy társadalomból egy másik ellen forduló, gyilkos gépezet. Ez nem pszichológiai leírás, nem empátia – hanem figyelmeztetés.
És ez – szerintem – baj, hogy Szele Tamás el akarja dönteni, kinek lehet véleménye erről, és még azt is, hogy az a vélemény milyen legyen. Pedig azt kellene megérteni – ismét csak: szerintem –, hogy ez össztársadalmi kérdés és közös felelősség. Megérteni azokat a belső és külső rendszereket, struktúrákat, amelyekből bárkiből válhat antiszemita.
És ehhez valóban nem kell holokauszt-emléknap. Erre minden nap emlékeztetnünk kell magunkat. Mert ez a gondolkodásmód senkit sem kímél.
És tudjuk – még zsidók sem kellenek hozzá. Ahogy Sartre írja 1948-ban: „Ha a zsidó nem létezne, az antiszemita feltalálná” (Elmélkedések a zsidókérdésről, Göncöl Kiadó, 2002).
Látom, még sok mindent el kellene mondani – már csak abból is, amit magam tudok. De belátom, már így is túl sok olyasmit említettem, amihez sem nekünk, sem másoknak nincs döntési joguk. Például hogy legyen-e nagyváradi magyar zsidóságkutató intézet, vagy sem.
Zárom tehát gondolataimat azzal, amivel Szele Tamás is: „Mit értsünk meg azon, ami megérthetetlen?”
Nincs itt semmi megérthetetlen. Csak ha nem akarunk szembesülni azzal, ami történt – akkor válik azzá. És akkor maradhatunk még sokáig a saját egyiptomjainkban.
De ha már itt tartunk: önmagában is nagy kérdés, hogy az 1944-ben Nagyváradról elhurcolt és például Auschwitzban elpusztított emberekre melyik emléknap vonatkozik? A magyarországi (április 16.), a romániai (október 9.) vagy a nemzetközi (január 27.)?
Hiszen felvetődik a kérdés: a magyar közigazgatásnak vajon volt-e ideje kicserélni ezeknek a nagyváradi embereknek a személyazonosságát? A csendőrség a bevagonírozásnál ellenőrizte-e, hogy magyar állampolgárok útlevelét adják-e át? Vagy pedig 1944 májusában–júniusában a magyar hatóságok román állampolgárokat küldtek halálba?
És igen, ha nem tudnám – vagy legalább nem remélném –, hogy a „mi belső világunkon” kívül van valami közös is, valami „kint”, talán nem is volna értelme rendet tenni odabenn. Talán nem is vetném e szavakat most a billentyűk közé.
