A románok és magyarok közötti bizalmatlanságot az emberek tájékozatlansága, illetve azok a politikusok és véleményformálók táplálják, akiknek fogalmuk sincs az erdélyi viszonyokról, és akik szándékosan összekeverik a régiósítást a szeparatizmussal – véli az Elegem van Romániából! című kiáltvány szerzője, Sabin Gherman. A televíziós újságíró és influenszer a Transtelexnek adott interjúban Románia és Magyarország egymásrautaltságáról beszélt, és kifejtette azt is: elszomorítónak tartja, hogy Magyarország Közép-Kelet-Európa románok által is példaképnek tekintett „éltanulójából” fekete báránnyá vált.
Hogyan szokott ünnepelni december elsején?
Ha a kérdés erre utal, a december elsejei népünnepélyek soha nem érdekeltek. A világjárvány előtti években általában egy Eger melletti fürdőhelyen töltöttem a nemzeti ünnep körüli időszakot. Idén egy születésnapi bulit szervezek, mert a feleségem december másodikán született, és van egy szomszédasszonyunk, aki elsején. Ezt a két születésnapot együtt fogjuk megünnepelni.
Korábban azt nyilatkozta: szerencsétlen döntés volt nemzeti ünnepé nyilvánítani a román fejedelemségek egyesülésének napját. Miért gondolja így?
Mert egy nemzeti ünnepnek egybe kell terelnie az ország lakosságát. Vannak olyan történelmi események, amelyek évfordulója bizonyos közösségek számára ünnepet jelentenek, mások számára traumákat idéznek fel. Egy magyar ember nem tud december elsején jó szívvel együtt ünnepelni a román szomszédjával. Erre sokkal alkalmasabb lenne mondjuk május 10., Románia függetlenségének napja.
Jó románnak tartja magát?
Én elsősorban európai polgárnak tartom maga, néha jó, néha kevésbé jó európai polgárnak. Nem vagyok szent, de ördög sem, tudok káromkodni románul és magyarul is. Mi a „jórománság” mércéje? Nae Ionescu filozófus mondta például azt az erdélyi románok egyenjogúságáért küzdő Micu-Kleinról, hogy lehet, román volt, de nem jó román, mert görögkatolikus volt. Amúgy ön jó magyar?
Magam sem tudom, hogy ez hogyan mérhető. De szilveszterkor megdobban a szívem, amikor a magyar himnuszt hallgatom.
Nézze, én Maros megyei vagyok, 1989 előtt is gyakran ünnepeltem együtt szilveszterkor magyarokkal. Teljesen természetes volt, hogy ezeken a közös mulatságokon éjfélkor és egy órakor is pezsgőt bontottunk. Ez nem volt erőltetett. Arról nem is beszélve, hogy kölcsönösen látogattuk egymást a „román” és a „magyar” húsvétkor. Ettől soha nem éreztem kevésbé jó románnak magam.
De lehet-e jó román, jó hazafi valaki, aki 25 évvel ezelőtt egy kiáltványban világgá kürtölte, hogy elege van a hazájából?
Hogyne lehetne. Tegyük fel, hogy a gyermeke folyamatosan nagyon gyenge jegyeket kap egy tantárgyból az iskolában. Mit mond neki? Azt, hogy „hagyjad kislányom, nem te tehetsz róla, a tanárok a hibásak?” Vagyis inkább azt, hogy „gyermekem, tedd oda magad, ülj le tanulni, mert ez így nem mehet tovább”. Nyilván, ez a gyereknek nem fog tetszeni. Lehet, az lesz a reakciója, hogy „apa, miért vagy ilyen szigorú, te, aki minden reggel megölelsz, amikor elválunk az iskola előtt?” A hazát mindenesetre szerintem úgy kell szeretni, mint egy féltett gyereket. Figyelmeztetni kell, ha rossz irányba tart. Egy idő után, ha a szép szóra nem hallgat, ki kell mondani, hogy ez így nem mehet tovább.
Az említett kiáltványa azzal zárul, hogy „saját Erdélyemet akarom”. Mit jelent Sabin Gherman számára Erdély?
Számomra Erdély a három nyelven mondott üdvözlést jelenti: „Bună ziua! Jó napot! Guten tag!” Erdély számomra Kós Károlyt is jelenti, akinek az építészeti stílusa ihletett a saját házam építésekor is. Óriási gondolkodónak tartom. Ioan Slavici-hoz hasonlóan a helyükre tette az erdélyi identitástudat elemeit, mint azok a vajákos öregasszonyok a csontokat, akik egy öleléssel elmulasztják a derékfájdalmat. Kós Károlynak szerepelnie kellene a román tankönyvekben is, amelyeket én egyébként a francia-német modell alapján írnék meg. Vagyis a román tankönyvekben ugyanazt kellene írni Erdélyről, mint a magyar tankönyvekben, le kellene zárni végre a területvitákat. Magyarország és Románia is Európában van. Van értelme még azon vitatkozni, hogy kik telepedtek meg korábban Erdélyben? Nem számít, hogy mi volt akkor, az a lényeg, hogy most mi van.
