Sok tekintetben váratlan fejlemény az etnopolitika fogalmának az ürügyén, valójában az RMDSZ politikai vonalvezetésével és kampánystratégiájával kapcsolatban kibontakozott vita, amely megtörni látszik az erdélyi magyar közéletre hosszabb ideje rátelepedett szellemi sivárságot.
Az eddigi hozzászólások meggyőzően bizonyítják egyfelől, hogy számos olyan vélemény, elképzelés, várakozás létezik az erdélyi magyar közügyek iránt érdeklődők körében, amelyek kiszorulnak a nyilvánosságból, a kibeszéletlenség pedig feszültségeket generál, amelyek előbb-utóbb utat törnek maguknak, nem ritkán az elegancia és a kölcsönös tisztelet külsőségeit nélkülöző formában.
A nyilvános véleménycseréről leszokott/leszoktatott közélet ugyanakkor szemmel láthatóan nem igen tud mit kezdeni a vitával, sem annak tényével, sem a felsorakoztatott érvek tartalmával, sokféleségével. A világot bináris oppozíciókban – barát/ellenség, jó/rossz, konzervatív/balliberális – láttató médiatartalmakhoz szokott-szoktatott olvasóközönség nehezen igazodik el a vita szövevényes szerkezetében, a fogalmak gyakran önkényes használata pedig objektív módon megnehezíti az állásfoglalást az elhangzottakkal kapcsolatban. További nehézségek forrása, hogy egyes hozzászólások olyan fogalmi apparátushoz folyamodtak, amelyeknek szakmai eszmecserékben, nem közéleti vitában lenne a helyük.
Ez utóbbi nehézség előidézéséből magam is kivettem a részem, ami magyarázkodásra kényszerít: a vitához – a romániai magyar közélet fantomjaival való viaskodás hiábavalóságának a bő három évtizedes tapasztalatával a birtokomban – nagy valószínűséggel nem szóltam volna hozzá, ha nem érzek személyes érintettséget abban, ahogy Borbély András vita-indító állásfoglalásának a címét megfogalmazta: „Etnopolitika – mire jó az?” Úgy éreztem, hogy ez az egyrészt hetyke, másrészt karikírozó megfogalmazás nagyon élesen exponálta azt a jelenséget, amelyet hosszabb ideje tehetetlenül figyeltem a hazai magyar nyilvánosságban – az etnopolitika fogalmával kapcsolatos tájékozatlanságot, az ahhoz fűződő előítéletek valóságtorzító következményeit, illetve azt, hogy az erdélyi magyarság, ezeknek a kritikátlanul elfogadott és újratermelt adottságoknak a révén, kiszigeteli magát a nemzetközi összehasonlításban releváns esetként való megjelenés lehetőségéből. Úgy tűnt, hogy a Borbély András által elindított vita jó alkalom arra, hogy kilépjünk ezek közül az önmagunk számára felállított korlátok közül.
A feladattal azonban a jelek szerint nem sikerült megbirkóznom, közreadott állásfoglalásom ugyanis többnyire kritikus, elutasító reakciókat váltott ki. Az ellen- és hiányérzeteknek hangot adó kritikák közül kettő tűnik különösképpen megalapozottnak, a Borbély Andrásé és a Kiss Tamásé, ezekre próbálok reflektálni az alábbiakban. Borbély András egy kiváló debattőr, vele izgalmas szellemi kaland vitába keveredni. Kiss Tamás meglátásait, érvelési módját nagyon közel érzem magamhoz, az ő hozzászólása az általam írottak pontosítására, tovább gondolására kínál számomra értékes lehetőséget.
