Máté evangéliumából ismerős a mondás, miszerint senki sem próféta a saját hazájában. A názáreti ácsmester fia szembesült, az evangélium tanítása szerint, azok hitetlenségével, akik őt gyermekkora óta ismerték, akiknek a környezetében felnőtt, akik látták felcseperedni, akik közelről ismerték a családtagjait, szüleit – Máriát, Józsefet, unokatestvéreit – Jakabot, Simont és Júdást.
A keresztény világra december végén annyira jellemző ünnepi hangulathoz szokott embert jókora meglepetésként éri, ha Izraelbe veti az év e tájékán a sorsa (vagy ha éppen itt talál lakni huzamosabb ideje, mint e sorok írója), hogy éppen a keresztény Messiás szülőföldjén – magukat a szent helyeket leszámítva – a karácsonynak jóformán semmi érezhető jelét nem találja. Hiányoznak az utcai díszek, a kirakatok teljesen ugyanúgy néznek ki, mint az év bármelyik napján, az emberek ugyanúgy járnak
dolgozni, a gyerekek iskolába és óvodába december 25-én, mintha mi sem történne másutt, a világban.
Úgy telt el tehát itt Izraelben a karácsony, mintha nem is lett volna. A háború is ugyanúgy dúlt és dúl Gázában, mint bármilyen más napon, immár szinte három hónapja. Kevesebb volt ugyan a bombariadó, mint a háború kezdeti napjaiban-heteiben, de ez sem a karácsonynak, hanem a Hamász és az Iszlám Dzsihád megfogyatkozott rakétakészletének tudható be. A túszok fényképei, az ő sorsukra emlékeztető
óriásplakátok, installációk és performanszok meghatározzák Tel Aviv városképét. A háború uralja a teljes izraeli (és nemcsak az izraeli) közbeszédet.
Ám nem csupán a karácsony, hanem a Hanuka csodája is elmaradt: a december első napjaiban tartott nyolcnapos zsidó ünnep ezúttal nem volt örömteli, a november végi egyhetes fegyverszünetnek azóta sem lett folytatása, a túszok kiszabadításának perspektívája ismét eltávolodott. Egyre több a sebesült vagy halott katona a legtöbb izraeli közvetlen környezetében, az október 7-én lemészárolt vagy foglyul ejtett áldozatok hozzátartozóiról nem is beszélve.
A háborús rutin az országot business as usual üzemmódba állította, a harci cselekményekről szólnak a hírek, sőt a kávéházi beszélgetések is.
Izrael lakosságának legszámottevőbb része egyetért abban, hogy végig kell vinni a háborút, szinte bármi áron, akár az egész világ ellenében is. Az egyetlen dolog, ami még
a Hamász elpusztításával szemben is prioritást élvez, és amit nem győz hangsúlyozni a politikai és katonai vezetés: a túszok kiszabadítása. Ami mindeddig nem sok sikerrel járt…
Ahogyan a Karácsony, úgy az Újév sem hivatalos ünnep Izraelben (mint ahogyan az a Zsidó Újév, a Ros Hasáná, valamikor ősz derekán). Január elsején reggel mindenki ugyanakkor kel fel, mint más hétköznapokon, és végzi a megszokott dolgát. Ugyanúgy ott lesz a reggeli hirekben a (szilveszter) éjszaka során elesett katonák névsora, újabb családokra szakad majd rá az ég.
De a Gázában elesettek neveit soroló gyászjelentések és a katonai temetőkbeli díszlövések, a halál után az élet megy tovább. És ez Izrael létének és továbbélésének legfőbb titka.
Rovat: VÉLEM ÉN