Érdekelne, hogy mi vezetett a mostani magyarságpercepciójához. Gyerekkorában voltak magyar pajtásai szülőfalujában, Mezőzáhon?
A faluban viszonylag kevés magyar élt, de a szomszédunk például magyar volt, a házunkat is egy magyar-zsidó családtól vettük. De soha nem számított a helyi közösség tagjainak nemzetisége. Én azt már gyermekként teljesen természetesnek tekintettem, hogy ha átmegyek a magyar szomszédhoz valamiért, akkor magyarul köszönök neki, még akkor is, ha alig beszélem a nyelvet. Nyilván ő is románul köszönt, ha betért hozzánk. Tudja mi az egyedi Erdélyben? Az identitások összhangja, az, hogy az egyszerű emberek között nincs versenyhelyzet. A Moszad egyik híres kémje, egy Damaszkuszban született zsidó mondta egyszer: a nemzetek gyűlölhetik egymást, de az emberek soha. Szerinte az egymást gyűlölő nemzetek kilencven százalékának semmi bajuk egymással, tíz százalékuk felelős a szamárságokért, és ők uralják a kilencven százalékot. Ez vezetett 1990 márciusában a marosvásárhelyi szörnyűségekhez is. Értetlenül szemléltem annak idején a történteket. Az első találkozásom a marosvásárhelyi magyar barátaimmal a márciusi események után mindannyiunk számára kínos volt.
Mit hallott otthon a magyarokról? Milyen nevelést kapott ezen a téren?
A családban nem volt otthon olyan téma, hogy „a magyarok”. Ha például Jóskával, egy gyerekkori barátommal mentem találkozni, soha nem hallottam utalást a szüleimtől a nemzetiségére. Együtt jártunk gyerekként karácsonykor kántálni és kolindálni is. A magyar barátaim leírták nekem fonetikusan a magyar énekek szövegét egy cédulára, és együtt énekeltem velük. És ismétlem, ez teljesen természetesnek tűnt akkor. Nem számított a nemzeti identitás, ez buta módon csak mostanában számít. Az európai identitásunknak kellene számítania. Eltorzultunk. A románok nagyon románok, a magyarok nagyon magyarok akarnak lenni. És mi belgák, azaz az erdélyiek, hova álljunk?
Videóposztjaiban sokat hivatkozik történelmi példákra. Köztudott, hogy a rendszerváltás előtt Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya volt, az iskolákban a kontinuitáselméletet tanították a történelemórákon. Mikor kezdett az akkori kurzustól eltérő történelmet olvasni?
Már középiskolás koromban, mert az akkori romántanárnőnknek nagyon gazdag könyvtára volt, többek között a világháború között kiadott könyvek sorakoztak szép számmal a polcain. Voltak köztük Nagyszebenben kiadott történelemkönyvek is, amelyekben szépen írtak a magyar királyokról, uralkodói dinasztiákról. Rávetettem magam akkor ezekre a könyvekre, és a mai napig nagyon érdekel a történelem. Képeslapokat is gyűjtöttem akkoriban, emlékszem, volt egy sorozat a Maros-Magyar Autonóm Tartományról. Érdekelt, ezért utánaolvastam, hogy miért nevezik így ezt a tartományt, hogy kerültek ide a magyarok. A romántanárnőm könyvtárában található könyvekben mást írtak, mint az akkori iskolai tankönyvekben. Sajnos ez nagyjából érvényes a mai történelem tankönyvekre is.
A magyarok és a románok történelme mindenesetre ezer éve összefonódik Erdélyben. Mi a tanulsága ennek az évezrednek?
Az összefonódás lényege a közös építkezés. Együtt építkeztünk, és a továbbiakban is együtt építkezünk. És ezt a folyamatot az ezer év alatt mindössze két, szerintem túlünnepelt történelmi esemény szakította meg: a Horea-féle parasztfelkelés és az Avram Iancu vezette 1848-as forradalmi megmozdulások. Ezektől eltekintve ez az ezer év zavartalanul telt Erdélyben. Ha megnézi a francia-német, vagy akár a francia-brit összetűzéseket, mi, az Erdélyben élő közösségek, angyalok voltunk hozzájuk képest. És ha belegondolunk, hogy Horea, Cloșca és Crișan egy örmény kereskedőtől vásárolt pálinka elfogyasztása után indították el a felkelést…
Egy másik videóposztjában arról beszél, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, a román-magyar kapcsolatokban a jelenre és a jövőre kell összpontosítani. Milyen most, a jelenben ön szerint a román-magyar viszony?