Az etnopolitika osztályalapú kritikája
Borbély András kritikája nagyon látványos és tanulságos példája annak az eljárásnak, amelyhez a gyakorlott debattőrök előszeretettel folyamodnak: a precíz, éles szemű, a szöveget kiveséző olvasatnak a csúsztató értelmezéssel való leleményes elegyítéséhez. Ebből következően Borbély András a maga által kreált fantomokkal viaskodik, olyan állításokat, téziseket vitat, amelyek szövegszerűen nem fordulnak elő az írásomban, és megítélésem szerint nem is következnek az általam írottakból. Erre a legeklatánsabb példa az etnopolitika „kizárólagosságának” a tézise, amelyet Borbély András kiemelt, aláhúzott formában olvas visszatérően a fejemre.
Kezdjük azzal, hogy a kizárólagosság kifejezés abban az értelemben, ahogy arra Borbély András hivatkozik, nem fordul elő a szövegemben (három ízben használom ugyan a „kizárólagos” kifejezést, de egészen más összefüggésben). Noha tudatában vagyok, hogy a tömörségre irányuló igyekezetemben csak hozzávetőleges, elnagyolt képet sikerült nyújtanom az etnopolitikáról, ami kedvez a félreolvasásnak és az önkényes értelmezéseknek, úgy gondolom, hogy az „etnopolitika kizárólagossága” nem is következik abból, amit leírtam – az pedig végképp nem, hogy, mint Borbély András állítja, én „ragaszkodnék az etnopolitikai kizárólagosság téziséhez” (kiemelés az eredetiben). Ha mindenképpen hasonló címkézéssel kívánunk élni, akkor azt lehetne mondani legfennebb, hogy az általam írottakból az etnopolitika elsődlegessége következik abban az értelemben, hogy a domináns/nondomináns politikai erőviszonyok kontextusában az etnopolitikai értelemben mobilizált közösségek számára a mobilizáció oka és célja a többség-kisebbség viszony megnyugtató rendezése és ennek tükröződése az állam szerkezetében és intézményi struktúrájában. Egy etnikai pártra az emberek általában azért szavaznak, mert azt várják el tőle, hogy a közösség fennmaradását lehetővé tevő viszonyok kialakítását tegye lehetővé, ami valóban elsődleges minden más, a politikai mobilizáció lehetséges okaihoz, illetve céljaihoz viszonyítva. (Az idődimenzió kérdésére, ami valóban egy fontos vonatkozása a problémának, a későbbiekben visszatérek.)
Egy másik fantom, amellyel Borbély András igen lendületesen és imponáló szellemi színvonalon hadakozik, az az állítás, miszerint az etnopolitika jelenségére irányuló érdeklődés „a társadalmi viszonyok komplexitását az etnikai dimenzióra korlátozza”. Arra reflektálva, amit a társadalomtudományi magyarázatok harmadik paradigmájával kapcsolatosan foglaltam össze – igaz: nagyon tömören – az írásomban, Borbély András a következőket írja: „Csakhogy Salat nem egyszerűen az etnopolitika, hanem az etnopolitika kizárólagossága (kiemelés az eredetiben – SL) mellett érvel, amiből az következik, hogy etnopolitika szerinte helyettesítheti is az osztályharc és a szabadságjogi küzdelmek révén elérhető emancipációt. Ez igencsak problematikus állítás.” Ebben egyetértünk, a probléma csak az, hogy ezt nem én, hanem Borbély András állítja.
Feltehetően elkerülte Borbély András figyelmét egy zárójel, amelyben arra utalok röviden, hogy „a három paradigma értelemszerűen ideáltípus, a való világban egy egyén politikai viselkedésének a megértéséhez mindhárom logikára szükség lehet, a valamilyen irányba történő eltolódásoknak pedig egyaránt lehetnek a személyiség adottságaiból, vagy a társadalmi szerkezetekből kiinduló magyarázatai”. Noha valóban nem jelenik meg explicit módon a szövegben, nem alaptalan talán feltételezni, hogy az idézett szövegrészből empatikus olvasat esetén az is következik, hogy a nondomináns pozíció által generált strukturális hátrányok olyan társadalmi szerkezet indikátorai, amelynek körülményei között az etnopolitikai mobilizáció irányába történő eltolódás logikus és érthető következmény. Az eltolódás kifejezés, amely az idézetben előfordul, konjunkturális és időleges hangsúly-áthelyeződésre utal, semmiképpen nem jelenti az osztályharc, illetve a szabadságjogi küzdelem iránti nyitottság lenullázását.
