Túl a dantei értelemben vett emberélet felén, a hatvanadik év az, amelyiket az öregedés kezdetének tartunk. Jordáky Lajossal kapcsolatban ez a megállapítás aligha tekinthető érvényesnek: hatvanadik életévét olyan szellemi frissességben, alkotó erőben és ifjonti lelkesedéssel lépte túl, hogy ez semmiképpen nem nevezhető az öregedés kezdetének. A sorok írója, aki őt több mint négy évtizede ismeri, most is azt a hajdani ifjúmunkás vezetőt látja benne, aki csillapíthatatlan tudásszomjjal vetette magát a marxi elmélet tanulmányozásába, hogy a munkásosztály felszabadításához vezető osztályharc útjait meglelje.
Már akkor megértette, hogy a legnagyszerűbb elmélet is csak akkor válhatik forradalmi tetté, ha a gyakorlatba ültetik át. Gimnazista korában részt vett az utcai tüntetéseken, népgyűléseken – vállalta azt a kockázatot, hogy elveszti tanulási lehetőségeit. Később a szocialista párt aktív tagja lett, amelyben a balszárnyon harcolt a reformistarevizionista vezetők megalkuvó politikája ellen.
Sohasem volt dogmatikus, egysíkú ember. Azt tartotta, hogy a szocializmus kiteljesedéséhez csak azoknak a kultúrkincseknek a megismerése vezethet, amelyekből a humanizmus szelleme ragyog ki. Ezért törekedett arra, hogy enciklopédikus tudást szerezzen, hogy minden humán tudomány lényegét megismerje. Ez a törekvés tükröződik későbbi publicisztikai, esszéírói és kritikusi munkásságában is. Sokoldalúsága sohasem vezette a könnyebb megoldásokhoz; írásait a tudás és a meggyőződés ereje hatja át.
S ha voltak is munkásságában olyan mozzanatok, amelyek mások kritikáját, bíráló megjegyzéseit váltották ki, ezeket meggyőző érvekkel, indulat nélkül fogadta. Emberi magatartását mindvégig igazi humanizmus jellemezte, még azokban a mindenkit próbára tevő időkben is, amikor ennek az ellenkezője sem volt ritka. Írói munkássága a felszabadulás után bontakozott ki igazán.
A francia munkásmozgalomról, valamint a Spanyolországról írt könyve a tudományos pontosság mellett rendkívül érdekes és lebilincselő. Irodalomkritikusi és esszéírói munkássága a hatvanas években tetőzik, és irodalmi publicisztikánk értékei közé tartozik. Jordáky Lajos, az ember, mint minden igazi tehetség, kétségtelenül összetett és ellentmondásoktól sem mentes egyéniség. Alapjában véve derűs és optimista beállítottságú, aki mindig finom iróniával, de kemény határozottsággal foglalt állást politikai és szakmai ellenfeleivel szemben.
Egy emberi és elvtársi hűségére jellemző emlékkép merült fel bennem. Az 1944-es borzalmas napokban őt is, engem is ugyanabba a börtönépületbe internált a Gestapo, illetve a horthysta kémelhárító. Jordáky szerét ejtette, hogy titkon odasúgott szavaival bizakodást, reményt és a szocializmus végső győzelmébe vetett hitet keltsen bennünk. Aki nem élte át ezeket az idegtépő napokat, fel sem foghatja, mit jelentettek számunkra az ő csendes, megnyugtató elvtársi szavai.
Igazi emberi, elvtársi, írói és tudósi arcképét ez a rövidre fogott méltatás csak hiányosan és vázlatosan adhatja vissza. Kívánjuk és hisszük, hogy Jordáky Lajos továbbra is ifjonti szívvel, lelkesedéssel és lankadatlan munkássággal fogja elhessegetni a mindenkire váró múlandóság árnyait.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.