Furcsa. Az emberek szintjén, a személyközi kapcsolatokban normális ez a viszony, amilyen mindig is volt. Politikai szinten és a nyilvános kommunikáció szintjén már problémásabb. És ezen a szinten Orbán Viktor az egyik fő alakítója a román-magyar kapcsolatoknak.
Ha most megkérdi tőlem, hogy mi a véleményem a magyar miniszterelnökről, a válaszomat kizárólag a román sajtóban megjelentekre tudom alapozni. Azt tudom, hogy Orbán pártja folyamatosan kétharmados szavazattöbbséggel nyeri a választásokat Magyarországon. De csupán a román sajtóból szerzett információimra hagyatkozva nem állíthatom azt, hogy tisztábban vagyok a magyarországi politikai állapotokkal. Ugyanakkor Orbán illiberalizmusáról már van véleményem. Európa-párti vagyok, és az Egyesült Államok mintájára szerveződő, föderális Európát szeretnék.
Másfelől pillanatnyilag sincs kétségem afelől, hogy Ukrajnát minden erővel támogatni kell az Oroszország elleni háborúban. Lehet, hogy a magyar kormány békepárti, de addig nem lesz béke, amíg orosz katonák vannak Ukrajna területén.
Ez azonban csak egy kitérő volt, az én véleményem ezeken a dolgokon nem fog változtatni. A román-magyar viszonyra visszatérve: a román kormányfő helyében meghívnám Orbán Viktort, és megkérném, árulja el, hogyan képes Magyarország évi 150 kilométer autópályát átadni. Árulja el, hogyan készülhetnek el olyan rövid idő alatt Magyarországon a tervezett autópályák megvalósíthatósági tanulmányai, miközben a romániai sztrádaépítésben egy-egy pecsétre éveket kell várni. Románia miniszterelnökeként a közös, román-magyar infrastruktúra-fejlesztésekre összpontosítanék. Nem hagynám az elképzelések szintjén a Kolozsvár-Budapest gyorsvasútat. Egy ilyen beruházás szó szerint közelítené egymáshoz a románokat és a magyarokat.
Engem számos kritika ér amiatt, hogy a családomat számtalanszor elvittem már Budapestre, de Bukarestbe még soha. Pedig a magyarázat egyszerű: kulturális értelemben sokkal közelebb érzem magamhoz a magyar fővárost, mint a románt. Voltaképp az összes közép-európai térséget közelebb érzem magamhoz, mint például Moldvát. Úgy érzem, hogy én Közép-Európához tartozom. És meggyőződésem, hogy ha a családtagjaim valaha eljutnak Bukarestbe, leginkább a Lipscani utca (a román főváros történelmi központja – szerk. meg.) fog nekik tetszeni, mert ez áll hozzájuk a legközelebb.
A román-magyar viszonyt a kölcsönös bizalmatlanság jellemzi. Sok magyar szerint a román nemzetállam célja a közösségük asszimilálása. Sok román szerint a kisebbségi jogok és az autonómia követelésével a magyaroknak valójában Erdély elszakítása a céljuk. Mi táplálja ezt a bizalmatlanságot?
A neveltetés és a tájékozatlanság. És van még valami. Éppen azok féltik a magyaroktól Erdélyt, akik ugrándoznak örömükben, amikor felfedezik a román feliratokat a gyulai közintézményeken vagy a román zászlót a méhkeréki iskola épületén. Nemrégiben voltam a ferihegyi repülőtéren, s ott a különféle automatákon a román az egyik kiválasztható nyelv. Óriási felzúdulás lenne Romániában, ha a magyar nyelv megjelenne a bukaresti repülőtér automatáin. Vagy nemrégiben Olaszország felé tartva megálltam ebédelni Magyarországon a horvát határhoz közeli Nagyrécsén, és a vendéglőben volt román nyelvű étlap is. Tegyen ki az asztalra magyar nyelvű étlapot mondjuk egy giurgiui vendéglős, és jaj lesz neki…
Közép-Kelet-Európa egy közös kulturális tér. Sokkal jobban érzem magam erdélyi románokkal, magyarokkal, csehekkel, szlovákokkal körülvéve, mint elszigetelve egy fajta identitási magányban, a sebeimet nyalogatva, múltbeli sérelmeken siránkozva, ahogyan nagyon sokan a nemzettársaim közül teszik. Lapozzon fel egy román történelemkönyvet, s megtudja, hogy miért tesznek így. A történelemkönyvek Gheorghe Dojáról írnak, elhallgatva azt, hogy Dózsa György nem román volt, hanem székely, és nem jobbágy, hanem nemes. Mondok mást is. Nagyon sok magyar ismerősöm szereti a miccset, és mutasson nekem román embert, aki nem szívesen enne gulyást.