Ezzel a kérdéssel függ össze egy további fontos következtetése a Borbély András által leleményesen gyakorolt csúsztató olvasatnak, az nevezetesen, hogy az etnopolitikai mobilizáció tulajdonképpen nem is a többség–kisebbség viszony megnyugtató rendezésére törekszik, hanem „távol akarja tartani mindenfajta szociális és gazdasági probléma iránti érzékenységtől, vagyis az etnopolitika nevében számos vonatkozásban depolitizálná az erdélyi magyar közösséget”. A csúsztatás legzavaróbb következménye ebben az esetben az, hogy az etnopolitikáról való elmélkedés szintjét az általánosság perspektívájából lerántja hirtelen az RMDSZ etnopolitikai gyakorlatának a szintjére, ami a vita módszertanának a szempontjából elfogadhatatlan eljárás, egyedi példából ugyanis nem ildomos általános következtetéseket levonni.
Noha a probléma lényegét jelentő megállapítás az RMDSZ etnopolitikai gyakorlatára vonatkozóan kerül megfogalmazásra a szövegében, úgy tűnik, hogy Borbély András az etnopolitikai beállítottság egészére nézve gondolja úgy, hogy az az etnicitást prepolitikai adottságnak, „szubsztanciának” tekinti, és ennek alapján „jogosnak tartja a politikai közösséget is az etnikai kártyára hivatkozva depolitizálni”. Tekintettel arra, hogy ez már nem egy újabb Borbély András által kreált fantom, hanem olyan toposz, amely sűrűn fordul elő az etnopolitika jelenségével foglalkozó irodalomban, szükségesnek látszik egy rövid kitérőt tenni.
Az etnikum/etnicitás fogalmát vitathatatlanul belengi egyfajta gyanakvó viszolygás általában véve is, ha pedig annak politikai relevanciája, illetve következményei kerülnek szóba, akkor az elutasító megbélyegzés a viszonylag sűrűn tapasztalható viszonyulási forma a kérdéshez – ennek példája a már említett, széles körben elterjedt felfogás, miszerint etnikuma csak a jogaikért harcoló kisebbségeknek van, az államalkotó többségek már elnőtték a politikai-társadalmi fejlődésnek ezt a „gyermekbetegségét”. (Érdekes itt megjegyezni, hogy egy olyan kiváló gondolkodó, mint Tamás Gáspár Miklós esetében is a kérdéshez való kitartóan doktriner viszonyulást tapasztalhattunk, az etnopolitika vita kontextusában pedig Magyari Nándor László adott hangot ennek a meggyőződésnek.)
Innen nézve el lehet gondolkozni azon, hogy az etnopolitika kifejezés szerencsés választás volt-e vagy sem. Bármilyen következtetésre is jutunk azonban ezzel a dilemmával kapcsolatosan, az nem változtat a tényen, hogy a domináns–nondominás politikai dinamikák jelenségével foglalkozó irodalomban az etnopolitika fogalma honosodott meg, olyan megkerülhetetlen munkákkal összefüggésbe hozhatóan, mint a harmadik paradigma elmélete egyik kezdeményezőjének, Joseph Rothschild-nak a könyve, vagy a rangos Ethnopolitics című folyóirat.
