„Ha a palesztinok leteszik a fegyvert, akkor béke lesz. Ha az izraeliek teszik le a fegyvert, abból mészárlás lesz.” Ez a – Golda Meir egykori legendás izraeli miniszterelnöknek tulajdonított – mondás foglalja össze a legjobban annak a lényegét, amit az izraeliek többsége gondol az immár négy hónapja tartó gázai háborúról. Úgyhogy eléggé meg lenne kötve a keze még a legbékepártibb izraeli kormánynak is, a jelenlegi izraeli kormányról – amelynek amúgy is érdeke minél tovább elhúzni a háborút és ezáltal elodázni a 2023 október 7-én történtekkel kapcsolatos felelősségrevonást – nem
is beszélve.
Az izraeli lakosságnak – és egyben a világ zsidóságának is – életreszóló traumát okozó
Hamász-támadás előtti hónapok arról szóltak, hogy az ország két részre szakadt: a Benjamin Netanjahu kormányát támogató, abban résztvevő szélsőjobboldali erők által erőltetett jogi reform mellett kiállók táborára, illetve az azt ellenző, liberális-progresszív beállítottságú izraeliekére.
Emlékszünk (hiszen bár éveknek tűnő idő, de voltaképp alig több mint négy hónap telt el azóta) a szinte napi rendszerességű, százezres nagyságrendű tüntetésekre az államberendezkedés önkényes megváltoztatása ellen, a demokrácia védelmében, de október 7-e reggelén mindez azonnal semmivé foszlott. Az ország egy időre
újraegyesült, a létét fenyegető halálos veszély árnyékában.
Most azonban újra vannak, nagyjából az akkori törésvonalak mentén kialakult táborok. Az egyik oldalon a történtek ellenére is talpon maradt Netanjahu-kormány (háborús kabinetként kiegészülve az ellenzék egy részével), amely hajthatatlan a „teljes győzelem”, vagyis a maximális katonai célkitűzések elérésének tekintetében: a
Hamász teljes kiűzése a Gázai övezetből, illetve a túszok egészének kiszabadítása (ebben a sorrendben). Mindez annak ellenére, hogy az Izraeli Védelmi Hadsereg, a Cahál berkeiből származó szakértői elemzések szerint egyrészt az övezetnek a Hamász terroristáitól való megtisztításának művelete – finoman szólva – nem halad a tervezett ütemben, másrészt a két katonai cél nem is kompatibilis, hiszen tulajdonképpen kizárja egymást: lehetetlen azoknak a teljes megsemmisítére nyíltan törekedned, akik fogva tartják a szeretteidet, amíg ki nem szabadítottad őket. Már csak azért is, mert ha a
fogvatartóknak nincs veszitenivalójuk, ha semmi reményük a túlélésre, akkor mitől lennének arra bírhatók, hogy tárgyaljanak a túszok szabadon bocsátásáról?
A másik, kormányellenes oldalon ezúttal nem a demokrácia, hanem a túszok épségéért, életéért aggódó, azért kiálló és tüntető izraeliek állnak, élükön a túszok – immár formálisan is szervezetekbe tömörülő – családtagjaival, hozzátartozóival. A szintén majdnem napi rendszerességgel tüntetők a fogvatartottak arcképeit tartják a magasba, ajkukon szeretteik neveivel.
Engedményeket, valós tárgyalókészséget követelnek a kormánytól, azt vágva Netanjahuék szemébe: a „teljes győzelmet” csakis a túszok hazahozatala jelentené.
Így hát ismét ugyanott tart Izrael, ahol október 7-e előtt, csakhogy most háborús helyzetben. A megosztottság pedig, mint II. Fülöp, Iulius Caesar, Napóleon óta tudjuk, kedvez az uralkodóknak, Machiavelli szerint pedig a éppenséggel a hadviselés művészetének egyik fő eszköze a megosztás.
Ebben pedig Izrael uralkodója valóban igazi művész.
Rovat: VÉLEM ÉN