Román részről ez a bizalmatlanság a legmagasabb szinten létezik. Az RMDSZ például az elmúlt három évtizedben sokat volt kormányon, de csak olyan miniszterei voltak, akik nem vehettek részt a nemzetbiztonsági kérdésekért felelős Legfelsőbb Védelmi Tanácsban (CSAT). Ezt egyébként szóvá tette Kelemen Hunor szövetségi elnök is.
Kelemennek igaza van. Az RMDSZ-t már csak azért sem kellene kizárni a CSAT-ból, mert az egyetlen politikai szervezet Romániában, amelyik kizárólag felsőfokú végzettségű politikusokat küld a parlamentbe. Szerintem másképp nézne ki ez az ország, ha a román pártok is így járnának el. Az RMDSZ sokakat idegesít, köztük magyarokat is, de a román politikusok sem tagadják, hogy megbízható partner.
Ha már legfelsőbb szint: Klaus Iohannist támogatták a magyar szavazók az elnökválasztásokon, abban a reményben, hogy erdélyi szászként sokat tehet a kisebbségi jogokért és a román-magyar közeledésért. Csalódniuk kellett. Miért történt így?
Szerintem több tényező is van a háttérben, amelyek arra kényszerítették az államfőt, hogy mandátumai alatt zárójelbe tegye az erdélyi szász identitását. Mindenesetre annak idején még Nicolae Ceaușescu is „románokat, magyarokat és más nemzetiségeket” emlegetett a beszédeiben. A mai döntéshozók már kizárólag a románoknak üzennek: „Megemeljük a románok nyugdíját! Csökkentjük a románok adóterheit!” Így jár el Klaus Iohannis is. Ez szerintem nagyon csúnya dolog.
Mi a politikusok felelőssége a román-magyar viszony alakulásában?
A legnagyobb gond szerintem az, hogy a Kárpátokon túli román politikusoknak fogalmuk sincs Erdélyről, az erdélyi etnikumközi viszonyokról. Nem értik, hogy nekünk itt Erdélyben semmi bajunk nincs egymással. Ez általában véve érvényes a Kárpátokon túli románokra. Többször is nekem szegezték a kérdést bukaresti barátaim: mondd csak, mi a helyzet nálatok a magyarokkal? Erre nem tudtam soha válaszolni, mert nem is értettem a kérdést.
Az volt az elképzelésük, hogy Erdélyben a románok és a magyarok elkülönülten élnek, és sandán méregetik egymást. Néhány pohár bor után már megértették, hogy ez nem így van, és elszégyellték magukat. Sokszor a Kárpátokon túli románok azzal a jelszóval jönnek Erdélybe, hogy „majd megvédjük mi az erdélyi románokat a magyaroktól”. És így járnak el, gondolom, az Erdélybe látogató magyarországi politikusok is, akik megígérik az erdélyi magyaroknak, hogy majd megvédik őket a románoktól. Az erdélyi etnikumközi viszonyokba szerintem nem kellene beleszólni Bukarestnek és Budapestnek sem.
Külön rákérdeznék az RMDSZ felelősségére a román-magyar viszony alakulásában. Mit kellene esetleg másként tennie a magyarok érdekvédelmi szervezetének?
Húsz évvel ezelőtt beszélgettem Markó Bélával. Elmondtam neki: azt szeretném, hogy az RMDSZ alakuljon át ERDSZ-szé, azaz az Erdélyiek Romániai Demokrata Szövetségévé. Ennek a szervezetnek legyen egy hárometnikumú, román-magyar-német vezetősége és a háromnyelvű legyen a kommunikációja is. Markó azt válaszolta, hogy még nem érkezett el ennek az ideje, az erdélyi társadalom még nem elég érett ehhez. Kelemen Hunor is kultúrember, átlátja ezeket a dolgokat, de nagyon szűk a mozgástere, különösen most, ebben a kedvezőtlen geopolitikai kontextusban.
Harminc éve dolgozik a médiában. Mi a véleménye a sajtó felelősségéről ebben a tekintetben?