Fontos látni ugyanakkor, hogy az etnopolitika módszere, ha egy viszonylag széles körben fellelhető politikai jelenség megértésére, magyarázatára irányuló törekvésként fogjuk fel azt, nem korlátozódik az etnicitás dimenziójára. A domináns–nondomináns politikai dinamikák tétje a kulturális másság elfogadása és tükröztetése az állam szerkezetében, illetve intézményeiben, a kulturális másság pedig etnikai, nyelvi, vallási, illetve a jogi hagyományok különbözőségének a formájában lelhető fel a gyakorlatban. Az etnokulturális különbözőségnek ez a négy dimenziója előfordul mind az etnopolitikai konfliktusok elméleti magyarázataiban, mind azokban az esetekben, amelyekben az etnopolitikai kooperáció a kulturális másság egyes dimenzióinak az állam intézményrendszerében való tükröztetését eredményezi.
Nagyon röviden: a differenciált állampolgárság intézménye, az etnikai pártok törvényes elismerése, a választási rendszereknek a kulturális különbözőségekből következő szükségletekhez való igazítása és a reprezentatív bürokrácia az etnicitás dimenziójának a politikai intézményekben való tükröződését teszi lehetővé; a nyelvpolitikák a nyelvi különbségek kezelésére kínálnak megoldásokat; a valláspolitikák a vallási különbségek elismerésének és fenntartásának az eszközei; a jogi pluralizmus az élő jogi hagyományok különbözőségéből fakadó kihívások kezelésére kínál eszközöket; az autonómiák változatos formái pedig a hatalommegosztásnak azok az esetei, amelyekben a kulturális megosztottság összetett, az etnikai, nyelvi, vallási, illetve a jogi hagyományokban egyszerre, halmozottan tükröződő helyzeteire kell megoldást találni. A politikai gyakorlat értelmében vett etnopolitika eszköztára tehát összetett és szerteágazó, a kérdésnek az „etnikai kártyára” való leegyszerűsítése következésképpen kontraproduktív és önkorlátozó redukcionizmus.
Borbély András kritikájában vannak mindazonáltal olyan, éles szemre valló meglátások is, amelyek segítenek az etnopolitika természetének és a lényegének a megragadásában. Érdekes például, ahogyan különbséget tesz az etnopolitika két aspektusa – az elemzés tárgya és nézőpontja – között, bár ezt a különbséget instrumentalizálni próbálja a vitában, azt állítva, hogy az etnopolitika ott is „politikai” célzatú, ahol tudományos gyakorlatként állítja be magát. Ebben a vélekedésben lehet valami, de ha komolyan vesszük Max Webert, aligha lehet olyan társadalomtudományi gyakorlatot elképzelni, amelyre vonatkozóan ne volna ugyanez megfogalmazható – hogy a Borbély András által nyíltan fölvállalt és végső soron a világmagyarázat egészét illetően elvárásként támasztott marxizmusról ne is beszéljünk.
Ennél fontosabb és érdekesebb Borbély Andrásnak az a fölvetése, hogy az etnopolitikai mobilizáció mögött az „etnikailag meghatározott közérdek” föltevése húzódik meg. Ez a meglátás igen találó, ugyanis egy nondomináns, saját jövőjének a biztosításában érdekelt közösség esetében valóban nincs fontosabb „közérdek”, mint a többség–kisebbség viszony rendezése, ami akkor zárul le, ha sikerül közjogi formákban rögzített válaszokat találni azokra a kérdésekre, amelyeket Borbély András maga is emleget: milyen az államszerkezet, hogyan tükröződik abban a nondomináns közösség(ek) politikai elismerése, milyen nyelve(ke)n lehet kommunikálni az állam intézményeiben, milyen formában vannak tekintettel az állami erőforrások elosztásában illetékes mechanizmusok a nondomináns közösségek helyzetére, szükségleteire. Mindaddig, amíg a domináns–nondomináns politikai dinamikák nem jutnak el erre a nyugvópontra, a kisebbségi közösség nevében fellépő etnikai párt számára nincs alternatíva a közérdek definiálása és az azzal kapcsolatos politikai mobilizáció kérdésében, amiből értelemszerűen nem következik az, hogy a nondomináns közösség nem volna mindeközben belsőleg tagolt, különböző érdekszerkezetek szerint megosztott.
