Október 7, 6:30. Félálomban halljuk a riasztást, üvöltő, szívbemarkoló hang. Kikecmergünk az ágyból, felnyaláboljuk a mélyen alvó gyermeket, és hanyatt-homlok loholunk a biztonsági szoba felé.
Késő tavasszal volt legutóbb rakétázás, napokig tartott – igen kellemetlen dolog, de már mindenki megszokta. A Gázából kilőtt rakétákat 97 százalékos arányban leszedi a Vaskupola, a fennmaradó három százalék legnagyobb része lakott területen kívülre zuhan. De még így is megesik, hogy egy-egy lövedék épületbe csapódik, olykor Tel Avivban. Mégsem retteg igazából egy átlagos izraeli polgár, hiszen a valószínűsége annak, hogy eltalálja az embert egy Hamász-rakéta, erősen tart a nulla felé.
Ezúttal azonban teljesen más a helyzet, és ezt mindenki azonnal megértette, miután az első rettenetes hírek eljutottak hozzánk. A legkevésbé a rakétákkal törődünk, hiszen a Gáza melletti kibucokban történt mészárlás a legborzalmasabb rémálmokat is felülmúlja. Amint érkeznek az újabb és újabb hírek, úgy tárulnak elénk a horrortörténet szörnyű részletei.
A következő napok gyásszal és feszült várakozással telnek. Semmi nem emlékeztet már a pár nappal ezelőtti vidám, tarka Tel Avivra, a kevés járókelő is lehajtott fejjel jár, a kevés nyitott üzletben is alig lézeng vásárló, parkolóhelyből pedig talán akkor lehetett utoljára ilyen bőség Tel Aviv utcáin, amikor még csak a legtehetősebb izraelieknek volt saját automobiljuk.
Vagyis fél évszázaddal ezelőtt, a hetvenes évek elején. Amikor az a Jom Kippuri háború dúlt, melynek félévszázados évfordulóján annyi minden elhangzott mostanában arról, hogy mennyire felkészületlenül érte Izraelt az arab hadseregek összehangolt támadása. És lám, kereken ötven évvel később ugyanaz újra megtörténik, sőt még olyanabbul… Mert az ember nem tanul a hibáiból, s a történelem megismétli önmagát.
Mi is volt a hiba? Túlzott önbizalom, arrogancia? Talán igen, és a technológia szerepének túlbecsülése az emberi faktorral szemben. Hogyan is lehet másképpen megmagyarázni, hogy a világ legfelkészültebb hadserege egy védőkerítésre és a biztonsági kamerák képeit monitoron követő pár tucat katonára bízza egy egész országrész védelmét, egy mindenre elszánt, vérszomjas terrorszervezettel szemben?
Az Izraeli Védelmi Erők már nem ugyanaz a Cahál, amely annyi győztes háborút vívott az ellenségeivel, daccal és bátorsággal ellensúlyozva a többszörös túlerőt. Ma már nem a katonák harci tettei, hanem a technológia határozza meg a hadsereg taktikáját és eredményességét. A másik oldalon kevésbé felszerelt, de annál elszántabb ellenfél vet be minden eszközt, áldoz fel mindent és mindenkit a cél – Izrael megsemmisítése – érdekében.
Valami mégis megmaradt abból a régi Izraelből, még ebben a poszt-cionista, egyénközpontú társadalomban is. Rengetegen jönnek haza azok közül, akik külföldön élnek, dolgoznak, tanulnak. Az izraeliek túlnyomó részében meg sem fordul az elmenekülés gondolata, nincsenek háborús menekültek, akik elárasztanák Európát, pedig sokuknál ott lapul a fiókban az európai útlevél, családjuk származási országának címerével a borítólapján. Biztos, ami biztos alapon.
Hogy mi lesz ezután? Az egyértelmű, hogy semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. Rövid távon Izraelnek meg kell nyernie ezt a nagy harcot (is). Hiszen elég egyetlen vesztes háború, és Izrael megszűnik létezni.
Középtávon ki kellene találni, hogy mi legyen a Hamasz utáni Gázával. Hosszú távon pedig, bármennyire is illuzórikusan hangzik ebben a pillanatban és kontextusban, meg kellene találni az utat a béke felé. A békére ugyanis Izraelnek nincs más alternatívája, mint eltűnni. Mint belefulladni a gyűlölet tengerébe.
A szerkesztő megjegyzése
Örömmel fogadjuk exkluzív szerzőink körében a kiváló újságírót, volt szaloniki konzult, a Tel Aviv-i Román Kulturális Intézet (volt) igazgatóját. Kollégákként a Krónikánál, az Új Magyar Szónál tudtuk, hogy sohasem foghatjuk őt volt újságírónak nevezni. Talán leginkább pontosság és érzékenység jellemző az írásaira, mint az életben rá magára is.
Hogy Izrael és sokat szenvedett tehetséges népe többé ne is gondoljon borzalmas „alternatívákra”, rajtunk is múlik.
Sali barátunkkal egy nem is olyan régi kollegiális interjú ITT olvasható.