Sokat ártanak a román-magyar viszonynak azok a román újságírók, akik szándékosan egyenlőségjelet tesznek a régiósítás és a szeparatizmus közé. Akik összekeverik a területi autonómiát a kulturális autonómiával. Akik a román politikusokhoz hasonlóan azt állítják, hogy Székelyföld nem létezik, annak ellenére, hogy Nicolae Iorga is Székelyföldet emleget a műveiben.
Figyelmetlen módon csapdába kerültünk mi, erdélyi magyarok és románok. Világosan el kellene magyaráznunk, hogy mit is akarunk. De belénk ültettek egy bűntudatot, ami nem engedi meg, hogy világosan beszéljünk például az autonómiáról. A román államnak pedig egyenlően kellene kezelnie az adófizetőket, függetlenül attól, hogy Attilának vagy Ionnak hívják őket.
Beszéljünk egy kicsit az államközi kapcsolatokról is. Klaus Iohannis nemrégiben tett budapesti útját egy videóposztban így kommentálta: erre a látogatásra azért volt szükség, mert „körülöttünk minden lángokban áll, és tetszik vagy nem tetszik, nekünk együtt kell maradnunk”. Kifejtené bővebben?
Én optimistán gondolkozom. Úgy vélem, hogy ha Klaus Iohannis végre Budapestre látogat, akkor idehaza is megértik az emberek, hogy ez az egymásrautaltságunk jele. Körülöttünk, különösen az ukrajnai háború óta, minden bizonytalan, ezért egymásra vagyunk szorulva. Ez ennyire egyszerű, mégis nagyon nehéz elmagyarázni az embereknek.
Korábban az erdélyiek Magyarországra jártak bevásárolni, az utóbbi években már a magyarországiak járnak át az erdélyi üzletekbe. Makón a gyógyszerészek megtanultak románul, mert sok romániai tőlük szerzi be az országukban nem kapható orvosságokat. Mi példázza ennél jobban az egymásrautaltságot?
Én az egészségügyre is kiterjeszteném a román-magyar együttműködést. Előfordulhat például, hogy hamarabb ér ki a mentő egy határ menti romániai településre Magyarországról, mint mondjuk Szalontáról. Miért ne lehetne a román és a magyar mentőszolgálat ilyen irányú együttműködését beindítani?
Klaus Iohannis budapesti látogatásánál maradva: hiába vagyunk egy táborban, Magyarország azért Romániától jelentősen eltérően viszonyul Brüsszelhez vagy az ukrajnai háborúhoz, a magyar döntéshozók a szuverenitásvédelmet tűzték ki a zászlójukra, a vezető román politikusok pedig következetesen EU-barátok és atlantisták. Ez nem akadálya a román-magyar államközi kapcsolatok javulásának?
Erre csak azt tudom mondani, hogy Románia viszonyulását EU-hoz és az ukrajnai háborúhoz nagyon helyesnek tartom. Semmilyen külső tényezőnek, az ukrajnai háborúnak vagy a migrációnak sem szabad szétrombolnia Európa kohézióját. Nálunk is vannak a magyarországiakhoz hasonló szuverenista politikusok, de ők csak megrészegítik a szólamaikkal a választóikat. Mi a nyereség az elszigetelődésben, a határok esetleges visszaállításában? Ez nem oldja meg az emberek problémáit. Nálunk most azért a második legnagyobb az infláció Európában, mert annak idején Liviu Dragneaék elriasztották a külföldi befektetőket „a hazánk nem eladó” típusú szólamokkal.
És az nem növeli az erdélyi magyarokkal szembeni bizalmatlanságot, hogy az ukrajnai háborút sokszor relativizáló, szuverenista, illiberális Orbán Viktor nagyon népszerű a közösségükben?
Nem. Orbán népszerűsége Erdélyben konjunkturális. Annak idején Ion Iliescu 87 százalékkal győzött, de ez nem jelenti azt, hogy a szavazói mind kommunisták voltak. Mindenesetre Orbán butaságot követ el, amikor az emberek különféle félelmeit meglovagolva politizál. Kár, mert a 2004-es uniós csatlakozásakor Magyarország még Kelet-Európa „éltanulójának” számított, s a Meciar-féle Szlovákia volt a fekete bárány. Mára már Szlovákia bevezette az eurót, Csehországban pedig már nem is érzékelhető, hogy valamikor még kommunista kézen volt. A magyarországi állapotok minket, erdélyi romániakat is elszomorítanak. Magyarországra utazva mára már azt tapasztaljuk, hogy a kiterjedt autópályahálózattól eltekintve már nem járnak sokkal előttünk. Magyarország most már nem modellország az erdélyi románok számára.