Ez a fölvetés megoldást kínál ugyanakkor arra a kérdésre is, amellyel Borbély András önmaga számára fantomokat kreálva viaskodik: az általa „kivételes állapotnak” tekintett etnikai mobilizáció időbeli korlátaira, amelyeken belül „minden más típusú fogalmi keretrendszert és politikai gyakorlatot jogos hatályon kívül helyezni”. Valóban lehet „kivételes állapotnak” tekinteni az etnikai mobilizációt, amelyet az tesz indokolttá és szükségessé, hogy egy politikai közösséget (itt most az államra kell gondolni) megindokló narratíva és az általa legitimált intézményrendszer a marginalizáció helyzetébe kényszeríti a politikai közösség tagjainak egy részét. Ha az ezzel kapcsolatos vitákat sikerül minden érintett fél számára megnyugtatóan rendezni, akkor az etnopolitikai mobilizáció magasabb fokozatából vissza lehet kapcsolni, és joggal lehet elvárni a közösség nevében fellépő politikai szervezettől, hogy egyfelől a kialakított jogrend felügyeletére és karbantartására, másrészt a közösségszervezés feladataira összpontosítson (hogy mi következik mindebből az RMDSZ-re nézvést, arra a Kiss Tamás fölvetéseivel foglalkozó részben térek ki).
Borbély András kritikájának egy igen fontos és magvas része az osztályszerkezet kérdésének a fölvetése és annak szembeállítása az etnikai érdekekkel. Két fontos üzenete van ennek a résznek: az egyik a kapitalizmus-kritika, a másik az RMDSZ irányában megfogalmazott vád, miszerint a szervezet az erdélyi magyarság egésze helyett az osztályszerkezet privilegizált rétegeinek az érdekeit képviseli csupán, és hogy az etnopolitika leple alatt az erdélyi magyarság politikai-gazdasági leuralása zajlik.
Ami a kapitalizmus-kritikát illeti, készséggel elismerem, hogy nem érzem magam a kérdésben kellőképpen felkészültnek, ezért nem szívesen szállok vitába Borbély András kritikájának ehhez a részéhez tartozó megállapításokkal. A kapitalizmus egyenlőtlenségeket generáló és azokat újratermelő, elmélyítő természetével tisztában vagyok, és magam is felháborítónak tartom a javak eloszlásának az égbekiáltó egyenlőtlenségeit a világban. Minden olyan elméleti és politikai törekvést, amelyek ezeknek az egyenlőtlenségeknek a korrigálására irányulnak, indokoltnak és támogatásra érdemesnek gondolok. A megoldás elvi, elméleti lehetőségeit illetően nem tudok elvonatkoztatni ugyanakkor attól, hogy a „megvalósult” marxizmus nehezen ignorálható tanulsága szerint az emberek, ha egyenlőek, akkor nem szabadok, ha szabadok, akkor nem egyenlőek. Izgalmas kérdés, hogy az emberiség története fog-e kiutat találni ebből a dilemmából.
Ami az RMDSZ irányába megfogalmazott kritikát illeti, Borbély Andrásnak minden bizonnyal sok tekintetben igaza van – rokonszenvvel olvastam például az „úri világ” viselkedésformáinak a visszaszivárgására utaló sorait, illetve azt, ahogyan egy általa lehetségesnek látott „szocialista politika” mellett érvel – egy tekintetben azonban túlzásnak érzem a szervezet irányába támasztott elvárásait: nem hiszem, hogy volna alapja egy öt százalékos parlamenti párttól elvárni, hogy orvosolja azokat a problémákat, amelyekkel szemben a legfelkészültebb kapitalizmus-kritika is tehetetlen.
Végezetül van Borbély András kritikájának egy vonatkozása, amelyet a vita javára lehet fordítani: az a következetlenség, amellyel az etnopolitika, etnikai politika és nemzetpolitika gyakran egymásba csúszó fogalmait használja, szükségessé teszi, hogy pontosítsuk ezeknek a kifejezéseknek a jelentéstartalmát és egymáshoz való viszonyát. A legfontosabb kérdés ebben a tekintetben az etnopolitika és a nemzetpolitika viszonya, amelyek az én értelmezésemben egymást kölcsönösen kizáró kategóriák, annak alapján legalábbis, hogy a nemzetpolitika kifejezéshez milyen képzetek társulnak manapság Magyarországon.
Abból kiindulva, hogy az a terület, amelyet az erdélyi magyarság a szülőföldjének tekint, és amelynek a keretei között szeretné megszerezni a megmaradás intézményes garanciáit, Romániához tartozik, az erdélyi magyarság tekintetében az etnopolitika relevancia doméniuma a román politikai közösség (állam), szereplői pedig egyfelől a román állam nevében eljárók, akik a domináns többség képviselőiként lépnek fel, másfelől a romániai magyar közösség legitim, egyértelmű politikai felhatalmazás alapján eljáró képviselői. Ebben a felállásban az etnopolitika tétje a román politikai közösség átalakítása olyanná, hogy abban a romániai magyarság harmonikusan illeszkedő összetevőként érezhesse biztonságban a jövőjét.
A nemzetpolitika ezzel szemben, a Fidesz uralkodó diskurzusa szerint legalábbis, abból indul ki, hogy a fentiek értelmében vett etnopolitika az erdélyi magyarság összefüggésében kudarcot vallott, a román állam nevében eljárók nem bizonyultak megbízható partnernek a magyar közösség jövőjével kapcsolatos garanciák elfogadásában, következésképpen az erdélyi magyarokat csak a magyar állam által biztosított támogatások rendszere mentheti meg az asszimilációtól. A nemzetpolitika relevancia doméniuma a Kárpát-medence (a magyar állam az erdélyi magyarság mellett a többi elcsatolt terület magyarságának a viszonylatában is illetékesnek tekinti magát), egyetlen aktív szereplője pedig a magyar állam, amely egyoldalúan, érdekei szerint jár el a kisebbségi magyarok ügyeinek az intézésében. A nemzetpolitika központi toposza a „szimbolikus nemzetegyesítés”, aminek legfontosabb közjogi eszköze a kettős állampolgárság, illetve a magyar politikai közösség határainak az ebből következő újradefiniálása.
Ennek a két szemléletnek a viszonya, illetve a várható következmények hosszabb elemzést tennének szükségessé, amire itt nincs lehetőség (a kérdés egyes vonatkozásaira az alábbiakban még visszatérek). Be kell érnünk annyival, hogy „a ‘szimbolikus nemzetegyesítés’ etnopolitikai narratívája”, amelyről Borbély András beszél, egyszerűen oximoron.
Az etnopolitika meghaladása
Nagyon hálás vagyok Kiss Tamásnak azért a figyelmes, empatikus olvasatért, amelynek alapján összefoglalta álláspontom lényegét – az általa megfogalmazott szintézisből sem elvenni, sem ahhoz hozzátenni nem tudnék semmi lényegeset. Teljes mértékben egyetértek vele ugyanakkor abban, hogy szükség van az általam felvázolt keretekből való kilépésre, illetve az etnopolitika „gyökeres megváltoztatására” – a kérdés, hogy mi lehetne ennek a konkrét formája. Nagyon rokonszenvesek számomra azok a kitörési pontok, amelyeket Kiss Tamás felvázol, némely részlet tekintetében látom mindazonáltal a vita szükségességét kettőnk álláspontja között.
Nem örülök például annak, hogy azt, amiről én korábban beszéltem, és amiről végső soron ez az egész vita szól, Kiss Tamás „identitáspolitikaként” aposztrofálja, arra utalva nyilván, hogy az RMDSZ etnopolitikai teljesítményének a lényege a nyelvi-kulturális reprodukciót bizonyos mértékig lehetővé tevő intézményrendszer létrehozása volt. Ennek a beállításnak a lényegén nem sokat változtat, hogy hozzáteszi: a teljesítmény egészében a kollektív cselekvőképesség fenntartását is lehetővé tette.
Nem csak az a bajom ezzel a fogalomhasználati opcióval, hogy az identitáspolitika kifejezéshez nagyon sok negatív konnotáció tapad a nyugati szakirodalomban (pl. itt és itt), hanem az leginkább, hogy leszűkíti az etnopolitika relevancia-doméniumát, holott az az én értelmezésemben alapvetően hatalmi dinamikákról és viszonyokról, végső konzekvenciáit tekintve pedig államszerkezeti kérdésekről szól, aminek csak egy dimenziója az identitáspolitika, annak is a jól felfogott értelmében.
Kiss Tamás számára a fő kérdés, hogy az, amit én az RMDSZ fontos etnopolitikai teljesítményeként ismerek el, jelesül a látványos szerkezetű és terjedelmű kisebbségi intézményrendszer, milyen mértékben szolgálta/szolgálja az erdélyi magyarok Románián belüli emancipációját. Ha ennek a teljes mértékben jogos és indokolt kérdésnek a nézőpontjából gondolom végig a dolgot, látnom kell: nem kizárt, hogy Kiss Tamás terminológiai preferenciájának instrumentális jelentősége van, ugyanis az etnopolitikai keretből való kilépés szükségességét alátámasztó érveinek központi tézise arra utal, hogy az RMDSZ identitáspolitikai gyakorlata egészében „az emancipációs törekvések ellenében hatott”, illetve „gátolta az egyenlő társadalmi részvételt”.
Hogy ezt hogyan kell érteni, Kiss Tamás az „etnikai párhuzamosság” fogalmának a segítségével teszi egyértelművé, rámutatva, hogy az önálló kisebbségi intézményrendszer, miközben látványosan kiszolgálni látszik a romániai magyarok szuverenitás-igényét, „a közszférán belüli státusegyenlőséghez” semmivel sem vitt közelebb. Ellenkezőleg, állítja Kiss Tamás, két súlyos negatív következménye volt/van az RMDSZ identitáspolitikájának, egy a román többséghez fűződő viszonyunk tekintetében, a másik az erdélyi magyarság belső viszonyaira nézvést.
A többség–kisebbség viszony tekintetében a berendezkedés intézményesítette a státusalávetettséget, abban az értelemben, hogy a magyarok a kisebbségi intézményrendszerből kilépve azonnal alávetett pozícióban találják magukat. A közszférában ugyanis a többség nyelvi és szimbolikus dominanciáját érintetlenül hagyta a kisebbségi intézményrendszer létrejötte, és az állam változatlanul a többség érdekeinek a képviselőjeként lép fel.
Befele, a kisebbségi társadalom viszonylatában az RMDSZ identitáspolitikája egy „elnyomó szerkezetet működtetett”, amely a tárgyalási és erőforráselosztási monopólium révén kizárta minden alternatív megközelítés érvényesülésének a lehetőségét, többek között az alávetettségi státus tematizálására irányuló próbálkozásokat. Ezt a politikai cselekvőképesség fenntartásának a szükségessége látszott megindokolni, ami folyamatos választási mobilizációhoz vezetett, és a politikai osztály pozíciójának a kikezdhetetlenségét eredményezte, kizárva a demokratikus, kompetitív elitrekrutáció iránti igény megjelenését.
Ha hajlamosak vagyunk Kiss Tamásnak ezeket a következtetéseit elfogadni, nem térhetünk ki annak elismerése elől, hogy az RMDSZ érdekérvényesítési teljesítményével valóban komoly gondok vannak, és hogy az eddig etnopolitikainak gondolt gyakorlat lefokozása identitáspolitikává tényleg nem alaptalan: a domináns–nondomináns viszonyok alakítása tekintetében alig történt elmozdulás, az RMDSZ az államszerkezeti kérdések feszegetésének a közelébe sem jutott, az a biztonságérzet pedig amely az erdélyi magyarok jövőjével kapcsolatban az etnikai párhuzamosság intézményrendszerének a puszta létéből fakad, könnyen lehet illúzió.
Az etnopolitika meghaladásának a szükségességéhez tehát mind Kiss Tamás, mind jómagam eljutottunk, bár nagyon különböző utakon. Én úgy ítéltem meg, hogy az RMDSZ azzal veszítette el etnopolitikai illetékességét, hogy a Fidesz befolyása alá került és az etnopolitikai fókuszt felcserélte a nemzetpolitikaival; Kiss Tamás pedig úgy látja, hogy az RMDSZ soha nem is élt őszintén és célratörően az etnopolitika kínálta lehetőségekkel. Kérdés, hogy minek kellene következnie az etnopolitika után.
Kiss Tamás szerint olyan „kisebbségi politikára” volna szükség, amelyben a megmaradás mellett az emancipáció is fontos cél: ehhez a státusalávetettség kérdésének a hatékony kezelésére, szociális fordulatra és a meglévő intézmények „demokratikus közösségiséggel” való feltöltésére lenne szükség, ami végeredményként az „erdélyiség kiüresedéséből” jelenthetné a kiutat. Az, hogy Kiss Tamás szerint egy ilyen horderejű fordulat bekövetkeztének mekkorák az esélyei az RMDSZ összefüggésében, nem derül ki az állásfoglalásából. Érdekes kérdés továbbá, hogy miként képzeli el Kiss Tamás a kisebbségi akkomodációnak azt az intézményi/intézményes formáját, amely nem tartja fenn és nem termeli újra a státusalávetettséget – de ez már minden bizonnyal egy következő vita témája lehetne.
Én a magam részről úgy látom, hogy az RMDSZ-nek esélye sincs visszaszerezni etnopolitikai illetékességét mindaddig, amíg a Fidesz befolyása alatt marad, ez pedig minden valószínűséggel eltart még egy ideig. Ami nem jelenti azt, értelemszerűen, hogy az RMDSZ napjai meg lennének számlálva. Ellenkezőleg, a szervezet minden bizonnyal fel fogja ismerni előbb-utóbb a létező kisebbségjogi keret és intézményrendszer fenntartásában, működtetésében és karbantartásában, illetve a helyi politikában rejlő esélyeket, és ennek megfelelően fogja újra pozicionálni magát.
Ami helyrehozhatatlanul elromlott megítélésem szerint az az RMDSZ jövőképző kompetenciájával kapcsolatos:
az a szervezet, amely intézményesen szállt be a magyar állampolgárok rekrutálásba, és megannyi további bizonyítékkal szolgál úton-útfélen arra nézvést, hogy nem az erdélyi magyarok érdekeit képviseli a román állammal szemben, hanem a magyar állam érdekeit az erdélyi magyarság körében, minden esélyét eljátszotta annak, hogy a szülőföldön való megmaradás lehetséges útjait-módjait illetően illetékesnek legyen tekinthető.
Nehéz felmérni, hogy a kár, amit az RMDSZ nemzetpolitikai fordulata okozott, mekkora valójában, hányan maradtak még Erdélyben, akik a maguk és utódaik jövőjét nem Magyarországon (vagy a világ valamelyik távolabbi szegletében), hanem Romániában képzelik el. Ha valami csoda folytán elég sokan lennének még ahhoz, hogy közösségi jövő kérdésének a feszegetése indokolt legyen, a feladat ellátására alkalmas szereplőt minden bizonnyal az RMDSZ-től független körökben kell majd keresni.
Dr. Salat Levente politológus, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, kutatási területe az etnopolitika, multikulturalitás és interkulturalitás.
